Mit fogunk holnap enni és inni Magyarországon?

Több hete vezető hír a porátfúvás miatt Herceghalomnál bekövetkezett tömegbaleset, de elvétve említették meg az erre kihegyezett kisebb olvasottságú fórumokon is, hogy a jelenség sajnos nem véletlen baleset, hanem egy sokkal súlyosabbnak ígérkező katasztrófa előszele.   

Pedig, ha alaposan végig merjük gondolni azt, hogy mit jelez és mit vetít előre, akkor konkrétan azzal kell számolnunk, hogy

Annak próbálunk itt utánajárni, hogy miért kéne sürgető prioritásként foglalkozni azokkal a kérdésekkel, melyek ma mintha a vakfoltunkra esnének.

Egyelőre csak a porfelhőben bekövetkezett tömegbalesetig lát el sajnos a média, pedig sokkal nagyobb katasztrófa körvonalai rajzolódnak ki egy ilyen jelenségben. Példátlan ugyanis, hogy már az évnek ez az időszaka is aszályosan indul, miközben (sokéves átlagban) a legcsapadékosabb periódusnak kellene lennie, tavaszi árvizekkel. Történetesen pont arra autóztam és döbbenten néztem, hogy az M7-es autópályán is legalább négy-öt földfelhőn kellett áthaladni és az egyiknél a látótávolság olyan minimális volt, mint a sivatagi porviharokban. Csak esetünkben nem homokot vitt a szél, hanem az aszályban kiszáradt termőföldet. Annyiban sajnos mégis stimmel a porvihar párhuzam, hogy az elsivatagosodás fenyegető jelenségét kellene látnunk benne immár nemcsak a Homokhátságon és az Alföldön, hanem a Dunántúlon is.

Márpedig, ha az előjelek szerint a tavalyinál súlyosabb aszály és termőtalaj-erózió lesz idén, akkor akár egy-két éven belül összeomolhat a hazai élelmiszer-termelés jelenlegi nagyüzemi modellje, elsősorban az Alföldön, ahol a magyar élelem több mint kétharmadát termeljük, de a jelek szerint az ország többi részén is. Az ivóvíz várható drámájára a cikk második felében térnék majd ki, de kezdjük előbb azzal, hogyan és miért omolhat össze a hazai élelmiszer-termelés a szemünk láttára úgy, hogy az alapvető okaival mintha ma senki sem foglalkozna komolyabban. (A sajtóban legalábbis nem jelent meg a veszélyt jelző, nagyobb visszhangot kiváltó figyelemfelhívás.)

Miért viszi el az aszályban kiszáradó termőtalajok egyre nagyobb hányadát a szél?

A probléma nem csak az, hogy nagy területeket parlagon hagynak, takarónövényzet nélkül és aszályban szántják fel, illetve dolgoznak traktorokkal felporzóvá kiszáradt talajokon. A mélyebb ok rém egyszerű: a nagyüzemi mezőgazdaság olyan műtrágyázásra és vegyszer (gyomirtók, rovarirtók stb.) használatára támaszkodó modellre állt át évtizedekkel ezelőtt, amelynél az egy méter mély és szervesen jól kötött termőtalajhoz képest csupán arasznyi a termőtalaj. A bio-, illetve vegyszermentes gazdálkodáshoz szükséges termőtalajréteggel szemben ez nem tud ellenállni az eróziós erőknek (leginkább a szélnek), mert alig van benne szerves élet, és az is csak olyan vékony rétegben, hogy az aszályban teljes mélységében kiszáradva könnyen elporzik a szélben. Utána csak sivatag marad.

A kétfajta gazdálkodási modell közti drasztikus különbséget kiválóan szemlélteti talajszelvények bemutatásával egy magyar dokumentumfilm. Ha valaki megnézi, egyszer s mindenkorra felfogja azokat az alapvető evidenciákat, melyekkel évtizedek óta felfoghatatlan ostobasággal mentek szembe a nagyüzemi modellt favorizáló mezőgazdasági „”fejlesztések”. Hogy miért? Nyilván a vegyszereket és drága munkagépeket sokkal intenzívebben használó „integrált” mezőgazdaságban érdekelt lobbik sokkal hatékonyabb érdekérvényesítése miatt. A sokkal drágább művelési módokat és az ehhez szükséges beruházásokat finanszírozó bankok szintén ebben voltak érdekeltek. 

E jelenség a mezőgazdaságban is épp olyan súlyos katasztrófa irányába mutat, mint ami a porhfelhőkben összeütköző autókkal és kamionokkal történt. Minden jel szerint e „fejlődési” modell ökológiailag most ütközik abba a falba, ami visszaigazolja, hogy az valójában egy csődtömeg, egy tragikus tévedés.

