Rammstein: a péniszágyú visszanyal

A Rammstein fellépésein mérgező férfiasság uralkodik – ez a tény önmagában nem lenne hírértékű, ezúttal azonban nem a megszokott koncertkellékekről van szó, mint a zenekar habot kibocsátó péniszágyúja vagy a BDSM-kultúra egyéb általuk demonstrált kellékei. Egy északír rajongó azzal vádolta meg az együttest, hogy külalakvizsgálattal kiválasztott és a koncertek utáni zárt körű bulikba meghívott nők rendszeres szexuális inzultust szenvednek el. Ezt később számos egyéb hölgyvendég is megerősítette, hasonló vádakat fogalmazva meg. Mielőtt bárkit elragadnak az indulatok, és beszáll a ring identitásának megfelelő sarkába, érdemes áttekinteni, hogy mi történt – főleg pedig azt, hogy mi nem történt: nem történt nemi erőszak. Ezt a tényt még az ügyet kirobbantó északír hölgy is megerősíti. Ő azt állítja, hogy egy zárt körű, rajongói bulin, ahová a zenekar egyik segítőjén keresztül jutott be, tudta nélkül drogot csempésztek az italába, valamint hogy az együttes énekese, Till Lindemann szexuálisan közeledett hozzá, amit ő visszautasított – ettől Lindemann dühös lett, és otthagyta őt, de nem erőszakoskodott. A vád nyomán néhány órával később elvégzett drogteszt nem mutatott ki semmit.

Az esetből klasszikus metoo-ügy lett: tucatnyi hölgyrajongó állítja, hogy Lindemann közösült velük, illetve hogy közösülési szándékát fejezte ki irántuk. Megszólaltak ugyanakkor más tanúk is, szintén fiatal nők, akik rendszeres vendégei ezeknek a buliknak, egyesek már több tucatszor vettek részt rajtuk. Ők is megerősítették, hogy a buli exkluzív, azon kellően vonzó külsejű, fiatal nők vehetnek részt, akiket az együttes egyik alkalmazottja válogat. Elmondták azt is, hogy ezeken az alkalmakon gyakori az alkoholfogyasztás, amelyben részt vesznek a zenekar vendégei. És

A Rammstein tagjai a jelek szerint érzékelik a helyzet súlyosságát: a zenekar most először fogadott fel válságkommunikációs tanácsadót, pedig története a kezdetek óta polgárpukkasztás keltette botrányokkal telt. Karrierjük elején rendszeresen küzdöttek azzal a sztereotípiával, hogy mivel német nyelvű metálzenét fekete ruhában verető németek, tehát bizonyára nemzetiszocialisták, később azonban megszerették az ebben rejlő provokáció lehetőségét. Jó példa erre az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó daluk, a Deutschland, melynek klipjében a zenekar tagjai koncentrációs táborban kivégzésükre váró foglyokként szerepelnek. Németül kevéssé értő hallgatóknak sokkoló lehet az itt elhangzó sor: „Deutschland, Deutschland über allen”. Másképp hangzik azonban az, hogy „Németország mindenek felett” az azt megelőző sorral együtt értelmezve: „aki magasra mászik, nagyobbat esik”.

Legyen azonban bármennyire megbotránkoztató, ellentmondásos vagy provokatív, a Rammstein vitathatatlanul az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kulturális jelensége. Sokat merítettek az olyan elődeiktől, mint a Laibach vagy a Die Krupps, mégis sikerült teljesen egyedi hangzást kialakítaniuk, amely pofonegyszerű, ugyanakkor hibátlanul ötvözi az indusztriális metált az elektronikus tánczene hangzásvilágával, a neurózis keltette, kíméletlen zúzást a magas szintetizátorhangok dallamosságával, az összhatást pedig a Lindemann által németül előadott minimalista szövegek teszik utánozhatatlanná. A Rammstein zenéje annyira fajsúlyos, mint a nyers vasra hangszerelt Wagner, miközben annyira melodikus, mint az elektronikus zene alapjait lefektető Kraftwerk. Nem csoda, hogy ennek a projektnek olyanokat is sikerül rabul ejtenie, akik amúgy legkevésbé sem kötődnek a metálzenéhez. Hozzám például sok sértést vágtak már életemben, de olyat még senki nem mondott, hogy rocker volnék, a Rammstein-élménynek azonban én se bírtam ellenállni.

A hatvanas évek óta elválaszthatatlanul összefonódik a rocksztárság meg a sztárokkal együtt utazó és bulizó, velük szexuális kapcsolatot folytató fiatal nők, a groupie-k kultusza. A groupie-szubkultúra leginkább a Led Zeppelinnel utazó hölgyek körében teljesedett ki, ahol egyfelől szüntelenül zajlottak alkalmi aktusok a rajongókkal, másfelől a zenészekkel sajátos párkapcsolati státuszban lévő csajok képviselték a groupie-elitet – őket turnéfeleségeknek is nevezték. Groupie-nak lenni egyúttal életforma is volt: sokan több zenekar groupie-jai is voltak egyszerre, és egyik turnéról indultak a következőre – sőt volt olyan lányzenekar, amely groupiekból alakult, a leghíresebb groupie, Pamela Des Barres pedig könyvet is írt az élményeiről. Megvolt neki Frank Zappa, Jimmy Page, Jim Morrison, Mick Jagger és még egy tucatnyi kevésbé ismert rockzenész, ráadásul közösült többek közt Woody Allennel és Don Johnsonnal is. Így aztán legalábbis nehéz komoly képpel áldozatnak nevezni, holott nyilván nem történt egyéb, mint hogy internalizálta a patriarchátus által ráerőltetett genderszerepet.

