A globális antirasszizmus mint iparág

A héten premier előtt vetített, Háromezer számozott darab című film ütős társadalomkritika, amely a politikai korrektség korrekciójával görbe tükröt állít a jóemberkedő urbánus társadalom elé. A történet középpontjában egy roma színtársulat áll, akiket rendezőjük egyenként válogatott össze, hogy általuk szemléltesse a cigánysággal kapcsolatos előítéletetek alapjait és próbálja felszámolni a rasszizmust, legalábbis látszólag. 

A valóságban viszont darabja egy nagyon is valós politikai trendbe illeszkedik, szereplőinek kiszolgáltatottságával haknizik, ezzel morális kielégülést okozva nézőinek és hírnevet összeharácsolva önmagának. 

Az alkotás szürreális álomjeleneteit Bunuel is megirigyelné, mégis húsba maróan realista, mert tökéletes pontossággal adja vissza a progresszív művészvilág és szórakoztatóipar igényét az üres moralizálásra, az elnyomott embercsoportok nyomorának monetizációjára, és mutatja be a folyamatot, amiben emberi sorsok és történetek szimpla élménnyé, marketing- és PR-fogássá válnak. 

A magyar roma fiatalok színdarabja olyannyira aktuális, annyira hézagmentesen simul bele ebbe a nyugati trendbe, hogy a társulat még egy előkelő német színházi fesztiválra is meghívást kap, hogy aztán a színészek egy nagy költségű szuperprodukció keretében adhassák elő elszenvedett traumáikat. Az élethű hatás érdekében még egy cigánysoron levő házat is elszállíttat és felépít a rendező a berlini színpadon, a háromezer számozott darabot egyenként összeillesztve, hiperrealista pontossággal létrehozza egy skanzen részletét.

A fókusz a színpadon persze nem a problémák megértésére irányul, nem a komplex társadalmi és pszichológiai beágyazódások egyénre való kihatásának megértése a cél, csupán egy kiszolgáltatott embercsoport bemutatása. Ez még inkább egyértelművé válik, amikor kiderül, a fesztivál másik fellépője egy ugandai cross-gender társulat, akik háborús övezetből jöttek, így az elnyomottsági profiljuk erősebb, ezáltal produkciójuk figyelemreméltóbb.

Az elénk táruló két előadás egy kvázi freak-show, amiben a katasztrófaturista nézők szórakozás keretében léphetnek ki a saját világukból és ismerhetnek meg egy más, számukra egzotikus létezésmódot. Ez a kép később még erősebben megjelenik a filmben, amikor egy amszterdami kortárs művészeti performance keretében a voyeur műkedvelők ruháikat levetve – és ezáltal a prostituáltidentitást magukra véve – élhetik át a szexkereskedelem borzalmait, miközben a hangosbemondókból az ezzel kapcsolatos statisztikákról értesülhetnek. 

A körülmények és traumák identitássá formálására való igény, az a leegyszerűsítő és lekezelő álempátia, amivel a globális értelmiség a különböző, mélyen gyökerező és strukturális kritikát megkívánó problémákat közelíti meg, még inkább előtérbe tör a nemzetközi liberális újságírógárda által, akik a magyar roma színészeket nem mint egyéneket, hanem mint elnyomástípusokat kezelnek. A cigányság nem egy szerep, nem egy kosztüm, amit az ember magára vehet, hogy ezzel takarózzon, ezt mentségként vagy éppen kreditszerzésre használja – kéri ki magának ekkor a film egyik roma szereplője. 

A probléma gyökere inkább a mélyszegénység, a lehetőségek és eszközök hiánya, semmint a bőrszín vagy etnikum. Ez a gondolat többször megjelenik – számomra legalábbis mindenképp – a filmben. Nem véletlenül bukkannak fel fekete, ázsiai, indiai alakok a színházi fesztivál közönségében, és nem lehet véletlen, hogy a színtársulat rendezőjének feleségét a ghánai származású Sena Dagadu alakítja. Itt élesen kiéleződik a kontraszt, a nyugati politikai diskurzusban tipikusan áldozatnak beállított embercsoportok (?) és a valóban gazdaságilag és ezáltal társadalmilag hátrányos helyzetű emberek között. 

A filmben szerepet kapó Sena sötétebb bőrszíne ellenére nem elnyomott, nem áldozat, sőt inkább ő az, aki mások elnyomottságából profitál. Mint egy elismert színházi rendező felesége, kényelmes nagypolgári életet él Lakáskultúra-címlapokat megszégyenítő otthonukban. Itt ő a többségi társadalom része a nyugati felső középosztály megszokott díszletei közt, egy komfortos, digitalizált világban. Ő ugyanúgy beolvad a nyugati progresszív társadalom által elvárt normák világába, éppúgy beilleszthető egy globális kultúrába, akár a berlini fesztivál műkedvelő, sokszínű közönsége.

A különböző bőrszín és származás ugyanis már nem mint etnikai hovatartozás válik lényegessé, csupán egy identitásképző vonás, egy skatulya, egy levakarhatatlan eposzi jelző. Ezt látjuk a színházrendezőn is, akinek mindegy, hogy a felesége ghánai vagy ugandai, de még az se számít, hogy Budapesten született. Ugyanígy a különböző etnikumok kultúrájára sem kíváncsi senki, a kisebbségi csoportok feladata csupán annyi, hogy integrálódjanak a nyugati létbe, annak kulturális normáit és művészetét elsajátítsák, a klasszikus alkotásokba csupán identitásukat és annak jelképeit – géppuska, roma otthon – vigyék bele. 

Így nem csoda, ha Berlinben az ugandai cross-gender társulat produkciója lesz népszerűbb, mivel ennek tagjai az elnyomottsági hierachia alján állnak, emellett tökéletes koreográfiával adják elő a Kabaré betétdalát és hibátlan angol kiejtéssel szavalnak Shakespeare-t. 

A berlini fesztivál fülledt légköre után már-már felüdülésnek tűnhet a magyar társulatnak a hazaérkezés a megszokott nyomorba, a művészvilág lesajnáló tekintetétől távol. Akár a fiókban az evőeszköz, minden a helyére kerül, az elismert rendező és nagyvárosi közönsége Berlinben marad, a roma fiatalok meg visszatérnek a cigánysorra házukkal és traumáikkal együtt. Ilyen szempontból tökéletes kört jár be a film, és a történet ilyen szintű lezárása még megnyugtatóan is hathat, mégis, a megnyugvás és belenyugvás az utolsó, amit a film láttán érezhet a néző.

Az összetett problémákat boncolgató, sokszor humoros vagy éppen zavart keltő alkotás azt vizsgálja, hogy mi különbözteti meg a kisebbséget és a többséget – esetleg a bőrszín, a családi háttér, az anyagi állapot, a nyelv, az ízlés, a kultúra, a lehetőségek vagy netán ezek valamilyen keveréke? Lehet-e erről egyáltalán még beszélni, ha igen, hogyan?

A Háromezer számozott darab április 6-tól látható a mozikban. Forgalmazó: Mozinet

A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Részlet a Háromezer számozott darab című filmből. Fotó: Mozinet)