A globális antirasszizmus mint iparág
A héten premier előtt vetített, Háromezer számozott darab című film ütős társadalomkritika, amely a politikai korrektség korrekciójával görbe tükröt állít a jóemberkedő urbánus társadalom elé. A történet középpontjában egy roma színtársulat áll, akiket rendezőjük egyenként válogatott össze, hogy általuk szemléltesse a cigánysággal kapcsolatos előítéletetek alapjait és próbálja felszámolni a rasszizmust, legalábbis látszólag.
A valóságban viszont darabja egy nagyon is valós politikai trendbe illeszkedik, szereplőinek kiszolgáltatottságával haknizik, ezzel morális kielégülést okozva nézőinek és hírnevet összeharácsolva önmagának.
A film nem kertel, rámutat a nyugati antirasszimus és az identitáspolitika által társadalmi egyenlőséget elérni próbáló globális középosztály képmutatására.
Az alkotás szürreális álomjeleneteit Bunuel is megirigyelné, mégis húsba maróan realista, mert tökéletes pontossággal adja vissza a progresszív művészvilág és szórakoztatóipar igényét az üres moralizálásra, az elnyomott embercsoportok nyomorának monetizációjára, és mutatja be a folyamatot, amiben emberi sorsok és történetek szimpla élménnyé, marketing- és PR-fogássá válnak.
A magyar roma fiatalok színdarabja olyannyira aktuális, annyira hézagmentesen simul bele ebbe a nyugati trendbe, hogy a társulat még egy előkelő német színházi fesztiválra is meghívást kap, hogy aztán a színészek egy nagy költségű szuperprodukció keretében adhassák elő elszenvedett traumáikat. Az élethű hatás érdekében még egy cigánysoron levő házat is elszállíttat és felépít a rendező a berlini színpadon, a háromezer számozott darabot egyenként összeillesztve, hiperrealista pontossággal létrehozza egy skanzen részletét.
A fókusz a színpadon persze nem a problémák megértésére irányul, nem a komplex társadalmi és pszichológiai beágyazódások egyénre való kihatásának megértése a cél, csupán egy kiszolgáltatott embercsoport bemutatása. Ez még inkább egyértelművé válik, amikor kiderül, a fesztivál másik fellépője egy ugandai cross-gender társulat, akik háborús övezetből jöttek, így az elnyomottsági profiljuk erősebb, ezáltal produkciójuk figyelemreméltóbb.
Az elénk táruló két előadás egy kvázi freak-show, amiben a katasztrófaturista nézők szórakozás keretében léphetnek ki a saját világukból és ismerhetnek meg egy más, számukra egzotikus létezésmódot. Ez a kép később még erősebben megjelenik a filmben, amikor egy amszterdami kortárs művészeti performance keretében a voyeur műkedvelők ruháikat levetve – és ezáltal a prostituáltidentitást magukra véve – élhetik át a szexkereskedelem borzalmait, miközben a hangosbemondókból az ezzel kapcsolatos statisztikákról értesülhetnek.
A körülmények és traumák identitássá formálására való igény, az a leegyszerűsítő és lekezelő álempátia, amivel a globális értelmiség a különböző, mélyen gyökerező és strukturális kritikát megkívánó problémákat közelíti meg, még inkább előtérbe tör a nemzetközi liberális újságírógárda által, akik a magyar roma színészeket nem mint egyéneket, hanem mint elnyomástípusokat kezelnek. A cigányság nem egy szerep, nem egy kosztüm, amit az ember magára vehet, hogy ezzel takarózzon, ezt mentségként vagy éppen kreditszerzésre használja – kéri ki magának ekkor a film egyik roma szereplője.
A szegénység nem egy identitás, hanem egy társadalmi tünet, egy állapot, az emiatt fellépő kiszolgáltatottság pedig nem egy bemutatandó élmény, hanem egy megoldandó ügy.
