Arab tavasz, arab nyár

Bár kevesen gondolják végig, az úgynevezett arab tavasz előképe sok tekintetben a két évtizeddel azelőtti iráni forradalom volt. A sah Nyugat-barát, modernizáló diktatúrája ellen az első vonalban a demokráciára vágyó baloldali és liberális fiatalok küzdöttek. De a forradalom végül az iszlamista erők győzelmét hozta, akiket a lakosság vallásos többsége egyértelműen támogatott és részben ma is támogat. A 2011-ben tetőző arab tavasz is jellegzetesen olyan országokat rázott meg, amelyekben szekuláris, tehát az iszlám fundamentalizmussal szemben álló, modernizációra törekvő, önkényuralminak nevezett rendszerek kormányoztak. Amikor a világiasan öltözött, a CNN-nek angolul nyilatkozó, demokráciát követelő fiatalok elözönlötték Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria nagyvárosainak utcáit, a nyugati média lelkes dicshimnuszokat zengett az arab tavaszról. A háttérben persze geopolitikai és üzleti érdekek is meghúzódtak, elsősorban Szíria esetében, amely helyet adott a Földközi-tenger egyetlen orosz haditengerészeti bázisának. 

De ahogy a világi, diktatúrának nevezett rendszer megbukott vagy meggyengült, a marxista és liberális fiatalokat gyorsan félretolták a Muszlim Testvériség, az Iszlám Állam és hasonló szélsőséges iszlám mozgalmak. A Nyugaton lelkesen fogadott forradalmak Líbiában teljes káoszhoz, Tunéziában enyhébb iszlamista fordulathoz vezettek. Egyiptomban a Mubárak elnök világias rendszerét megdöntő forradalom kezdetben a nyugati média kedvence lett. De amikor a szabad választásokat az iszlamista szélsőségesek nyerték, a Nyugat csendes elégedettséggel fogadta a Mubárak egykori tábornoka vezette puccsot. Szíriában tartotta magát a legtovább az a mítosz, hogy Bassár el-Aszad elnök ellenfelei valamiféle demokraták lennének, miközben lassan a legvadabb iszlám szélsőségesek foglalták el az ország jelentős részét. 

Sajnos a demokratikus kísérletek kudarcának rendszerszerű okai vannak. Az iszlám szép vallás, tiszta, közérthető teológiával és erős szociális tartalommal. 

A mai arab világ az első világháború végéig az oszmán birodalom része volt, amelyben a szultán egyben a kalifa, a legfőbb vallási vezető is tisztét is betöltötte. A vallási intézmények így beilleszkedtek a birodalom politikai rendszerébe. Az Oszmán Birodalom és a kalifátus bukása után megalakuló arab országokban azonban az állam és a vallás viszonya mindmáig megoldatlan kérdés. A sokszor mesterségesen kreált államokban csak lassan alakult ki a nemzeti identitás. A pánarab eszmét gyengítette az egyes államok eltérő érdeke, az arab szocializmus kísérletét a nyugati hatalmak beavatkozása és a Szovjetunió bukása torpedózta meg. Az olajban gazdag, őskonzervatív arab monarchiák a rengeteg pénzüknek köszönhetően megúszták ezt a dilemmát, rajtuk nemhogy a szabad választásokat, de még az elemi emberi jogokat sem kérte számon a Nyugat. 

A világi államot kiépítő, modernizációra törekvő, a nyugati cégekkel szemben nemzeti érdeket követő arab országokban azonban a vallás bármikor felhasználható volt a rendszer ellen. Izraeli támadás, szárazság, egyes vezetők korrupciója, a lázadásokra adott brutális válasz mind alkalmas volt egy olyan forradalomra, amely a szabad választások szép jelszavával indult, de végül a szélsőséges iszlámot erősítette meg. Egyetlen világi diktatúrát sem akarok mentegetni, de annak idején a felvilágosodást sem népszavazással, hanem az abszolutizmussal vezették be Európában. Talán Szíriában látszik legjobban, hogy a felvilágosult Nyugat saját geopolitikai és üzleti érdekeit követve a világi állam szétverésére törekedett, és ehhez a legvadabb terrorista csoportokban is partnert keresett. Az arab tavaszt ünneplő nyugati média nem beszélt arról, hogy a tüntetők egy része a női körülmetélés, a kislányok korai házassága és a többnejűség engedélyezését követelte a „demokrácia” nevében. A végeredmény több ország gyakorlati széthullása, sok millió menekült, az európai migrációs válság, al-Aszad hatalmon maradása és az egyiptomi világi rendszer még keményebbé válása lett.

