Merkel és Putyin füstbe ment terve

Orbán Viktor előadása egyszerre bizarr, ijesztő és nevetséges, amikor újra meg újra hangot ad annak, hogy mennyire magára maradt a békepárti politikájával, meg hogy mindenki más szembejön vele az autópályán. Van az úgy, hogy az ember annyira beleszeret a mestertervébe, hogy amikor meghiúsul, nem magára, hanem a realitásra haragszik meg, mert mégiscsak tarthatatlan, hogy az nem tiszteli a zsenijét.

Persze van, aki képes felriadni az éber álomból, és elfogadja a valóságot. Aztán olyan is akad, aki még mélyebbre merül az ábrándvilágába, ami valaha koncepció volt, de immár csak annak a roncsa – az ilyen személy se önbírálatra, se korrekcióra nem hajlandó, hanem abban reménykedik, hogy a valóság majd elszégyelli magát, és újra a céljai szolgálatába lép. Még Orbán Viktor szerencséje is visszatérhet, csak erre jelenleg semmilyen jel nem utal.

2010 és 2014 között, a második Orbán-kormány uralmának idején a kurucos gesztusokkal demonstrált szabadságharc még mindössze – az unortodox gazdaságpolitika uniós kontrollját akadályozó és a magyarok ellenállása iránti zsigeri hajlamát kielégítő – kreatív kommunikációs stratégiának tűnt. A helyzet nem volt egyértelmű: sokan láttak a kormány politikája mögött valamiféle gazdaságpolitikai felelősségtudatot vagy annak jeleit. 2014-től aztán egyre többen értették meg Magyarországon, hogy 

és ezáltal hűbéri adományozási láncok hálózatának kiépítése a lehívható uniós forrásokból. Ennek külső és belső igazolása gyanánt vált hasznossá a sértett nemzeti indulat felkorbácsolása, melynek gyakorlati fedezetét a hatalomnak alá nem rendelt sajtó felületeinek folyamatos szűkítése szolgáltatja. 

Az újfeudális Magyarország beillesztése a demokratikusan kontrollált jogállamok közé meglepően simán ment, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Orbán Viktor oly természetességgel és nemzeti önérzettel adta el a német iparnak a magyar munkaerőt, ahogy a Moszkva téri rabszolga-kereskedők az éhbéréért dolgozó román vendégmunkásokat a budai villaépítkezésekhez az ezredforduló éveiben.

A mesterterv anyja és apja két régi, kelet-németországi ismerős, Angela Merkel és Vlagyimir Putyin voltak. Markus Wehner, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója Merkel távozásakor úgy fogalmazott, hogy „éveken át Angela Merkel volt Vlagyimir Putyin kapcsolata az Európai Unióhoz, az ő telefonszáma volt Európa telefonszáma”. A német kancellár tudta, kivel áll szemben, amikor Putyin 2011-ben visszatért a hatalomba, s szakított korábbi óvatos, nyugatbarát politikájával, hogy kemény kézzel ragadja meg a gyeplőt, és a tekintélyelv cári-sztálini hagyományához visszatérve a maga egyre despotikusabb uralma alá hajtsa Oroszországot.

Angela Merkel ezt látva nem fordult el az orosz elnöktől, hisz keletnémetként megtanult rugalmasan alkalmazkodni a politikai körülményekhez: először az NDK kommunista ifjúgárdája, az FDJ agitproposa volt, később konfirmált, majd a nyolcvanas években ellenzékivé vált. Az egyesült Németország élén hol atlantistának, hol Amerika-kritikusnak mutatkozott, egyszer bezáratta volna az atomerőműveket, máskor újakat helyezett volna üzembe, kancellársága elején még ellenezte a migrációt, hogy aztán 2015-ben előálljon a Willkommenskultur politikai termékével. 

Vlagyimir Putyin a KGB drezdai rezidentúráján dolgozott, itt tanult meg németül, aztán liberális piacgazdaságból kandidált, hogy végül átadja magát Alexander Dugin eurázsianizmusának. Orbán Viktor legyen a talpán, aki követni tud ennyi ideológiai fordulatot.

A Krím félsziget 2014-es lerohanása után Angela Merkel pont úgy viselkedett régi barátjával, ahogy az egy német kancellártól elvárható: bénító gazdasági szankciókkal fenyegetőzött, de Putyin és a német nagyvállalatok vezetői meggyőzték ennek a „szükségtelenségéről”, úgyhogy végül semmit nem tett az orosz olaj- és gázimport leállítása érdekében. Katonai fenyegetés fel se merülhetett: a német politikusok még a saját katonáiktól is irtóznak, Európa legelemibb biztonsági szükségleteit meg újra és újra összetévesztik a német militarizmussal – Putyin jól tudta ezt, úgyhogy nem érezte úgy, hogy különösebb kockázatot vállal, amikor felrúgta a minszki egyezményeket. Tágabbról szemlélve 