A probléma gyökere inkább a mélyszegénység, a lehetőségek és eszközök hiánya, semmint a bőrszín vagy etnikum. Ez a gondolat többször megjelenik – számomra legalábbis mindenképp – a filmben. Nem véletlenül bukkannak fel fekete, ázsiai, indiai alakok a színházi fesztivál közönségében, és nem lehet véletlen, hogy a színtársulat rendezőjének feleségét a ghánai származású Sena Dagadu alakítja. Itt élesen kiéleződik a kontraszt, a nyugati politikai diskurzusban tipikusan áldozatnak beállított embercsoportok (?) és a valóban gazdaságilag és ezáltal társadalmilag hátrányos helyzetű emberek között.
A filmben szerepet kapó Sena sötétebb bőrszíne ellenére nem elnyomott, nem áldozat, sőt inkább ő az, aki mások elnyomottságából profitál. Mint egy elismert színházi rendező felesége, kényelmes nagypolgári életet él Lakáskultúra-címlapokat megszégyenítő otthonukban. Itt ő a többségi társadalom része a nyugati felső középosztály megszokott díszletei közt, egy komfortos, digitalizált világban. Ő ugyanúgy beolvad a nyugati progresszív társadalom által elvárt normák világába, éppúgy beilleszthető egy globális kultúrába, akár a berlini fesztivál műkedvelő, sokszínű közönsége.
A különböző bőrszín és származás ugyanis már nem mint etnikai hovatartozás válik lényegessé, csupán egy identitásképző vonás, egy skatulya, egy levakarhatatlan eposzi jelző. Ezt látjuk a színházrendezőn is, akinek mindegy, hogy a felesége ghánai vagy ugandai, de még az se számít, hogy Budapesten született. Ugyanígy a különböző etnikumok kultúrájára sem kíváncsi senki, a kisebbségi csoportok feladata csupán annyi, hogy integrálódjanak a nyugati létbe, annak kulturális normáit és művészetét elsajátítsák, a klasszikus alkotásokba csupán identitásukat és annak jelképeit – géppuska, roma otthon – vigyék bele.
Így nem csoda, ha Berlinben az ugandai cross-gender társulat produkciója lesz népszerűbb, mivel ennek tagjai az elnyomottsági hierachia alján állnak, emellett tökéletes koreográfiával adják elő a Kabaré betétdalát és hibátlan angol kiejtéssel szavalnak Shakespeare-t.
A közönségnek nem a hazájukban dúló háború megfékezése a cél, de nem is a tagok kultúrájának megismerése, a hangsúly sokkal inkább a moralizálással átitatott szórakozáson van.
A berlini fesztivál fülledt légköre után már-már felüdülésnek tűnhet a magyar társulatnak a hazaérkezés a megszokott nyomorba, a művészvilág lesajnáló tekintetétől távol. Akár a fiókban az evőeszköz, minden a helyére kerül, az elismert rendező és nagyvárosi közönsége Berlinben marad, a roma fiatalok meg visszatérnek a cigánysorra házukkal és traumáikkal együtt. Ilyen szempontból tökéletes kört jár be a film, és a történet ilyen szintű lezárása még megnyugtatóan is hathat, mégis, a megnyugvás és belenyugvás az utolsó, amit a film láttán érezhet a néző.
Az összetett problémákat boncolgató, sokszor humoros vagy éppen zavart keltő alkotás azt vizsgálja, hogy mi különbözteti meg a kisebbséget és a többséget – esetleg a bőrszín, a családi háttér, az anyagi állapot, a nyelv, az ízlés, a kultúra, a lehetőségek vagy netán ezek valamilyen keveréke? Lehet-e erről egyáltalán még beszélni, ha igen, hogyan?
A Háromezer számozott darab április 6-tól látható a mozikban. Forgalmazó: Mozinet
A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Részlet a Háromezer számozott darab című filmből. Fotó: Mozinet)