A Balaton nem a Riviéra, de talán még lehet

„Nekem a Balaton a Riviéra” – duettezte az életérzést Németh Lehel és Felföldi Anikó, Marót Viki előadásában pedig hamar „retró” sláger lett. A dal ugyanis elég pontosan mutatja meg, hogy a balatoni turizmus mennyire nem tudott kiszabadulni a Kádár-korszak árnyékából, de arra is rávilágít, mennyire akadozó a magyar polgárosodás. Hiába szeretnénk ugyanis, hogy a Balaton legyen a mi Riviéránk, vagy Pest a mi Párizsunk, ahogy Zsolnai Hédi valamivel korábbi slágere sugallja (aki annyira tudott azonosulni az általa megénekelt ideállal, hogy aztán 1977-ben nyugatra disszidált), egyszerűen nem megy. Nem elég ugyanis csak a Párizs által mutatott nagyvárosideált követő Pestről vagy a Riviérára hajazó Balatonról álmodni, mert ez csak illúzió és pótcselekvés marad, ha pont a leglényegesebb elemeit nem valósítjuk meg. A balatoni turizmus kiépítése tökéletes tükre annak, hogy hol és hogyan ment félre a hazai polgárosodás.

Trianon nyomán az ország elvesztette Abbáziát és a tengerpartját, így még inkább a Balatonon igyekeztek megvalósítani a vízparti turizmus európai sztenderdjévé vált Riviéra-modellt. Szép polgári villák és fürdőházak épültek a Balaton körül és itt-ott korzókezdemények is kialakultak röpke húsz év alatt, de a háború és utána a kommunizmus három évtizedre berekesztette a legjobb európai sztenderdeket megvalósító urbanizációs folyamatot. Sokat elárul a rendszerváltás illúziójával kapcsolatban, hogy máig nem jelent meg nyomokban sem a régi balatoni polgári modell a köztudatban mint valódi retró, ehelyett a Kádár-kori Balaton proli sztenderdjeit szokás retrónak hívni – tehát még az össznépi nosztalgia sem az európai minták követésére vonatkozik, hanem eleve az ezek helyetti pótcselekvésre. Arról árulkodik ez a fals retrózás, hogy még álmodni sem igazán mertünk valódi polgári életérzést, valódi polgárosodást. Mind a mai napig beérjük ennek proli illúziójával. Igazából nem is retró ez, hanem reflux – máig a megemésztetlen félmúlt köszön benne vissza.

A francia modellt követő korábbi polgári sztenderdek helyére 1945-től szovjet–orosz minták kerültek, amit akkor nem „keleti nyitásnak” neveztek, de 180 fokos fordulatot hozott a Balatonnál is. Aztán 1956 után Kádár agyafúrtan kitalálta, hogyan lehetne ügyesen rávenni az országot arra, hogy ne legyen itt valódi polgári demokráciát kivívó forradalom, hanem legyen elég a nyugati életforma néhány elemét megcsillantó pótcselekvés, miközben a szovjet típusú rendszer keretein belül maradva kacsintunk össze cinkosan, hogy nem kellenek ide valódi hagyományok, elég lesz hekket kamuzni a Balaton-partra. Így jött létre a kádári maszekvilág a kommunista köztulajdon kereteinek látszólagos fellazításával, a magántulajdon és a vállalkozási szabadság illúziójának megteremtésével, és így épült ki az 1960-as évektől a Balatonnál a nyaraló tömegturizmus egész infrastruktúrája. Kádárék sajnos nem tévedtek abban, hogy ennyi elég lesz itt ahhoz, hogy a magyar polgári lét illúzióját sikerüljön tartósan megteremteni prolisított tömegtermékként. Megépült az M7-es a Balatonig, és a fizuból Trabanttal el lehetett menni nyaralni a Balatonra SZOT üdülőkbe, de akár magánszállásokra is. Sőt, sokaknak hétvégi vityillót is sikerült építeni, kis kerttel. Elegáns polgári villák nem épültek, legfeljebb a „pártelit” tudott nagyobb dácsákat felhúzni. Az 1960-as évektől kiépült balatoni infrastruktúra ugyanakkor építészeti alapkoncepcióját tekintve, a maga idejében viszonylag korszerű volt.

