Bátorság nem a megbélyegzéshez, a klisékből való kilépéshez kell
További Vélemény cikkek
1989. június 16-án temettük el méltó módon Magyarország kivégzett miniszterelnökét, Nagy Imrét és mártírhalált halt társait. Az esemény a magyar rendszerváltás fontos mérföldkövévé vált. Ott, a Hősök terén szembesült több százezer résztvevő – és a televízió előtt több millió néző – azzal, hogy az újratemetéssel erkölcsileg tarthatatlanná vált a Kádár-rendszer, a szocializmus. Milliók nem tudtak évtizedekig semmit sem arról, hogy ’56-ban forradalom volt, hogy kivégezték törvénytelenül az ország vezetőit, hogy százával gyilkoltak meg elfogott forradalmárokat. Nem tudták azt sem, hogy a jogszerűséget teljesen nélkülöző eljárásban a miniszterelnököt és társait az ítélet kimondása után egy nappal megölték, majd a börtön udvarán elföldelték. Később titokban
az Új köztemető 301-es parcellájába szállították őket, és az Állatkert elhullott lakói között, dróttal összekötözve, fejjel lefelé jeltelen sírba helyezték maradványaikat.
34 évvel ezelőtt Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza ravatalánál egyértelművé vált, hogy a vérben és bűnben fogant rendszernek morálisan vége van. Kádár János 1988-ban még kijelentette, hogy szó sem lehet a meggyilkolt miniszterelnök szerepének az újraértékeléséről. Jól érezte, hogy az a róla elnevezett rendszer végét jelentené. Egy évvel később betegen már a démonaival küzdött. Utolsó beszédében Nagy Imrét az „azóta elhunyt ember”-nek nevezte, és a beszámolók szerint néhány nappal a halála előtt kórházi ágyáról felkelve elindult „ az Imre temetésére”. Küzdött a lelkiismeretével, hiszen a gyilkosságokat nem Moszkvából rendelték el, azok a magyar pártvezetők döntései voltak. Drámába illően aznap távozott az élők sorából, amikor a bíróság újratárgyalta a forradalom miniszterelnökének ügyét, törvénytelennek nyilvánította az eljárást, és 31 év elteltével felmentette a kivégzetteket.
Az újratemetés két tekintetben is teljesen új helyzetet teremtett. Egyrészt az esemény kapcsán – és főleg az elhangzott beszédek miatt – szembesült egy ország az elhallgatott, meghamisított múlttal. Másrészt – ami korábban elképzelhetetlennek számított – a szónokok közül senkit nem vittek el, nem tartóztattak le. Király Béla, Mécs Imre, Orbán Viktor, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és Zimányi Tibor sértetlenül mondhatták el gondolataikat, amelyek igazságtartalmuk miatt szinte sokkolták az erre figyelő milliókat. Érdemes megemlíteni, hogy a szovjet megszállási övezetben addig nem ez volt a megszokott. Hetven éve, 1953. június 17-én robbant ki a berlini felkelés a kommunista rendszerrel szemben, amit az oroszok és a keletnémet fegyveres erők könyörtelenül, több száz halálos áldozatot követelve levertek. 1956-ban a több ezer halottat eredményező magyar forradalmat szintén az orosz tankok fojtották vérbe. 1968-ban Csehszlovákiában a szovjet hódítók megint erőszakos módon számolták fel a bársonyos forradalmat, védték a szocializmust. Csak 1981-ben Lengyelországban sikerült elérni, hogy ne orosz tankok tapossák Varsó utcáit, ott a kommunista rendszer fennmaradása érdekében a lengyel hadsereg hajtott végre puccsot és alkalmazott erőszakot.
A megemlékezésen túl miért fontos felidéznünk most a történteket? Egyrészt azért, mert egyénként és közösségként is a múltunkhoz való viszony határoz meg minket. Elsősorban attól leszünk azok, akik vagyunk. Másrészt a múlt ismerete jelentősen segít minket abban, hogy következtetéseket vonjunk le a várható jövőre nézve. Legutóbbi cikkem kapcsán többen is foglalkoztak azzal, hogy valóban kívánatos lenne-e az általam szorgalmazott közös fellépés kormány és ellenzék részéről a hazánknak járó uniós források felszabadítása érdekében?