Orbán Viktor azt tapasztalta, hogy a körülmények a kezére játszanak, hisz Európa részint naiv, részint cinikus: a pillanatnyi gazdasági érdekei fontosabbak a demokratikus normáinál – így aztán olyannyira felbátorodott, hogy úgy tárgyalt az Unióval, ahogy Putyin szokott. Megértette, hogy a Nyugat éber kómában van, úgyhogy ha eléggé szabálytalanul és eléggé gátlástalanul játszik, minden az ölébe hull. A mesterterv a német tőke és technológia meg az orosz nyersanyag egymáshoz csatornázása volt, amely gazdasági érdek a prioritások rangsorában a német nagyvállalatokat képzett, de szervezetlen emberi erőforrással kiszolgáló Orbán Viktor elképzelése szerint mindennemű demokratikus és jogállami szempontot megelőz – legalábbis békeidőben.

Aztán az illiberalizmus prófétája, Silvio Berlusconi örökségét kiteljesítve Donald Trump személyében elérkezett a trollkrisztus uralmának kora, a közösségi média felfutása révén pedig csakhamar végbement a republikánus és demokrata véleménytömbök hermetikus elszigetelődése. Az amerikaiak oda jutottak, ahová a spanyol udvar a kora újkorban: gazdasági vagy szociális ügyek helyett már csak a viselkedési etikettjük helyes módja érdekelte őket. Az egész világ közvéleményét lázban tartó közéleti moralizálások, a metoo, a BLM és az eltörléskultúrát diktáló wokeness addig virtualizálták és absztrahálták a közélet ügyeit, hogy Putyin és Orbán maga is elhitte: Nyugaton véget ért a történelem.

Az egyre magasabb hőfokra izzított polgárháborús légkört Donald Trump izolációs külpolitikával szigetelte, amely befelé azt üzente, hogy Amerika tényleges ellenségei nem a határon túl, hanem azon belül vannak, velük pedig nem a külügy vagy a hadügy, hanem a kultúrharc meg a jobboldali identitáspolitika hivatott leszámolni; és ugyanez az izolációs politika kifelé azt üzente, hogy az Egyesült Államok többé nem csendőre a világnak, így az újrafelosztásra vár. Merkel, Putyin és Orbán értett az üzenetből, s ennek nyomán felgyorsult Európa prioritásainak átállítása ideológiai alapokról kereskedelmi alapokra. Csakhogy 

Amikor a magyar miniszterelnök azt látta, hogy Amerikát se érdekli már, hogy mi folyik itt, Gyöngyösön, logikusan számolt azzal, hogy a huszadik században kivérzett Európának többé nincs politikája, csak gazdasága van. Az örömbe akár némi üröm is vegyülhetett volna, amikor a Krím félsziget 2014-es annektálása után a NATO elkezdte felfegyverezni a kétségbeesett ukránokat, de ahogy akkortájt mindenki, úgy minden jel szerint Merkel, Putyin és Orbán is látszatintézkedésnek tekintette ezt. Úgy ítélték, hogy a világ korábbi csendőre önmagával hadakozik, ha pedig valamivel, akkor egy másik feljövőben lévő illiberális fenyegetéssel, a Kínai Népköztársaság térhódításával van elfoglalva: se gazdasági, se katonai, se eszmei tőkéje nincs egy európai beavatkozáshoz.

Az amerikaiak gyalázatos afganisztáni kivonulása 2021-ben már minden kétséget kizárni látszott: az Egyesült Államoknak befellegzett. A mestertervnek a Covid-karantén adott új lendületet: a káosz és a fenyegetettség nyomán a magyar társadalom új szintre emelte a szövetségét védelmezőjével. Nép és vezető már kórusban hazudott a világnak és magának. Jól tudták, hogy az inflációt a járvány generálta, hiszen az már bőven 2021-ben elkezdődött, mégis együtt kiabálják, hogy minden bajok okozói a háborús szankciók, amelyeket a Magyarországot elborító plakátok szerint a lakosság kilencvenhét százaléka elutasít, a szabadságharcos virtusú Orbán Viktor mégis csomagról csomagra megszavazza azokat – de már ez se számít: a magyarság a duplagondol műveletét gyakorolja, és a fennmaradó ellentmondást cinizmusban oldja fel.

Magyarország miniszterelnöke, a legrégebben hivatalban lévő európai politikus úgy vágott neki a 2022-es választási kampánynak, ahogy kevesen a magyar történelemben: az ország jelentőségénél sokkal nagyobb külpolitikai súllyal, a német tőke támogatásával, Vlagyimir Putyin erejét és az FSZB támogatását élvezve, egy olyan térség legpotensebb politikusaként, ahol a V4-ek képében még saját szövetségi rendszert is alkotott. Ellenzéke béna és gyenge negyedrangú szakmai és kommunikációs képességekkel, tizedrangú emberi minőségekkel, a magyarság pedig már megtanulta, hogy a világhelyzet állapotát illető kérdésekben meg az ahhoz tartozó morális dilemmákban megmentője, Orbán Viktor szava dönt.

