Létezik valamilyen békecélja a Nyugatnak?
További Vélemény cikkek
- A putyini atomhatalmat vissza kell terelni a nemzetközi jog normái közé
- Izrael-barát „héjákkal” hozná el Trump az amerikai–izraeli kapcsolatok újabb aranykorát
- Az európai civilizáció megújításának alapelvei
- Hogyan veszítheti el Magyar Péter a 2026-os választást?
- Ezen kormányok alatt robbant be a szegénység Magyarországon
Egy dolog azonban bizonyos: háborút valamilyen békecél elérése érdekében szokás vívni. Ez lehet a haza megvédése, területi vagy gazdasági nyereség, valamilyen vallás vagy ideológia terjesztése, rendszerváltozás kikényszerítése a legyőzött félnél és valamilyen hasonló cél. Az Európai Unió, a NATO és szövetségesei egyre több pénzzel, fegyverrel, kiképzéssel és titkosszolgálati eszközzel segítik Ukrajnát az Oroszországgal vívott háborújában. Ennek érdekében az uniós vezetők a gazdasági recesszió, a háborúba való közvetlen belépés és szélső esetben a nukleáris armageddon kockázatát is vállalják. Mindannyiunk nevében. Ehhez képest nem látszik kirajzolódni egy olyan békecél, amely választ adna Ukrajna jövőjére, a Nyugat és Oroszország majdani kapcsolatrendszerére vonatkozó dilemmákra.
A hivatalos érvelés szerint egyedül Ukrajna dönthet a béke megkötéséről és annak feltételeiről, s amíg nem dönt, addig a Nyugat korlátlanul biztosítja számára a pénzt és a paripát.
Ez látszólag szépen hangzik. De józan ésszel nehéz elhinni, hogy a Nyugat vezető hatalmai – élükön az Egyesült Államokkal – úgy bíznák Kijevre hadi arzenáljuk, költségvetésük és geopolitikai hitelük jelentős részét, hogy nincs elképzelésük a háború lezárására és a majdani békére. Ez olyan felelőtlenség lenne, amelyet még a mai nyugati vezetőkről sem merek feltételezni. Nyilván vannak többé-kevésbé világos békecélok, de ezek legalább három okból egyelőre nem nyilvánosak. Egyrészt és döntően attól függnek, hogyan alakulnak a fronton a dolgok, az ősz vagy az év végéig a győzelem közelébe jutnak az ukránok, vagy sem. Másrészt, amíg csak lehet, fenntartják annak az illúzióját, hogy valóban a kijevi vezetés dönthet a zömében nyugati hadi arzenál leállításáról. Harmadrészt az óceán két partján és a szövetséges országokon belül is többféle elképzelés él a béke feltételeiről, Ukrajna majdani határairól, EU és NATO tagságáról, valamint az Oroszországgal való jövőbeni kapcsolatról.
S amíg a nyugati békecélokat homály fedi, hivatalosan csak az ukránokét ismeri a világ. Eszerint az Oroszországgal való tárgyalások előfeltétele az összes, 2014 előtti ukrán terület visszaadása, a jelenlegi orosz vezetés megbüntetése, az összes háborús kár Oroszországra hárítása és Moszkva kizárása minden nemzetközi testületből. Továbbá az orosz nyelv betiltása az egész visszaszerzett Ukrajnában és bónuszként az orosz sportolók kitiltása évtizedekre a sportversenyekről. Olekszandr Tkacsenko ukrán kulturális miniszter meg is fogalmazta, hogy országa „civilizációs ütközetet” vív Oroszországgal. Így az ukrán békecél végső soron az orosz civilizáció legyőzése, amit a kijevi Pecserszka Lavra kolostor elleni ukrán fellépés jelképesen meg is előlegezett.
Miközben a nyugati vezetők elvi szinten biankó elfogadják Kijev összes előfeltételét a béketárgyalásokra, konkrét részletekre a szövetségi rendszer nevében nem térnek ki.
Akik mégis megkockáztatnak egy békecélt, azok közül egyesek Oroszország totális megtörését propagálják, míg mások Moszkva megalázásától óvják a Nyugatot. Ma már közhely, hogy az úgynevezett globális Dél, ahol hétmilliárd ember él, egyre kevésbé azonosul a Nyugat Ukrajna-politikájával. Nem a Putyin iránti rajongásból, hanem azért, mert a Nyugat képviselői minden jó szándékú békejavaslatot türelmetlenül elutasítanak, már a béke szó használatát is provokációnak értelmezik. Az Európai Unió fejlesztési politikája egy időben sokat tett az egykori Harmadik Világ megsegítéséért. Ha nem vigyázunk, akkor ezek az eredmények szalmalángként égnek el a háborús politika tüzében.
