Egyszerre akarták ellopni és kihajítani: március 15. és a kommunista diktatúra

Amikor a kommunizmus először élesben „kipróbáltatott”, vagyis 1917 novemberétől kezdve, szinte az első eszmei – és hamarosan gyakorlati – akadályt a nemzeti érzés jelentette. Ezek kezelésére találták ki a közelebbről nehezen megfogható „lenini nemzetiségi normákat”, amelyek természetesen csak addig tartottak, amíg az egykori Orosz Birodalomról valamelyik elnyomott nép le akart volna válni; máskülönben a szovjet birodalom központjában sok esetben igyekeztek saját javukra felhasználni egy-egy nemzet törekvéseit, szimbólumrendszerét és a történelmét is.

A látszólagosan zárt, logikusnak tűnő marxista–leninista elméletben a történelem egy vágányon haladt a végső cél, a „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” alapelven működő, tökéletesen legyalult, emberi vonásoktól megfosztott társadalom irányában. Ehhez persze át kellett értelmezni a történelmet is, megkeresve benne ennek az útnak az egyes állomásait és hőseit.

Mit kezdett a kommunizmus a mi március 15-énkkel?

A magyar forradalmat és a szabadságharcot annak idején Marx és Engels pozitívan értékelték. Úgy ítélték meg, hogy a „reakció” elleni harc jegyében innen majd tovább lehet lépni a „Kommunista kiáltványban” felfestett, véres végítélet irányába. Alig egy évszázaddal később azonban, a már működő, áldozatokat milliószámra szedő kommunista diktatúra időszakában a helyzet megváltozott. 

A második világháború után ugyan a magyar nemzeti eszmére nem volt szüksége, sőt annak ellenében kívánta a magyarországi szovjet típusú diktatúrát kiépíttetni helytartóival, de első körben a népfrontos, itt-ott nemzeti színeket is tartalmazó uralom létrehozását tűzte ki célul. Petőfi és Kossuth ehhez jó márkanévnek tűntek – hiszen ezek a nevek a kommunista mitológiától függetlenül is értékesek voltak, saját jogon léteztek. Petőfi-partizánbrigád alakult a szlovákiai nemzeti felkelés során, de a Délvidéken is. Az utóbbi tagjait a jugoszláv kommunista partizánmozgalom alig felfegyverezve (vagy éppen fegyvertelenül) hajszolta bele a bezdáni csatába, vagyis a kiskőszegi hídfő ellen támadásba. Kossuth rádió néven sugárzott a moszkvai magyar kommunista adó. S ne felejtsük el, hogy nem volt véletlen az sem, hogy 1944 decemberében a debreceni Nagytemplomba hívták össze az Ideiglenes Nemzetgyűlést, ezzel is a németellenes, úgymond „haladó” hagyományokat szimbolizálva.

1848 öröksége és benne március 15. tehát az 1944 vége és nagyjából 1948 között létező, átmeneti időszak egyik fő hivatkozási pontja is. Rákosi erről az átmeneti időszakról így írt: „Mi az akkori osztályerőviszonyok és a nemzetközi helyzet alapján nem beszéltünk – mert nem beszélhettünk – nyíltan […] a proletárdiktatúráról.” 1948-ban óriási csinnadrattával ülték meg a forradalom centenáriumát. Sőt, miután ebben az évben sor került a „munkásegység” megvalósítására, vagyis a kommunista párt bekebelezte a szociáldemokrata pártot, az új köntöst öltő párt, a Magyar Dolgozók Pártja programtervezetében ezt olvashatjuk: „Nyitva áll az út 1848–1849 félbemaradt művének folytatására és az új helyzetnek megfelelő továbbfejlesztésére.” De hogy mit értettek ezalatt, hamarosan kiderült, hiszen ekkor már lehetőségük nyílt nyíltan beszélni és cselekedni. Hamarosan, 

Már egy évvel előbb április 4-ét, „Magyarország felszabadításának a napját” nyilvánították nemzeti ünneppé – vagyis azt a napot, amikor a szovjet hadsereg befejezte magyarországi hadműveleteit és teljes egészében megszállta az országot. (Persze ebben is volt egy kis hazugság: a valóságban április 12-én fejeződtek be a hadműveletek.)

