Kína kivár, de szárazon tartja a puskaport

Tavaly márciusban arról elmélkedtem, hogy az ukrán válság bizonyos értelemben amerikai–kínai proxyháborúként is felfogható. Akkor ez még csak megérzés volt, hiszen Kína kezdetben elég óvatosan reagált az Ukrajna elleni orosz invázióra. Sok nyugati szakértő bizonygatta, hogy Peking nem veszélyezteti a nyugati világgal fenntartott kereskedelmi kapcsolatait a „pária Oroszország” miatt.

Még olyanok is akadtak, akik azt vizionálták, hogy Kína majd szibériai területeket csatol el a meggyengült és széteső Orosz Föderációtól.

De ahogy a Nyugat egyre aktívabb fegyverszállításokkal segítette Ukrajnát, úgy vált egyre szorosabbá Kína és Oroszország kapcsolata. Ebbe belejátszott az is, hogy Washington éppen az ukrajnai háborút érezte a legalkalmasabb pillanatnak látványos gesztusokkal idegesíteni Pekinget.

A döntő szempont mégis az lehetett, hogy a Biden-kormányzat az orosz vezetés megbuktatását és az oroszországi rendszerváltozást tűzte ki háborús céljául. 

(Donald Trump amúgy néhány napja úgy kommentálta Biden ez irányú terveit, hogy ő is rendszerváltozást szeretne, de nem Oroszországban, hanem az Egyesült Államokban.) Kínának egyelőre kevesebb lehetősége van az ukrajnai háború befolyásolására, mint Amerikának, és nyilván nem is avatkozik be aktívan addig, amíg nem fenyegeti közvetlen veszély Oroszországot. Ezért a kérdés nem az, hogy ad-e Kína fegyveres segítséget Oroszországnak, vagy sem, hanem az, hogy erre rákényszerítve érzi magát, vagy sem. Néhány donyecki város hovatartozása miatt biztosan nem, Oroszország szétverése, destabilizálása esetén alighanem.

Hszi Csin-ping közelgő moszkvai látogatása előtt mindenesetre kimondhatjuk, hogy Moszkva és Peking együttműködése megszilárdult, és az új geopolitikai rend egyik meghatározó eleme lett. Ahogy semmilyen szövetség, így természetesen ez sem tart örökké. De egyre biztosabb, hogy Washington és Peking közelgő, mindkét hatalom által sorsdöntőnek tartott összecsapásában Oroszország a Kínai Népköztársaság szövetségese, tágas hátországa lesz. Ettől a nyugati tömb Oroszországot legfeljebb olyan, száznyolcvan fokos fordulattal tudná visszatartani, amely jelenleg elképzelhetetlennek látszik. Az új, Hszi Csin-pinghez feltétlenül lojális kínai kormány márciusi megválasztásával Hszi lényegében szabad kezet kapott a külpolitika irányítására is, ami jó hír Moszkva számára. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az új kínai védelmi miniszter az a Li Sang-fu lett, akit 2018 óta amerikai szankció sújt. Mégpedig azért, mert annak idején washingtoni tiltakozás ellenére orosz fegyvereket vásárolt a kínai hadseregnek. A „Népi Felszabadító Hadsereg” nem olyan szegény tábornokokban, hogy ha akarnak, nem találtak volna más miniszterjelöltet helyette. Aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy az amerikai szankció egyfajta ajánlólevél volt a számára. A béketerv kilencedik pontja amúgy az egyoldalú szankciók teljes megszüntetését követeli, nem csak Oroszország viszonylatában. Ez az a pont, amely az ukrajnai háborútól függetlenül az úgynevezett nem Nyugat legtöbb állama számára rokonszenves lehet.

Kína ugyanakkor nem szeretné Ukrajnát sem elveszíteni. Ukrajna földrajzi fekvése, mezőgazdasági potenciálja és az új Selyemút miatt egyáltalán nem érdektelen Peking számára.

Megfelelő politikai feltételek mellett nyilván szívesen beszállna az ország újjáépítésébe, amire forrása is lenne. Kérdés persze, hogy az új Ukrajnának lesz-e lehetősége Peking irányába is tájékozódni.

Az új kínai, Hszi-hez hű kormány megválasztásával párhuzamosan a kínai diplomácia nagy fogást csinált Szaúd-Arábia és Irán kibékítésével, a látványos pekingi kézfogással. Szaúd-Arábia már korábban megkezdte az egyoldalú amerikai függés lazítását és a Moszkvával való kapcsolatok javítását. Arra azonban kevesen gondoltak, hogy a kínaiak és feltehetően az oroszok ösztönzésére az eddig „ősellenségének” tartott Iránnal is rendezi a viszonyát. A petrodollárt felváltó petrojüan bevezetése láthatóan nemcsak elszámolási reform, hanem egy külpolitikai irányváltás kezdete is volt. Az alakuló új világrendben továbbra is az Egyesült Államok a legerősebb játékos, de ha valóban megszilárdul, akkor a Moszkva–Peking-tengellyel is számolni kell.

Természetesen túlzóak azok a kommentárok, amelyek szerint Szaúd-Arábia ezzel Kína szövetségese, „csatlósa” lett. A sivatagi királyság katonai együttműködése nyilván nem szakad meg az Egyesült Államokkal sem. De az Iránnal való megegyezés biztonságosabbá teszi a közvetlen földrajzi környezetét, a pekingi kapcsolat pedig kitágítja a külpolitikai lehetőségeit.

Szaúd-Arábia, Törökország, India vagy Dél-Afrika jellegzetesen olyan országok, amelyek nemzetközi mozgástere látványosan megnő azzal, ha okosan egyensúlyoznak a két pólus között. Belpolitikájukban pedig a korábbinál is önállóbbak lesznek, hiszen mindkét fél sokat veszíthet azzal, ha ideológiai beavatkozással magára haragítja őket. 

Nem tudjuk, meddig tart még az ukrajnai háború. De ahogy egy nagy koncerten a közönség az előzenekar szereplése közben már a színpad mögött feltűnő sztárok és stábjaik mozgását nézi, úgy érdemes egyre jobban a nagy ázsiai játszmára, az USA és Kína előkészítő manővereire figyelnünk.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik  az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin 2019. június 14-én. Fotó:  Mikhail Svetlov / Getty Images)