Ennek oka rém egyszerű: utoljára Kádár alatt volt jelentős központi erőforrásokból megvalósított átfogó Balaton-fejlesztési koncepció – azóta több mint fél évszázad és egy „rendszerváltás” eltelt, de máig nincs nyoma sem annak, hogy a „retró” prolikultúrát propagáló nyaraló tömegturizmus helyett az európai sztenderdeknek megfelelő négy évszakos Riviéra-modell valósulna meg végre – bár a világ minden vízpartján az számít irányadónak.

Kulturált korzók helyett kerítéses, fizetős strandok

Erre a fals kádári retróra szocializálódtunk, és máig nem szúrják a szemünket a szögesdróttal körülhatárolt fizetős strandok, ezért el se tudjuk képzelni, mire gondolhat és mit élhet át az a külföldi vendég, aki Európában és a nagyvilágban már számos tengerparton nyaralt, és mindenhol lemehetett a partra ingyen fürödni és strandolni. Az ott tapasztaltakkal szemben mi azzal a pazar ajánlattal lepjük meg, hogy belépőt kell fizetnie a – sok esetben még mindig – szögesdróttal körülhatárolt strandokon, ha a vízpartra akar menni, és még csodálkozunk, miért nem jön több külföldi a Balatonra, amióta elmaradtak a szandálos „keletnéma” turisták.

Olyasmi a Balatonnál a retró strandolás, mint a fapados buliturizmus romkocsmamodellje Pesten. Az elmaradottságunk nyilvánvaló jeleiből próbálunk tőkét kovácsolni, és félbalkáni attrakcióként eladni mint arculatformáló turisztikai vonzerőt. Közben nem látjuk magunkat, hogy ez európai összehasonlításban inkább kínos, mint szexi.
Pedig amúgy büszkék lehetnénk a horvát tengerpart kopár szikláinál sokkal zöldebb balatoni strandokra, ahol nemcsak napernyők tengere adhat némi árnyékot, hanem a sokkal menőbb és fenntarthatóbb nagy fák is. Persze csak ha nem vágjuk ki a tóparti fákat, és csak akkor, ha a hungarikumnak tekinthető füves-fás strandjaink nem a minden vízparton kötelező gyakorlatként elvárt korzók helyett vannak ott, hanem azok mellett jelentenének üde színfoltot a turisztikai kínálatban. Ha a fizetős strandok mellett lennének ingyenes korzók és legalább minimális szolgáltatással elérhető szabadstrandszakaszok is, az nagyon is versenyképes ajánlat lehetne a tengerpartokhoz képest.

Az sem lenne tragédia, ha az eddigi irányvonalhoz képest egészen más utat járva azt őriznénk meg, és azt kommunikálnánk a Balaton fő vonzerejének, hogy a többnyire sziklás vagy lebetonozott tengerpartokhoz képest itt nádasok vannak, kócsagokkal és vízimadarakkal.