Ukrajnának természetes joga radikális békefeltételekről emlegetni, és ez így is van rendjén. Ezt kívánja a lakosság és a hadsereg moráljának a fenntartása, s a tárgyalások megkezdése előtt érdemes keménynek mutatkozni. De a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok és az Európai Unió – vezetői nemcsak Ukrajna határaiért, hanem saját nemzeteik jólétéért, valamint a világkereskedelemért és a világbékéért is felelősek.
Ezt a felelősséget előbb-utóbb vállalniuk kell. Vég nélkül nem lehet a világ százötven országával fenntartott kapcsolatokat az ukrán ügynek alárendelni, kontinensnyi légtérzárat fenntartani, Európa energiaellátását meggyengíteni. Álszentség lenne Kijevtől várni a békeszándék első jelét, ennek azoktól kell jönnie, akik a háborút a fegyvereikkel és a pénzükkel fenntartják. Ehhez őszintén végig kellene gondolni néhány tabutémát. Ha a 2022. februári orosz invázió visszaverése a cél, akkor a Krím feladását nem kellene már a tárgyalások megkezdése előtt feltételként követelni az oroszoktól. Előbb-utóbb azzal is szembe kell nézni, hogy Ukrajna mára elvesztette a lakossága felét. Valamilyen képet kellene kapni arról, hogy a Nyugatra menekült 8-10 millió, az Oroszországba ment 3-4 millió és az oroszok megszállta területeken élő körülbelül hat millió ember milyen békét akar, és vissza akar-e térni a kijevi kormányzás alá. Az ő képviselőiket is meg kell hallgatni a tárgyalásokon.
És ha valamit, akkor az Oroszország elleni „civilizációs háborút” nagyon gyorsan el kell felejteni. Oroszország volt, van és lesz, s ez akkor is így lenne, ha nem birtokolna ráadásul hatezer nukleáris robbanófejet.
Egy ilyen „keresztes háború” az orosz nemzetben és a külföldön élő oroszok jelentős részében is a honvédő háború szellemét növelné. Ráadásul Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népei máig a nyugati civilizációs hódítás áldozatának érzik magukat, és pontosan ilyen civilizációs hadviseléssel gyanúsítják a mai Nyugatot is.
Sajnos a nyugati vezetők összevissza beszéde még radikálisabbá teszi az ukránokat, és növeli a hazafias ösztönöket Oroszországban. Az oroszok kiirtásán heherésző amerikai szenátor, az Oroszországot Európa hosszú távú ellenségeként emlegető svéd miniszterelnök, az orosz kultúrát betiltó balti és lengyel szélsőjobboldali politikusok a békés rendezés esélyeit rontják. Másfelől Emmanuel Macron francia elnök bejelentkezett a BRICS nyári csúcstalálkozójára, a NATO-tag Törökország pedig komolyan fontolgatja a szervezetbe való belépést. Pedig a BRICS jórészt Oroszország és Kína kezdeményezése. Meglepő az is, hogy a dolgok mai állása szerint Ukrajna nem kapott meghívást a sorsdöntőnek nevezett vilniusi NATO-csúcsra. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár ezzel kapcsolatban érdekes kijelentést tett. „Ukrajnának legyen lehetősége fennmaradni Európában független, demokratikus államként, a NATO-tagságtól függetlenül.”
Nagyon félek attól, hogy ez csak véletlen elszólás, végig nem gondolt politikusi lózung volt.
Mert ha több lenne annál, ha valódi szándék fogalmazódna meg benne, akkor máris megjelölné a Nyugat lehetséges békecélját. Melynek abszolút és elengedhetetlen magja Ukrajna függetlenségének, demokratikus rendjének a biztosítása lenne. Ezt kellene minden áron garantálni. A határok megállapítása, az ország NATO-csatlakozásának ügye, a kisebbségi jogok biztosítása, a menekültek sorsa és az újjáépítés lennének azok a kérdések, amelyekben józan kompromisszumra kell jutni.
A hétvége eseményeinek hátteréről egyelőre keveset tudunk.
Az mindenesetre beigazolódott, hogy ha valakik, akkor nem a nyugatos békepártiak, hanem az „erős” kéz, a fegyveres kalandorok veszélyeztethetik Putyin hatalmát.
Döbbenetes belegondolni, hogy a hatalmas orosz nukleáris arzenál akár ilyen kalandorok és háborús őrültek kezébe is kerülhet. Ha az orosz elnök meg is nyerte a játszmát, bizonyos értelemben mégis megrendült a tekintélye. Még egy ok arra, hogy a Nyugat belássa: most és Putyinnal érdemes elkezdenie a tárgyalásokat.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: John Moore / Getty Images)