Így tehát nem is volt véletlen, hogy az 1956-os forradalom idején a követelések között felbukkant a március 15. „visszaszerzése”, vagyis hogy ez legyen ismét nemzeti ünnep. 1848–1849-re és a lengyel–magyar sorsközösségre utalt az október 23-i tüntetések egyik helyszíne, a Bem-szobor, illetve az akkori szlogen is: „Bem apó és Kossuth népe, együtt halad, kéz a kézbe’.” A forradalom győzelmes napjaiban megjelenő szabad sajtó egyik képviselőjében, a Hétfői Hírlapban írták 1956. október 29-én: „Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.” Előző napon Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette: „A kormány javaslatot terjeszt az Országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen, s hogy március 15-ét ismét ünneppé nyilvánítsák.” Erre azonban nem került sor, viszont 1956. december 19-én a diktatúra helyreállításába éppen belelendülő Kádár-rezsim március 15-ét emléknappá nyilvánította, munkaszünettel. Csakhogy éppen öt nappal a következő március 15-e előtt ezt a kormányrendeletet visszavonták. Ez volt a „Márciusban Újra Kezdjük” időszaka, amikor is a paranoiásan rettegő kommunista párt részben valóban tartott attól, hogy a forradalom újra kitör, részben pedig a diktatúra belügyesei maguk is igyekeztek provokálni. A házfalakra firkált „MUK” rövidítéseken kívül azonban különösebb eset nem történt. Az ekkor már sortüzek, kivégzések, letartóztatások, tömeges fizikai bántalmazások között szenvedő, 200 ezer kivándorlóval és leginkább egy illúzióval szegényebb ország azonban már nem volt olyan lelkiállapotban, hogy valóban újrakezdje a forradalmat. Így Kádárék nagyrészt önmagukat rémisztgették, hogy az éberséget fokozzák. S utána jóleső érzéssel állapíthatták meg: az „ellenforradalmárok” már nem mernek előbújni!

Kádárék taktikájához hozzátartozott a hitegetés, s ez a szimbólumok szintjén is megnyilvánult. Ilyen volt az, hogy a karhatalmisták (a pufajkások) egy ideig magyaros Bocskai-sapkát viseltek; és ilyen, hogy a Szabad Nép utód Népszabadság csak 1958-ig jelent meg új évfolyamszámozással, majd onnantól kezdve a Szabad Nép évfolyamszámozását vette át; s idetartozott a március 15-i ünnepnappal való kufárkodás is.

Maga most pár napra velünk jön!

1958-tól kezdve március 15-én (és október 23-án) a belügyi szervek fokozott készenlétet tartottak, s már az ünnep előtt begyűjtötték a nyilvántartott és veszélyesnek gondolt „ellenséges elemeket”. Gondoljunk bele: március 14-én csengetnek, ott áll két rendőr, és mondják, hogy maga pedig most két-három napra velünk jön.

Március 15-e nem véletlenül volt forró krumpli a kommunisták számára. A magyar nemzeti érzés kifejezésének egyik fontos szimbóluma volt és maradt is. Mint ahogyan arról feljebb már volt szó, a szovjetek történelmi galaxisában a magyar nemzeti eszmének nem volt hely. A szovjet nagykövet, Andropov 1957 januárjában írta a következőket jelentésében: „Az ország lakosságának a jelentős a nemzeti érzések még mindig szerfölött kiélezett állapotban vannak. A magyar nép körében széles körben népszerű a Kossuth-címer szimbolikája. Erősen propagálják a háromszínű zászlót és Szent István koronáját mint a magyar nép szimbólumait és relikviáit. A reakciós propaganda saját céljai érdekében igyekszik felhasználni az 1848–1849-es »felszabadító időszak« magyar antifeudális forradalmának régi magyar nemzeti hagyományait, Petőfi verseit, Kossuth és a forradalom más résztvevőinek kijelentéseit. A nacionalista és szovjetellenes érzelmeket tevékenységével minden lehetséges módon tüzeli az írószövetség, számos újság, egyetemista- és egyéb szervezetek. A munkásság nacionalista érzelmű részének nyomására a kormány nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét (ekkor kezdődött az 1848-as forradalom). A lakosság újra énekelni kezdte a vallásos és nacionalista színezetű magyar himnuszt Kölcsey szövegével (eddig a himnuszt szöveg nélkül játszották).”