Nem csoda, hogy a 2022. áprilisi győzelem a Holdról is látszott. Orbán Viktor meg a hűbéresei és a jobbágyai annyira örültek a belpolitikai diadaluknak, hogy nem is azonnal vették észre a sokkal nagyobb veszélyt az ukrajnai háború képében. Pedig az nem lehetett jó jel a magyar kormányfő számára, hogy az orosz–ukrán háború kirobbanásáról a CNN-t nézve értesült – felfoghatatlan, hogy eshetett meg ez a csúfság, pedig Putyinnak ő annyira szoros és jó szövetségese.

Egy évvel az agyonnyert választás és két évvel a mesterterv szülőanyjának, Angela Merkelnek a visszavonulása után a szociáldemokraták vezette Németország levált az orosz gázról, a magyar jobboldal ábrándképei pedig nem tapadnak meg a valóság szövetén: egyetlen európai se fagyott meg a tél folyamán. Az egykori V4-ek vezetői viszolyogva gondolnak arra, hogy valaha kezet fogtak a magyar miniszterelnökkel, akinek keserűen kellett megtapasztalnia, hogy az Ukrajna ellen indított háború Vlagyimir Putyin legnagyobb baklövésének bizonyult.

A nemzeti radikalizmus Orbán Viktor által áhított nyugati reneszánsza a maga rendje-módja szerint végbement – csak nem úgy, ahogy elképzelte: nem Putyin elnök védnökségével és finanszírozásában. Az FSZB támogatását élvező magyar kormány keserűen tapasztalja, hogy az olasz Meloni meg a lengyel Morawiecki ugyanúgy Ukrajna területi szuverenitása és Európa politikai egysége mellett tör lándzsát, ahogy az Európai Unió összes többi tagállama – Putyin rubelen tartott barátai, Berlusconi, Salvini és Le Pen az orosz–ukrán háború minden napjával egyre jelentéktelenebbek.

Az Egyesült Államok köszöni, jól van: a felforgató Unió meg a reakciós Konföderáció kultúrharca nem formálta át az amerikai társadalmat. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az erőszakos hópiheség betörése a politikába olyan kellemetlen, de múló emlék lesz, mint mondjuk a McCarthy-korszak. Republikánusok és demokraták végre egyetértenek valamiben – éspedig olyasvalamiben, ami ellen Orbán Viktor hiába kapálózik kézzel-lábbal: az ukránoknak olyan és annyi segítséget kell adni, amilyenre és amennyire szükségük van, Oroszországgal meg szó se lehet kereskedelemről, amíg vissza nem vonul a 2021-es határok mögé. Keserű az ébredés: Amerika gigantikus gazdasági és katonai erejét pár hisztiző egyetemista nem tudta megroppantani. Kína is bajban van, mert a Nyugat gyanakvása felébredt, így egyre több technológiai forrástól vágják el.

A Kínai Kommunista Párt épp bizonytalan afelől, hogy Putyin háborújának alakulását elnézve hogyan is fogjon hozzá a maga tajvani „különleges katonai műveletének”. Magyarország 1945 óta nem volt ennyire kiszolgáltatott: szövetségesei elfogytak – feltéve, hogy Orbán Viktor nem tekinti Fehéroroszországot és Szerbiát annak, hiszen még Törökország is ad el fegyvert Ukrajnának. A nemzet urának és lelki vezetőjének utolsó eszköze elárult szövetségeseinek meg az állandó fenyegetettségben élő országoknak a zsarolgatása: Kirill pátriárka jachtjainak és villáinak uniós vétókkal való védelmezése meg a finnek és a svédek NATO-csatlakozásának elodázása.

Most látszik, mire jó, ha egy népnek értékei vannak, amelyeket megmásíthatatlanoknak tekint, kül- és belpolitikáját pedig nem kizárólag pragmatikus hatalmi szempontok vezérlik. A magyar illiberalizmus az értékek hiányának érdekvilágát gyakorolja és hirdeti – ez vezette csődbe. Orbán Viktornak  a határon túl már senki nem hisz, csak hűséges népe tart ki mellette – hiába kapja legdrágábban az orosz gázt Európában, és hiába Magyarországon a legmagasabb az élelmiszerárak inflációja: a Rogán és Habony által ácsolt csatornák hatékonyan vezetik el nyugatra az elégedetlenséget, és egyelőre jól bírják a terhelést. A nemzetvezető egy a népével: a maga személyiségét például állítva dacos kurucoknak nevezi a roncstársadalom megfáradt tagjait, akiknek ez az identitáshazugság minden jel szerint sokkal fontosabb, mint a halott gyermeke kezét fogó harkovi édesapa gyásza. Megvan a magyaroknak a maguk baja – de hogy mi, azt a világ minden földgázáért se ismernék el.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Vlagyimir Putyin és Angela Merkel a Kremlben 2021. augusztus 20-án. Fotó: Guido Bergmann / Bundesregierung / Getty Images Hungary)