34 évvel ezelőtt a magyar társadalom jelentős része szembesült a fennálló rendszer bűneivel. A radikális ellenzék részéről akkor is voltak olyanok, akik azt gondolták, hogy gyilkosokkal nem szabad tárgyalni. Az Ellenzéki Kerekasztal más véleményt képviselt, és döntésének helyességét a magyar rendszerváltás sikere is bizonyította. A szabad választásokig tartó utat véráldozat nélkül, mintaszerűen tette meg Magyarország.
Kellett a közös bölcsesség ahhoz, hogy a sérelmeket félretéve, a meggyőződésünket megtartva a tárgyalást, és a korlátok közötti együttműködést tudjuk a középpontba helyezni.
Utaltam arra is, hogy a megállapodás, mint politikai tett, hasonlóan sikeres volt 1867-ben, amit szintén sokan bíráltak. Kossuth Lajos és követői nemzetárulóknak tekintették Deák Ferencéket, amiért a kijegyzéssel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Az idő rövid időn belül a tárgyalást szorgalmazók álláspontját igazolta, hiszen ezután közel 50 év lenyűgöző fejlődés köszöntött hazánkra.
Ma Magyarországon demokrácia és piacgazdaság működik. Európa és az atlanti világ részei vagyunk. Most az Európai Unió és a NATO jelent védendő értéket a számunkra. E két szervezet biztosítja az újabb nagyarányú fejlődésünket. A magyar kormány folyamatos, konfliktusokat élére állító politikája miatt mindkét szervezettel megromlott a viszonyunk. Az országnak szüksége van az európai forrásokra, amelyek megszerzése érdekében az ellenzék most tudna segíteni. Az újabb kétharmad eredményeként nincs olyan politikai kérdés, ahol szükséges a szavazata. Itt viszont most más a helyzet. A nemzetközi porondon fordulatot jelentene az együttes kiállás. Ahogy a rendszerváltás idején korlátok közé szorítva, de meg tudott születni egy megállapodás a politikai ellenfelek között, most az uniós pénzek ügyében jött létre egy helyzet, ahol kellene az együttműködés.
A múlt heti híradásokban olvashattunk az uniós belügyminiszterek tanácskozásáról, ahol Magyarország és Lengyelország ellene szavazott a menekültekkel kapcsolatos szabályozási javaslatnak. A megismert szöveg több sebből vérzik, de jó néhány fórumon fogják még vitatni, mire a végleges döntés megszületik. A Fidesz–KDNP élesen támadta a fejlemények miatt az EU-t. Közben kormánypárti plakátok jelentek meg az ellenzéket ostorozva, az orosz–ukrán háborút támogatóként beállítva őket. Azt hiszem, itt lenne az ideje már, hogy ne csak annak a felmutatásában jeleskedjenek a hazai politikai élet szereplői, hogy mi az, ami elválasztja őket egymástól, hanem abban is, hogy mi az, ami összeköt. Jó ideje a könnyebb feladatok közé számít hosszasan sorolni a másik oldal gaztetteit, hazaárulónak és ideiglenesen szabadlábon lévőnek bélyegezve őket. Ma a bátorság e klisékből való kilépéshez kellene. Természetesen magam is azt gondolom, hogy a demokrácia velejárója a vita. Baj lenne ott, ahol a kormány és ellenzéke kéz a kézben üldögélne a parlamentben. A vita mellett azonban néha ideje van az együttműködésnek is. Ma szerintem ez a nehezebb, jelentős vezetői kvalitásokat kívánó feladat. Demokráciánk, uniós és NATO tagságunk megvédése közös cél, nemzeti érdek. Érdemes lenne Brüsszelben is megmutatni ezt.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)