Pelle János: A tömeg és a végzet

Bertold Brecht Magyarországon viszonylag keveset játszott darabja a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban, ami a Rátkai Márton Színházi Műhely kiváló előadásában látható a Fészek klub színháztermében. Ezt megelőzően 2017 januárjában a Színház és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán játszották a darabot Félelem és fogcsikor címmel. Ennek már akkor is volt  aktualitása: a szereplők emiatt kérték meg a közönség tagjait, hogy semmiképp ne értelmezzék a látottakat korunk allegóriájaként, „mert az akár derékba is törhetné szegény rendező karrierjét”. 

Nagy kérdés, hogy időszerűbb-e napjainkban, az SZFE „beszántása” után Brechtnek ez a műve, mint hat évvel ezelőtt? Ismeretes, hogy

az újságok és az internetes portálok híreiből fabrikál jeleneteket, azzal rémítgetve a publikumot, hogy ha nem döntik meg sürgősen a rendszert, bekövetkezik a katasztrófa, vége lesz a világnak.

Vas István Zoltán és társulatának produkciója azonban elkerüli az „erőltetett aktualizálás” csapdáját. A darab tizenkét, songokkal összefűzött jelenében a kialakuló tragédiával összefér a humor is, miközben látleletet kapunk arról, hogyan keríti hatalmába az átlagos kisembert a nemzeti szocialista politika gépezete. Brecht diagnózisa annak ellenére (vagy inkább éppen azért) leleplező, mert a szerző a húszas évektől kezdve szimpatizált a kommunizmussal, s megbízható információi voltak nemcsak a Harmadik Birodalomban, de a Szovjetunióban uralkodó „rettegésről és ínségről”. A színpadra állított jelenetek közül az egyik, mely a Spicli címet viseli, és a szülők félelmét jeleníti meg attól, hogy újságolvasás közben elejtett megjegyzésük miatt a gyerekük feljelenti őket, egyértelműen a szovjet terrort, Pavlik Morozov „hőstettét” idézi, hiszen nem volt jellemző a náci rezsimre.

A darab központi alakja, a berlini prolinegyedben élő Munkás. Ő baloldali meggyőződését, a náci fejesek iránt érzett zsigeri ellenszenvét vetíti ki a környezetében otthonosan mozgó, söröző és udvarló egyenruhás SA alakokra, akik bár érzik fenntartásait, annyira megbíznak benne, hogy a beavatják a megfélemlítés technikai fogásaiba. De az évek során a célzottan és taktikusan alkalmazott terrorhoz jóléti intézkedések sora és – az egyszerű emberek számára nehezen cáfolható – lehengerlő propaganda járul. Így a rendszert végül a Krupp művekben fegyvert gyártó Munkás is elfogadja, sodródik az ismeretlen – mi már tudjuk, kollektív tragédiák sorozatába torkolló – cél, a világháború felé.

Kétség sem fér hozzá, hogy a később „totálissá” váló háború, melyet Hitler cinikus tudatossággal készített elő, torlaszolta el az utat a tömegek kijózanodása előtt, és vitte arra a tragikus kényszerpályára a német társadalmat, melyről már nem volt letérés. Az 1933 és 1938 között játszódó darab az Anschluss-szal zárul. A nácikat üdvözlő osztrák tömegek üvöltését, majd a Führer bécsi beszédét közvetítő rádió hangjai a szereplők számára már a „népakarat” megnyilvánulásának tűnnek. A nácik külpolitikai sikerei és a gazdasági fejlődés időközben igazolták a tömegek számára a diktatórikus rendszert, a szelektív terrort és a faji törvényeket is. Amikorra kiderül – és ez már kívül esik Brecht darabjának időhatárán –, hogy az elkerülhetetlen háborús vereség elsöpri a Harmadik Birodalmat, már késő eszmélni, a tömegeket utoléri a végzet, melynek előjeleit képtelenek voltak felismerni. 

 Tudjuk, hogy a hatékony, szüntelenül folyó kampányok visszhangot keltenek a választók „kollektív tudattartalmaiban” és kifejezik elfojtott, illetve csak szűk körben megnyilvánuló vágyaikat és félelmeiket. Ez utóbbiak „hasznosításához” ellenségképekre van szükség, mégpedig olyanokra, amelyek iránt az emberek többsége addig is ellenszenvet érzett, és a politikusok szavai, illetve az azokat közvetítő média csak felerősíti amúgy is létező, addig elfojtott elfojtott indulataikat.

Hitler, és démoni ügyességű propagandaminisztere, Goebbels folyamatosan kampányolt, és olyan ellenségeket állított a tömegek elé, melyeket mindig összefüggésbe lehetett hozni a zsidókkal. Ők álltak a Németországgal szemben álló nyugati hatalmak, a kommunisták, a plutokrata kapitalisták mögött, és őket lehetett okolni még a világháború kirobbantásáért is. Olyan univerzális fantommal, mint a „világzsidóság” azóta sem volt dolga az emberiségnek, s talán bízhatunk abban, hogy a holokauszt tanulságaiból okulva nem is lesz.

Elszomorító azonban azt látni, hogy miközben a világban aggasztó demográfiai folyamatok zajlanak, és a környezetszennyezés, az ukrajnai háború és az energiaválság miatt az utánunk következő nemzedékek sok jóra nem számíthatnak, a politikusok azóta is azon mesterkednek, hogy megtalálják a tömegek hatékony manipulálásának eszközeit, a maguk céljaira „kiaknázzák” a múlt megőrzött sérelmeit és az ismeretlentől való, indokolt félelmet. Bertold Brecht félelmetes éleslátással térképezte fel az emberi tudat mélységeit, és állította színpadra a múltat, ami már megelőlegezi a jövőt is. A darab végén felhangzó „Nem-dal” kétségbeesett heroizmusával azt jeleníti meg, hol húzódnak a tömegek elszántságának határai. Lehet ugyanis nemet mondani a diktatórikus rendszerekre, de a tiltakozás rendszerint elkésik, és nem képes feltartóztatni a végzetet. 

A szerző történész, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Bodor Tibor az Első SA legény  szerepében (k) Bertolt Brecht: A rettegés birodalma (Furcht und Elend des Dritten Reiches) című drámájának egyik jelenetében. Fotó: Keleti Éva / MTI)