A sors kezében, az idő sodrában

Hernádi Gyulának van egy novellája, a Delfin szindróma. Arról szól, hogy az emberi élet a vízből fejlődött ki, tehát az ember a delfinek egyenesági leszármazottja, s bár a szárazföldön él, örök életében visszavágyik oda, ahonnan jött, vagyis a tengerbe. A közép-európai emberek nehéz helyzetben vannak – mondja az író – mert itt nincs tenger, a lélek vágyakozása azonban csillapíthatatlan, ami előbb-utóbb meghasonláshoz vezet. Ezért olyan magas Közép-Európában az öngyilkosságok száma.

A zseniális irodalmi csibész, Hernádi Gyula által kreált delfinszindróma azért nem csak az írói képzelet terméke. Akár van tengerünk, akár nincs, a magyarok nekivágnak a nagy vizeknek. Magellán egyik hajójának magyar tüzértisztje volt, Kovács János. Jelky András Batáviában kalandozott, a hódító Benyovszky Móricot Madagaszkáron érte utol a végzet. A jezsuita Bettenheim Bernát pedig Japánban gyógyított, és Bibliát fordított, amikor ott még a keresztyén ember könnyen a keresztfán találhatta magát. A legújabb kori magyar tengerészek - Gál József, Kopár István és Fa Nándor pedig nemes egyszerűséggel körülhajózták a Földet.

Nem kétséges, ha nem a szigorú hetvenes években írja meg Hernádi Gyula a Delfin szindrómát, az elvesztett hegyeinket is beépítette volna a magyar lelküket jellemzői közé. Talán volt is ilyen változat – a turulszindróma,  de az még az ex-ávéhás könyvkiadó-fejedelem, Kardos György nagy áteresztőképességű szűrőjén se ment keresztül.

Tény viszont: a magyar embereknek transzcendens kötődésük van a magas hegyekhez. A turulszindróma Erdélyből ered, Csonka-Magyarországon pedig a hegyek hiánya hívja elő, mint ahogy a delfinszindrómát a tengerek hiánya. Hegyek tehát nem feltétlenül kellenek hozzá, inkább a mesék hősei: turulmadarak, medvék és persze a hegyi emberek.

Ha a székely hegylakók történeteit halljuk, azt hihetjük, hogy egy magasság fölött, de még a hóhatáron innen, a medvék és az emberek kéz a kézben sétálgatnak, felettük repkednek a turulmadarak, és így élik pompás életüket. Gyergyói unokabátyám szóról szóra ugyanazokat a medvekalandokat mesélte nekem, mint amiket korábban apám is mesélt, s amikor emlékeztettem, átnézett a fejem fölött a hegyek felé, és csak annyit mondott: hihetetlen, hogy kétszer is megtörténhet ugyanaz az eset.

A japánokról olvastam, hogy az idős emberek felmennek meghalni a hegyek közé, de nem kell ehhez japánnak lenni, elég ha székely valaki. Nagyapám és nagyanyám, Blénessy János és Bajkó Rozália a családi legendárium szerint a második világháborús román betöréskor felmenekültek a gyergyói hegyek közé, ahonnan halálba vitte őket az éhség és a rémület.

Ha a hegyekről és Erdélyről van szó, kihagyhatatlan egy híres székely ember: a gyergyói Erőss Zsolt, aki 2002-ben első magyarként jutott fel a Mount Everestre. Róla szinte mindent tudunk: a hegyek adták neki a dicsőséget, cserébe elvették az életét.

Az Index összesítése szerint rajta kívül még öt magyar – két hölgy! – járt a világ tetején, ketten közülük kétszer is: Jelinkó Attila (2007), Ugyan Anita (2009, 2010), Neszmélyi Emil (2016, 2022), Németh Alexandra (2018) és Price Márton (2023).

Suhajda Szilárd neve is ide illene. Az elszánt magyar május 20-án este vágott neki a nagy hegynek, de útközben az öröklét felé vette az útját. Amikor ezeket a sorokat írom, a belényesi születésű, nagyváradi Varga Gábor már úton van, hogy oxigénpalack nélkül megmássza a Nanga Parbatot.

Nincs megállás.

Mélytengereken, magashegyeken, hullámsírban, jégkoporsóban és a dicsőség tábláin. Vakmerő magyarok a sors kezében és az idő sodrában.

A szerző rádiós újságíró, szerkesztő, az MTI egykori vezérigazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Paul Biris / Getty Images)