A liberalizmus újrafelfedezése a toxikus abúzus korában

A kormányzati sajtó újabban feltűnően sokat foglalkozik az Amnesty International magyarországi szervezetével. Nem kell megrémülni: természetesen szó sincs arról, hogy az ország vezetése felismerte a tekintélyes jogvédő intézmény munkájának hasznát, és már nem kizárólag olyan külföldről támogatott, magyarellenes, álcivil aktivizmust lát benne, amelynek célja a kétharmados legitimitású illiberális rendszer vívmányainak eltörlése.

A legnagyobb nemzetközi emberi jogi szervezet hazai tevékenységére irányuló kormányzati figyelem ezúttal abból fakad, hogy a forradalom továbbra is a farkasok étvágyával falja fel gyermekeit: Mérő Vera és néhány társa bántalmazással, szexizmussal meg toxikus munkahelyi környezet kialakításával és fenntartásával vádolta meg a jogvédők hazai vezetőjét. Az eset a metoo-ügyek bevált receptjét követte, egyszerre többen fogalmaztak meg nagyon hasonló vádakat, és mindannyian sok éve történt eseményeket kértek számon.

Az illiberális narratíva sulykolásáért felelős írástudó jobbágyok valósággal tobzódnak az élvezetben: íme, a libernyákok a négy fal között mást se tesznek, mint nőket abuzálnak, nyilván csak azért, mert gyerek épp nincs kéznél. Rohamosan kerít hatalmába ugyanaz a kínos érzés, ami a nyilvánosan celebrált veszekedések során a legintimebb ügyeket teljes baráti társaságok elé táró párok láttán uralkodik el rajtam:

Vig Dávid, a magyarországi Amnesty International igazgatója hosszú interjúban ismertette álláspontját, és kísérelte meg tisztázni magát a vádak alól – a szöveget olvasva mégis az a mondás jutott eszembe, amelyik szerint a konzervatív az a tegnapi liberális, akinek az éjjel feltörték az autóját, a liberális meg az a tegnapi konzervatív, akit erre hivatkozva tévesen letartóztattak. Nem gondolom, hogy Vig Dávidnak a viselkedése erkölcsileg vagy társaságilag feltétlenül rendben van: sejtelmem sincs, kinek van ebben a vitában igaza, de ez érdekel legkevésbé – ezzel szemben figyelemre méltónak találom azt, amint a vádlott szerepébe kerülő tekintélyes jogvédő 2023 Magyarországán újra felfedezi magának a liberalizmust. 

„Szét kell választani az objektíven megállapítható tényeket a megélésektől és a tapasztalásoktól” – fogalmazta meg Vig Dávid az őt ért gyanúsításra válaszul a közvád nyomán zajló virtuális lincselések egyik legfőbb tanulságát. Sokan sokszor elmondtuk ugyanezt a metoo hőskorában többek közt Woody Allen és Louis C.K. kapcsán, és minden alkalommal azt kaptuk a pofánkba, hogy az álláspontunk maga a megtestesült patriarchális erőszak. Pedig épp a tényleges nemi erőszakcselekmények meg a tényleges munkahelyi zaklatási ügyek áldozatainak szempontjából lenne kulcsfontosságú, hogy a vádlók helyesen használják a fogalmakat, és meg tudják különböztetni a bunkóságot a bűncselekménytől.

Kevin Spacey minden jel szerint kellemetlen alak, akitől nem áll távol a bullying, és aki pár pohár után irritálóan nyomul rá a férfi kollégáira, akár heteroszexuálisokra is – minden ennél komolyabb, tényleges jogi következménnyel fenyegető vád alól azonban felmentette őt a bíróság, a pályafutását mégis sikerült kisiklatni. Ezek fényében igazán gyalázatos az, amilyen gátlástalanul a metoo-kurzus összemossa őt Harvey Weinsteinnel, aki minden kétséget kizáróan és jogerősen erőszakos zaklató. Az se nagyon segít a bántalmazásnak alávetett lányokon és asszonyokon, hogy

Különös, hogy nem találnak két szót erre a két cselekményre, pedig olyan nagy a szókincsük.