Az alföldi gazdák lázadozása a tavalyi aszály kapcsán már jelezte, mennyire kritikus a helyzet, és arra is rámutatott, hogy az aszály durván öngerjesztő folyamatokat indít el: egyrészt a régióban minimálissá váló párolgás miatt helyi esők sem tudnak kialakulni, másrészt a frontokkal távolabbról megérkező eső is inkább a Duna vonaláig jut csak el. A csapadékra fokozottan igaz tehát a mondás: aki szegény, az a legszegényebb. Sajnos a tavaly nyári szárazság sem rázta fel eléggé az illetékeseket és az ország közvéleményét, még olyan szalagcímek ellenére sem, hogy „Elmaradhat az aratás az Alföldön az aszály miatt”. Alakult ugyan egy operatív törzs, de miután ősszel végül jött egy csapadékosabb időszak, nagyjából mindenki megfeledkezett a problémáról, s azóta sem került elő újra. Tisztelettel kérdezem: vajon tud bárki fontosabb és sürgetőbb kérdést mondani ebben az országban annál, mint, hogy mit fogunk majd enni és inni? Mert ehhez képest aránytalanul keveset foglalkozik a kérdéssel a közvélemény, a sajtó és az ügyben illetékes szervek.

Sokkal drámaibb lehet az élelmiszer-infláció

A sors iróniája, hogy deflációnak nevezik azt, amikor a szél felkapja és elviszi a termőföldet, mert ez lehet a jövőben a jelenleginél is brutálisabb hazai élelmiszerár-infláció fő oka. E tekintetben különösen kritikus a helyzet a hazai élelmiszer-termelésben kulcsszerepet betöltő legnagyobb régiónkban, az Alföldön.

„Az Alföldnek kiemelkedő szerepe van az ország zöldségtermesztésében, az itt betakarított termésmennyiség az országos 60–70 százalék körüli hányada. A hazai összes gyümölcstermésnek közel kétharmada terem az Alföldön, ezen belül az alma háromnegyede.” Elég néhány alapvető élelmiszernél felsorolni az adatokat, hogy lássuk, mekkora az Alföld részesedése az országos termésben és mennyire fájdalmas lehet, ha ennek nagy részét ellehetetleníti a Homokhátsághoz hasonló elsivatagosodás rohamos kiterjedése az egész régióra:

Paradicsom 86,4 százalék, zöldpaprika 84,3 százalék, fűszerpaprika 91,5 százalék, csemegekukorica 93,5 százalék, vöröshagyma 80,5 százalék, zöldborsó 79,5 százalék, fejes káposzta 69,2százalék, sárgarépa 64,6 százalék, görögdinnye 81,1százalék, a burgonya és napraforgó több mint fele, de a gabonaféléket tekintve is a hazai termés mintegy felét az Alföld adja.

Mit fogunk itt majd enni, ha az egyre drámaibb aszálynak áldozatul eső termőtalajok, a talajerózió és elsivatagosodás miatt egyszerűen nem lesz hol megtermelni a magyar élelem több mint kétharmadát?

Mert ezek amúgy globális folyamatok és máshol se lesz sokkal fényesebb a helyzet. Vélhetően egyre több ország hoz majd olyan élelmiszer-alapellátását védő intézkedéseket, amilyeneket tavaly Magyarország is hozott már annak érdekében, hogy akár az export kormányzati korlátozásával vagy leállításával biztosítsa a hazai népesség alapellátását. Abban az extrém esetben, ha a hozzánk hasonló agrárexportőr országok is leállítják kivitelüket, importálni se nagyon tudnánk honnan – vagy csak nagyon messziről és méregdrágán. Erre ma ki keresi a megoldást? Egészen komolyan kérdezem. Ha valaki netán azt hiszi, hogy ez most csak öncélú és légből kapott riogatás, mert semmi hasonlótól nem kéne tartanunk, akkor érdemes alaposabban tájékozódnia: a sokkal fejlettebbnek és gazdagabbnak tartott Angliában már ma hiánycikké vált több alapvető zöldség.

Na és vizünk honnan lesz?

A Magyar Királyi Földművelési Minisztérium Vízrajzi Intézete által 1938-ban készített vízrajzi térképen jól látszik, hogy a folyószabályozás előtt a mai Magyarország legalább negyede időszakosan vízzel borított terület volt. Akkor tehát valóban bővelkedtünk vízben, csak azóta az értékes vízmennyiséget rekord idő alatt kivezettük területünkről.

Az élelmiszerellátás eddig leírt problémaköre sajnos csak a jéghegy csúcsa, mert a talajerózió hátterében is a vízellátás mélyebb problémája húzódik meg. Nevezetesen az, hogy az ország modernizációjának nagy vívmányaként ismert folyamszabályozás következtében nemcsak az árhullámok vonultak le gyorsabban a sarkantyúkkal egyre mélyített Dunán és Tiszán, hanem a talajvíz is folyamatosan elfolyik az egyre mélyebb mederszint miatt. Vagyis

A folyószabályozással ugyanis „sikerült” megakadályozni két nagy folyónkat, hogy számunkra két leginkább létfontosságuk funkciójukat betöltsék, hogy itassanak és etessenek minket, ahogy korábban évszázadokon át. A világviszonylatban is kiváló termőtalajokat ugyanis leginkább a Duna és a Tisza áradásainak köszönhettük. A hozzáértő szakemberek körében már konszenzus van abban, hogy vissza kéne térnünk az ártéri fokgazdálkodáshoz. 

