Hodász András: Alig tudnak az egyházak az emberek problémáihoz kapcsolódni

Érdekes eredményeket közölt egy nemzetközi közvélemény-kutatás. Az Ipsos Religion 2023 című felmérés arra jutott, hogy a magyarok 62 százaléka vallja magát vallásosnak, ezzel a megtisztelő harmadik helyet szerezve meg Európában Lengyelország (76 százalék) és Olaszország (70 százalék) mögött, ám furcsa módon a rendszeresen templomba járók számát tekintve viszont igencsak a lista végén kullogunk, a magunk 11 százalékával. Ráadásul például a megkérdezett magyaroknak csupán 34 százaléka hisz a mennyország létezésében, ami azért is lesújtó eredmény, mert ez mégiscsak az egyik legfontosabb eleme lenne a hitünknek. 

A történelmi egyházak az elmúlt évtizedekben minden jel szerint fokozatosan vesztik el a tagjaikat. Úgy tűnik, egyre kevésbé tudjuk meggyőzni az embereket, hogy érdemes eljönniük a templomainkba. Márpedig a hitnek mindig is volt közösségi dimenziója, ráadásul nem árt, ha van egy hozzáértő lelkipásztor, akinek az útmutatásaira támaszkodhatunk. Nem tudjuk, hogy milyen okok lehetnek a fenti, megdöbbentő számok mögött. Isten igen, egyház nem? Vagy Isten igen, politika nem? Talán igaz lehet az a sokat emlegetett kritika, hogy az egyházak nehezen tudnak kapcsolódni az emberek mindennapi problémáihoz, ezt mutatja, hogy a mostani válságos időszakban nagyítóval kell keresni azokat a kezdeményezéseket, amelyek a válság tüneteinek enyhítését célozzák. Talán abban is lehet valami, hogy

 Kétségkívül a kommunikáció esetlegessége és belterjessége sem segít ezen a helyzeten. Megvannak ugyanis a felületeink a hívők eléréséhez, de alig találni olyan online vagy offline egyházi felületet, ami kifejezetten a nem hívőket szólítja meg. Bármi is az ok, tény, hogy ha az egyházak nem kezdenek sürgősen valamit ezzel a helyzettel, lassan tényleg nem marad senki, aki miatt érdemes lenne a templomokat felújítani. 

A helyzete annak ellenére nem látszik javulni, hogy éppen idén tíz éve vezették be az általános iskolákban a kötelező hit- és erkölcstanoktatást. Nincs még a kezünkben ezzel kapcsolatos felmérés, de annyi nyilvánvalóan látszik, hogy bár sokan abban bíztak, hogy ez majd előszobája lehet a templomi közösséghez való csatlakozásnak, a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy ez a korosztály gyakorlatilag eltűnt a plébániákról. A gyerekek az iskolai hittanórával kvázi kipipálják a vallásos életüket, és délután már nem szívesen jönnek el programokra. Aki pedig csak az iskolában részesül hitoktatásban, és nincs mögötte vallását komolyan gyakorló család, az alig-alig vehető rá, hogy vasárnap eljöjjön misére.

Emlékszem, milyen hirtelen jött az iskolai hittanórák bevezetése. Talán a nagy kapkodásban, hogy legyen elegendő tanár, és meg tudjuk szervezni az állam által ránk rótt hatalmas feladatot, elfelejtettük eldönteni, hogy mi is a célunk azzal, hogy ott vagyunk az iskolákban. Mik a lehetőségei, és mik a korlátai az ilyesfajta jelenlétnek? Mennyire jó ötlet a kamaszkor lázadásos időszakában kötelező vallási programokat tartani, azt remélve, hogy majd a fiatalok ezeken keresztül válnak elkötelezett hívőkké? Egy évtizedes tapasztalatom van iskolai lelkinapok és hétvégék szervezésében. Szinte minden alkalommal azzal kellett kezdeni, hogy meggyőzzük a résztvevőket, hogy bár nincs más választásuk, mint itt lenni, mégis érezhetik jól magukat. 

A reményt az iskolától független lelkiségi mozgalmakban látom. A fiatalok ugyanis nem vallástalanodtak el, szó nincs róla, hogy ne érdekelné őket semmi a szombat esti bulin kívül. Éppen a lelkiségi mozgalmak, kisebb egyházi és vallási közösségek taglétszámának növekedése mutatja, hogy valójában nagyon is van igényük arra, hogy kapcsolódjanak egymáshoz és Istenhez. Ne felejtsük el, hogy

Ha ugyanis az állami támogatás vonzaná a hívőket, akkor nem csak a turisták lennének kíváncsiak a szépen felújított bazilikáinkra. A lelkiségi mozgalmak önkéntességük miatt megadják a fiataloknak a választás szabadságát, és az általuk szervezett programok élményszerűen tudják átadni a hit lényegét. Számtalan ilyen példát látunk. Az évről évre több száz fiatalt megmozgató Lelkes Napok, ami a Katolikus Karizmatikus Megújulás majdnem két évtizede visszatérő országos tábora, vagy az Ez az a nap! felekezetközi koncertsorozat, ami rendszeresen megtölt stadionokat, több tízezer fiatalt hozva össze a keresztény könnyűzene segítségével. A jó példák és a lehetőségek ott vannak tehát a történelmi egyházak vezetői előtt. 

Ám van egy méltatlanul elfeledett korosztály. A kérdőív ugyanis nem csak a fiatalokról szól. A templomainkból igazából a negyvenes-ötvenes házas, vagy egyedülálló emberek hiányoznak leginkább. Ők azok, akiknek a munka és sokszor a gyerekvállalás mellett alig jut idejük magukra, hát még arra, hogy a lelkükkel és a közösségi életükkel foglalkozzanak. Nekik marad a heti egy vasárnapi prédikáció, és talán havi egy-két találkozó, ha olyan szerencsések, hogy van számukra meghirdetett csoport a plébániájukon, és még bébiszittert is sikerül szerezniük arra az estére. Kétségkívül nehezebb megfogni őket, nem elég néhány akkord a gitáron, és pár érzelmes gondolat. Az élet valóságához kell nekik segítséget adni, ami – saját tapasztalatból mondom –azért is nehéz, mert egy cölebsz pap, akit nem tart ébren a gyerek éjszaka és a plébánosi lakás biztos egzisztenciájában él, sokszor nem érti meg az ő hétköznapi küzdelmeiket. 

Azzal a kérdéssel kezdtük a cikkünket, hogy mi lehet az ok a nemzetközi kutatás meglepő eredményei mögött, és bár írtam néhány szempontot, a valóság megismeréséhez valójában újabb felmérésekre lenne szükség. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: a számok maguktól nem fognak javulni. Itt az idő tenni valamit. 

A szerző a Szemlélek.net újságírója, volt katolikus pap.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Leon Neal / Getty Images)