„Minden mondatnak hatása lehet arra is, hogy egy olyan szexista társadalomban, mint a hazai, hogyan kérdőjelezik esetleg meg a jövőbeli áldozatokat” – figyelmeztet Vig Dávid, és megint igaza van. Az ilyen mondatoknak nemcsak lehetett, de lett is hatásuk, mert a mondatok már csak ilyenek: az Amber Heardéhez hasonló, sokszor bizarr és teljesen megalapozatlannak bizonyuló vádak dobhártyaszaggató üvöltésig hangosítása a közösségi média visszhangkamráiban számottevően és adatokkal alátámaszthatóan csökkentette a tényleges áldozatokkal vállalt szolidaritást – pedig már korábban is gyakran elhangzott a „túl rövid volt a szoknya, anyukám” típusú áldozathibáztatás. 

Jobb későn, mint soha: legalább végre elhangzottak ezek a nagyon fontos kijelentések a magyarországi Amnesty International igazgatójának a szájából – csak hát elszomorító, hogy ehhez Mérő Verának magát az igazgató urat kellett meggyanúsítania. Nem mondhatta volna ki mindezt anélkül, hogy a saját bőrére menne a játék? Vajon tévedek, ha úgy gondolom, hogy egy jogvédőnek illett volna más ártatlanok megtiport jogai iránt is ugyanezt az érzékenységet tanúsítania? A liberalizmus olyan világnézet, ami nehezen válik a kemény rendteremtés motorjává. A liberálisok folyton olyan fogalmakkal dobálóznak, mint az ártatlanság vélelme, és nem átallanak olyan hajmeresztő kijelentéseket tenni, mint hogy inkább ússza meg száz bűnös, mint hogy akár csak egyetlen ártatlannak is bűnhődnie kelljen. Aki liberális, az feministaként se gondolhat mást: 

amikor életeket és karriereket tönkretevő lincskampányok sorát folytatták tetszőleges személyek eltörléséért, s eközben nemcsak a törvényesség, de az igazságosság és az emberiesség szempontjait is figyelmen kívül hagyták.

Nem tudom megítélni, hogy Vig Dávid tényleg abuzív főnök-e, de a vele készült interjút olvasva inkább lennék közmunkás, mint hogy ő utasítgasson – csakhogy az a kellemetlen tapasztalat, amit egy munkavállaló nap mint nap átél egy önkényeskedő főnök mellett, nagyon nem egy lapra tartozik annak a munkavállalónak a sérelmével, akit a felettese a raktárban falhoz szorít, és a szoknyája alá nyúl. Az előbbit nyilván nem kell szőnyeg alá söpörni, az utóbbit viszont bűn relativizálni.

Az Amnesty International kimagaslik a jogvédő szervezetek közül azzal, ahogy a szexmunka legalizálásáért küzd – nem azért, mert a prostitúciót humánusnak ismeri el, hanem mert kutatások eredményei nyomán igazoltnak látja, hogy a kriminalizáció épp a legvédtelenebb prostituáltaknak szánt segítségnyújtást hiúsítja meg. Álláspontjával a jogvédő szervezet természetesen magára vonta a woke-mozgalom radikálisainak haragját, mert a legkiszolgáltatottabbak sorsa sajnos kevéssé hatja meg a kellően felébredett felső középosztály ultrafeminista elitjét, amely a szexualitás áruba bocsátását mindig és csakis a toxikus maszkulinitás meg a patriarchális erőszak keretrendszerében hajlandó értelmezni.

Az Amnesty International ezzel szemben világossá tette, hogy amíg az önként és önállóan dolgozó szexmunkások nincsenek megkülönböztetve azoktól, akiket stricik bántalmaznak és fosztanak ki nap mint nap, addig pont az utóbbiakon nem lehet segíteni – egyetlen más jogvédő szervezet nem mondta ki ezt ennyire bátran és határozottan. A tényleges liberálisok ezúttal is azt remélik, hogy a nyugati társadalmakban megszületik végre az immunválasz a woke-elmevírusra, és az emberi szabadság szentségének érvényesítése elsöpri az absztrakt erkölcs fanatizmusát, mint egy rossz viccet, amin a szabadság ellenségein kívül már senki nem röhög.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Vig Dávid, az Amnesty International Magyarország igazgatója beszédet mond az Utcazene az utcán élőkért című ingyenes koncerten a Széll Kálmán téren 2018. december 10-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)