A sors különös fintora, de talán igazságtétele is, hogy az arab felvilágosodás elmaradásának következménye elsősorban az európai felvilágosodás őshazájában, Franciaországban csapódott le. Franciaországban az állam és a katolikus vallás szétválasztása olyan jól sikerült, hogy a Notre Dame és Saint Denis bazilikája is az állam tulajdona. Francia ember nem kérdez rá a másik vallására, a vallás legalább annyira magánügy lett, mint a szocialista Magyarországon volt. A második világháború után betelepülő arabok első generációjának meg kellett küzdenie a munkáért, lakásért, megélhetésért, ezért látszólag beletörődtek ebbe a rendszerbe. A magukkal hozott iszlám vallásban azonban nem történt meg egy olyan reform, amellyel a francia katolikus egyház alkalmazkodni tudott a világi állam rendjéhez. Így a sokáig elhallgatott dilemma az arab tavasszal, a közel-keleti válsággal, az arab fiatalok egy részének a szociális kirekesztésével lassan a felszínre tört. A francia állampolgárnak született arab fiatalok nagy részének nincs francia köztársasági tudata, de Marokkó, Algéria, Tunézia már csak nosztalgikus fogalom számukra. Identitásuk alapja a baráti, haveri körök összetartozása, a banlieue (a külváros) államon kívülisége és mindenekfölött az iszlám vallás. Hogy legbelül mennyire hívők, azt csak Allah tudja. 

A francia és több más nyugat-európai állam alapvető dilemmája az, hogy az állam és a vallás szétválasztása nem egyeztethető össze a liberális állam másik alapelvével, a szabad identitásválasztás jogával. A franciák és a nem muszlim bevándorlók elfogadják ezt, de a muszlimok jelentős része nem. Az állam ezért olyan lépésekre kényszerül, amelyek ellentétesek a liberalizmus alapelveivel (kendő- és burkaviselés tilalma, mecsetbeli prédikációk ellenőrzése, a női körülmetélés tilalma és hasonlóak), de megköveteli őket a felvilágosodás hagyománya. Minél több a fiatal muszlim, minél népesebbek a gettószerű közösségeik, annál nehezebb szőnyeg alá söpörni ezt a dilemmát. Az idei franciaországi arab nyár sok hasonló és még súlyosabb tragédiát vetít előre, ami sajnos közvetve az egész Európai Unióra, így hazánkra is hatással lesz.

A migráció korlátozása divatos jelszó, rövid távon önvédelemként el is fogadható. De a már betelepült sok millió európai arab muszlim problémáját nem oldja meg. Észak-Afrika mindig a szomszédunk marad, több száz millió muszlim lakójának a sorsa szükségszerűen kihat Európára. Az ideális megoldás az iszlám felvilágosodás lenne, amit egyedül Kemál Atatürknek sikerült Törökországban megvalósítania. De neki is csak azért, mert a nemzetet megmentő hadvezérként, vaskézzel diktálta rá népére a közélet és a vallás szétválasztását. És még az ő műve is kikezdhető, amint azt napjainkban láthatjuk. 

A politikusok nem szívesen mondják ki, de nincs rövid távú megoldás. Egy okkal több, hogy Európán belül ne kreáljunk felesleges ellenségeket sokkal kisebb ideológiai ellentétekből és területi vitákból.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az arab tavasz tizedik évfordulóját ünneplik Líbiában 2021. február 17-én. Fotó: Nada Harib / Getty Images)