Az aszály rémületében gyorsan beharangozott operatív törzs sajnos még mindig a régi rossz folyószabályozási reflexek mentén keres megoldásokat és leginkább víztározók építését javasolnák, miközben evidens, hogy legjobban a talajban lehet tárolni a vizet úgy, hogy minél kevesebb párolgási veszteség legyen – ehhez azonban az ártéri gazdálkodáshoz kéne visszatérni. A technokrata folyamszabályozási stratégia tévút volt, mert a folyók két elsődleges funkciójához képest másod-harmadrendű szempontokat tett prioritássá:

• hogy az árvizek gyorsabban levonuljanak (vagyis ne tartsuk itt az amúgy éltető vizet!),
• hogy jobban hajózható folyómeder jöjjön létre és beépítsék az ártereket – ami utólag szintén tragikus hibának bizonyult.

Persze, az is meghatározó szempont volt, hogy a gépesített nagyüzemi monokultúrás mezőgazdasági modell a korábbi ártereken is működhessen. Ez szintén tévútnak bizonyult több tekintetben is, de erre a cikk első felében már kitértünk.

A solymári vízhiány volt talán az első felboruló dominó, az első figyelmeztető jel, hogy mi várható a jövőben az aszály öngerjesztő folyamatai nyomán az alultervezett agglomerációs víz infrastruktúrák elégtelensége miatt. Mire települések százainál okoz majd problémát a vezetékes vízellátás, addigra már azzal kell majd szembenézni, hogy

Az sem kis probléma, hogy a fővárost ellátó csápos kútrendszert ugyan bölcsen kétmilliós lakosságra tervezték már egy évszázaddal korábban és kiváló vízminőséget biztosítana… ha a Szentendrei-sziget beépítésének anomáliái (például az itt-ott szabálytalanul megépülő szennyvízelvezetési trükkök) nem fenyegetnék a fővárosi lakosság vízbázisát. 

Nyáron a sajtóban számos fotó jelent meg aszályos földeken haldokló kukoricákról és egyéb haszonnövényekről. Mementóként azonban inkább egy olyan rendhagyó fotó álljon itt (lásd nyitókép), melyet tavaly júniusban készítettem, mikor átrepültünk a Gemenc fölött és egy szív alakban kiszáradt mederrészt látunk rajta. Azt mutatja, hogy Európa legnagyobb ártéri erdeje a vízhiány miatt gyakorlatilag haldoklik. Sokan ismerhetik egy szív alakú mangrove erdőről a világ egyik leghíresebb fotóját, az új-kaledóniai Voh szívet. Annak szomorú ellentétpárja a Gemenc kiszáradó szíve. Ha igazából meg sem próbáljuk gyökeres váltással megfordítani ezeket a drámai folyamatokat, akkor pár év alatt a cikkben felsorolt következmények elkerülhetetlenekké válnak. Ha úgyse lesz mit ennie és innia az embereknek, legalább nem lesz majd kinek szomorkodni a kihaló vadvízi világ és az ezáltal eltűnő biodiverzitás miatt. Nem elsősorban a természetet kéne féltenünk, mert a csernobili katasztrófa is azt bizonyította, milyen hamar regenerálódik, úgyszólván édeni módon, ha valahonnan eltűnnek az emberek. Kemény lecke ez, mely tükröt tart egész mai civilizációnknak, mégis úgy tűnik, nem tanulunk belőle.

Hiába mutogatnánk fölfelé felelősöket keresve, a vízgazdálkodásban, a mezőgazdaságban (és sok más ezekhez kapcsolódó területen is) a mielőbbi határozott stratégiaváltás nem csak a kormányzat feladat- és hatásköre. A holnap élelmének és vízellátásának biztosítása minden egyes ember és családi háztartás nyilvánvaló felelőssége. Egyfelől állampolgári kötelesség sürgős intézkedéseket követelni az illetékesektől, másfelől viszont a víz- és élelempazarlás mérséklésével, tudatos fogyasztással mindenkinek tennie kell a változásért. A krízis jelei már láthatóak; a 24. órában vagyunk. Ha megint hónapokig nem teszünk semmit és bekövetkezik mindaz, amiről itt szó volt, akkor ne siránkozzunk! Ne tegyünk úgy mintha nem tudhattuk volna, mintha nem szólt volna senki. Nem okolhatjuk a külső természeti erőket vagy a balsorsot olyasmiért, ami önhibánkból következik be. Miután hosszú évtizedek óta elhibázott stratégiának rendeltük alá a nagyüzemi mezőgazdaságot és a vízgazdálkodást, keresve se találhatnánk tanulságosabb példát arra, hogyan lehet rekord idő alatt tönkretenni egy évszázadokon át vizekben bővelkedő és virágzó mezőgazdaságú országot.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Kardos Gábor)