Ha ezt tekintjük a jó iránynak és a fenntartható jövőképnek, akkor nagyon nem kéne rohamtempóban beépíteni újabb partszakaszokat, meg lakóparkok tucatjait kialakítani. Ezek a máig uralkodó trendek leginkább a spanyol paneltengerpartok üzleti modelljét másolják, miközben ez a harminc évvel ezelőtt dúló építési láz már ott is jobbára lelohadt, régiófejlesztési koncepcióként és bizniszként is tévútnak bizonyult. Lényegében egy – spanyol hazájában is – megbukott trendet követnek tehát mindazok, akik máig valami nagyon hasonlót erőltetnek a Balatonnál a lakóparkok építésével. Aligha véletlen, hogy a spanyoloknál is a hiányos polgárosodás állt a háttérben, amikor az autoriter Franco-rendszer bukása után beindult a tengerparti panelhotel- és lakóparképítési láz, ami nemcsak régiófejlesztésként és gazdaságilag zsákutca, hanem társadalmilag is. A lakóparkokba ugyan nemcsak két nyári hónapban jönnek azok, akik tulajdonrészt szereznek, hanem akár fél éven át is „lejönnek” a Balatonra hétvégenként, de mégsem válnak helyi lakossá, és pláne nem válnak balatoni polgárrá, mivel ennek éppen leglényegesebb eleme hiányzik: nem ott élnek ugyanis, és jellemzően pénzüket sem ott keresik meg (így a helyi gazdaságot sem erősítik). A „mezei” nyaralóknál ugyanakkor jóval nagyobb igényeket támasztanak az önkormányzatokkal szemben, de anélkül, hogy a helyi polgárra jellemző felelősségeket bármilyen formában vállalnák. Valódi sorsközösség érzése és tudata az ő esetükben nem alakul ki a helyiekkel, sőt mély konfliktusok forrása a lakóparki felemás lét a helyiekkel és a többi nyaralóval sok tekintetben ellentétes érdekek miatt. Mindez feloldhatatlan konfliktusok melegágya, ha – egyéb koncepció híján – fő ingatlanfejlesztési és településfejlesztési iránnyá válik. Ilyenkor mutatkozik meg, hogy mit is okoz, amikor a piacra bízzák a régiófejlesztést. Semmi jó nem jön ki belőle, mert a közérdeket feláldozva szolgálnak egyéni érdekeket. Sajnos ma még ezeknek a problémáknak a kimondásáig sem jutunk el, nem látjuk, hogy tudományos igényű gazdasági és szociológiai feltárásuk zajlana, vagy abból bárki bármilyen döntéshozásra alkalmas következtetést levont volna.

Egyáltalán nem az a fő „baj” a Balatonnál, amire az ellenzék és sok aggodalmaskodó cikk fókuszál, hogy „beépítik a tópartot”, hanem az a legnagyobb baj, hogy

Ennél az is sokkal jobb lenne, ha inkább a zöld Balaton-part nádasos-kócsagos vadromantikáját őriznénk meg az utókornak, és azt fejlesztenénk versenyképesebb turisztikai termékké. Nemcsak az ökoturizmus és a szintén zöld környezetet megkövetelő biciklis, SUP-os aktív turizmus növekszik ugyanis látványosan, de várhatóan a jövőben is évről évre nőni fog a harmonikus zöld környezetben átélhető kommerszebb élmények iránti igény. A korzók hiányában kialakult tengerpartokkal szembeni versenyhátrányból tudatos turisztikai és profi régiófejlesztéssel akár egy évtizeden belül jelentős versenyelőnyt kovácsolhatnánk, és európai viszonylatban is vonzó, minőségi desztinációvá tehetnénk a Balatont. Itt ugyanis nem a kopár tengerpartokra jellemző, majdnem élettelen környezet várná a vendégeket, hanem a 21. században látványosan felfutó új, zöldebb és fenntarthatóbb turisztikai környezet és ehhez illő minőségibb élmények. Nem ártana belátni, hogy a nulladik lépés az lenne, ha egyáltalán megfogalmaznánk egy ilyen jövőképet, és elkezdenénk azt nagyon tudatosan, profin együttműködve megvalósítani. Egészen más alapokra és máshogy építve. Ennek az a kulcseleme, hogy ne központi távirányítással szülessen minden stratégiai döntés, hanem egyre nagyobb autonómiát kapjon benne a régió.

Kíváncsi lennék, mit szólna Nizza, ha Párizsból akarnák eldönteni, milyen legyen a Côte d’Azur új arculata. Pedig az is egy erősen központosított ország, sőt a központosítás európai mintája volt évszázadokon át. Mégis ott teljességgel elképzelhetetlen, hogy a régiófejlesztés alapja ne a helyi polgárság felelősségvállalása legyen.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Vasvári Tamás / MTI)