A szabad szexualitás woodstocki eredetű ethoszától mára kétségtelenül messzire sodródott a Rammstein által működtetett, üzemszerű groupie-ipar. Kétségtelenül más az, ha hippilányok a nemiség felszabadításának jegyében boldogan kerülnek testi kapcsolatba rajongásuk tárgyával, meg az, amikor egy zenekar által szerződtetett munkatárs castingolja az alkalmi partnereket. Az előbbi esetben könnyű meglátni a hatvanas évek „make love, not war” szellemiségének szépségét, az utóbbi eljárás viszont első hallásra úgy tűnhet, mintha a Rammstein tagjai a luxusescortok óradíját akarták volna megspórolni. Természetesen nincs kizárva, hogy ennél rosszabb is történt, és hamarosan évtizedes csontvázak zuhannak ki a Rammstein öltözőszekrényéből. Nyilván nem jelenthető ki biztosan, hogy Lindemann ártatlan, de a közösségi médiában őt lincselőknek sincs joguk kinyilvánítani, hogy bűnös. Az egyetlen, ami jelenleg kijelenthető, hogy az ártatlanság vélelme Till Lindemannt is megilleti, úgyhogy sehonnan nem kellene kirekeszteni vagy kitörölni, mielőtt a bűnössége igazolódik. Persze miért pont most tennék magukévá a metoo-aktivisták a liberális jogállamiság tiszteletét, ha már sok tucatnyi esetben hagyták azt figyelmen kívül, Amber Heard és Johnny Depp ügye pedig azt igazolta, hogy még mindig pengeéles a nyaktiló, amelyet minden puszta bemondásra élvezettel csattogtatnak?

Lindemann cseppet sem leplezett szexfüggősége persze sok szempontból kezd kínossá válni, nem függetlenül attól, hogy a Rammstein pályafutása lassan három évtizede tart. Hatvanévesen a zeneipar Mórickájának lenni nem pont ugyanolyan, mint harmincévesen: ami három évtizede egy fiatal rocksztár zabolátlan polgárpukkasztása volt, az ma egyre inkább egy nehezen öregedő, szexőrült bácsi képzetét idézi. Csakhogy akik most Till Lindemann vérét vennék, és harsányan ünnepelnek, amiért a kiadója a botrány nyomán szerződést bontott vele, pont nem ezért gyűlölik, hanem azért a provokációért, amit Lindemannék a világon a legszínvonalasabban művelnek, és amiért a Rammsteint igazán szeretni lehet. Régóta csípi már az áldozati kurzus tagjainak szemét Lindemann gátlástalanul megélt nemisége, ahogy az is, amilyen módon a zenekar acélzúzású zenéje és germán nyelvű szövegvilága a német nép rossz szellemét, ha mégoly kritikus éllel is, de mégiscsak megidézi. A Rammstein dalai annyira bátran és erőteljesen szembesítik a németeket a rettenetes és gyalázatos huszadik századi történelmükkel, hogy az egyenesen megfélemlítő lehet azok számára, akik eleve annak köszönhetik a közéleti befolyásukat, hogy nagyon jól meg tudnak ijedni. A leszámoláshoz nem is kellett jobb alkalom, mint hogy a híres és befolyásos rocksztár a visszataszító, öregedő testével hamvas, fiatal nőkre ráfeküdjön, ami nyilván maga a megtestesült férfierőszak. 

Hiszen aki ilyesmikről ír, az nem lehet más, mint szexuális erőszaktevő, aki elkábított nőkkel közösül. Óvatosan jelzem, hogy Till Lindemann gyilkosságról és kannibalizmusról is írt, és ha egyszer kiderül, hogy embereket evett, ez akkor se lesz a tárgyalásán bizonyíték.

Bizarr fejlemény, hogy a botrány nyomán a Rammstein tagjai úgy döntöttek, kiveszik koncertjeik show-elemei közül a rajongók kedvencét, a hablövellő péniszágyút – márpedig ez a gesztus teljesen fölösleges, ha Lindemann ártatlan, és arcátlanul kevés, ha bűnösnek bizonyul. Az mindenesetre ebből és a Rammstein-dobos Christoph Schneider elhatárolódó hangvételű nyilatkozatából egyaránt érzékelhető, hogy a világ legtökösebbnek tűnő rockzenészei meg lettek félemlítve. Ha az ENSZ statisztikájának hinni lehet, akkor mialatt ez a cikk elkészült, a világon legalább ötven nőt ért szexuális támadás – az ő traumáikat bizonyára enyhíti, hogy a Rammstein többé nem lövöldöz péniszágyúból műondót a koncertjein.

A feminista diskurzus utat tévesztett: többé nem a szexuális erőszaktevőket, hanem a mérgezőnek bélyegzett férfiasság kulturális precedenseit üldözi. A metoo-mozgalom a jobboldal sok évtizedes szexuális ellenforradalmi törekvésére baloldali szexuális ellenforradalommal felel, és ezzel a két ellenséges kurzus kettős tűz alá vonja 1968 szellemét. A kulturális baloldal következtetése félreérthetetlen: a szexuális forradalom hiba volt, mert a nők kiszolgáltatását és kihasználását eredményezte, ezért fel kell számolni, haszonélvezőit pedig bele kell fojtani abba a váladékba, amit szégyentelenül kilövellnek. A nyugati civilizáció visszafordult a szabadság ösvényén, és napról napra egyre kevésbé különbözik attól a prűd és bigott kultúrától, amelyre az iszlám fundamentalizmus leváltaná.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Till Lindemann, a Rammstein frontembere. Fotó:  Gie Knaeps / Getty Images)