Láthatjuk, hogy a „nacionalizmus” milyen gumifogalommá vált. Helyette valamilyen módon a „szocialista hazafiság” képzetét próbálták erőltetni. Ebben szerepet szántak március 15-ének is. 1967-től a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvényeinek keretén belül igyekeztek a szovjet antifasizmus szellemében március 15-ének is helyet találni. „1848. március 15., 1919. március 21. és 1945. április 4. egymással összehangolt megünneplése, a három tavasz forradalmi emlékének felidézése, ifjúságunk hazaszeretetének és nemzetköziségének elmélyítését, valósághű történelemszemléletének formálását szolgálja. A szocialista öntudat, a szocialista hazafiság nem teljesedhet ki forradalmi hagyományaink ápolása, megértése és folytatása nélkül” – nyilatkozta a Magyar Ifjúság című lapnak Szabó János elvtárs, a Kommunisták Ifjúsági Szövetségének vezetője.

Március 15-ét, nemzeti forradalmunkat így az első kommunista diktatúrával, a Tanácsköztársasággal és a szovjet megszállással állították párhuzamba. A véletlen még a kezükre is játszott: a sorban egymás után következő jeles napok mintha éppen a kommunista fejlődéstörténetet szimbolizálták volna!

Természetesen előállították őket „magyarkodásukért”, és a hivatalos megfogalmazás szerint „túlzott nacionalista magatartásért kihallgatták”. Az igazán forró március 15-ékre azonban az 1970-es évek első felében került sor. 1970-től kezdve 1975-ig minden évben március 15-én diktatúraellenes megmozdulások zajlottak Budapesten (és részben Szegeden). 1972-ben már ezres nagyságrendű volt a tiltakozók száma. Főként diákokból állt a kádári világ ellen tüntető tömeg, bár a megmozdulások előkészítésében a galerik is részt vettek. 1972. március 15-e kapcsán kell megemlíteni a hírhedt „vörös kokárdás tüntetést”, amit a jogi egyetem szélsőbaloldali hallgatói akartak megrendezni, mivel felháborították őket a 15-i „nacionalista” és „ellenforradalmi” megmozdulások. Köztük volt Demszky Gábor és Báron György is. Március 21-én, a Tanácsköztársaság évfordulóján akartak spontán vörös kokárdával felvonulni, de végül is lefújták az akciót. Mégis ott mozogtak a hivatalos megemlékezés helyszínén – természetesen őket is előállították. Az ügyükről szóló állambiztonsági papírok között olvashatjuk a következő megjegyzést: „Elgondolkodtató és a további lépéseink kialakítását is befolyásoló az a körülmény, hogy a fenti tevékenységet szervező egyetemi hallgatók szülei között jelenleg komoly funkciót betöltő elvtársak is vannak.” Ez a büntetéseknél is megnyilvánult: a „tizenötödikések” közül a fiatal fizikushallgató Szalay György letöltendőt kapott, míg a vörös kokárdások esetében ilyen retorziókra nem került sor.

A március 15-i megmozdulások végül 1975-ben abbamaradtak. A Kádár-diktatúra ekkor már nemcsak rendőröket, állambiztonságiakat és munkásőröket, de a Néphadsereg egyes főváros környéki alakulatait is készenlétbe helyezte. A belügy alaposan felkészült, bomlasztással és más preventív intézkedésekkel, illetve az iskolahálózat erősebb kézbevételével sikerült a nyugalmat biztosítani.

Egy évtized múlva, 1986-ban került sor újra március 15-i tüntetésre. 1987-ben kicsit toleránsabban állt hozzá a diktatúra az ünnephez: az ellenzéki megmozduláson még beszédeket is lehetett mondani, s ahogyan Harangozó Szilveszter, az állambiztonság vezetője fogalmazott: „nem kell az első székely himnuszra ugrani”. 1988-ban vertek utoljára Kádár rendőrei tüntetőket március 15-én: többek között Kis Jánost, Tamás Gáspár Miklóst és Orbán Viktort is.

Nagy Imre már a forradalom után, a romániai Snagovban, elvtársai fogságában vetette papírra tépelődéseit. Az őszinte gondolatok között olvashatjuk: „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással.”

Március 15. mint ünnep története a „rövid huszadik század” második felében ennek igazságát támasztja alá.

A szerző történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága alelnöke.

(Borítókép:  Az 1848-as szabadságharc vezetőinek képmásával feldíszített Nemzeti Múzeum lépcsőin néptáncosok adnak műsort a Forradalmi Ifjúsági Napok nyitányaként, a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága [KISZ KB] és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa [HNF OT] által megrendezett ünnepi nagygyűlésen 1986. március 15-én. Fotó:  E. Várkonyi Péter / MTI)