Nagyon várják Orbán Viktorék, mégsem jön el Nyugaton a konzervatív áttörés

A magyarországi politikai napirendet évtizedek óta meghatározza néhány fontos, rendszeresen ismétlődő esemény. Ilyen a mindenkori miniszterelnök parlamenti ülésszakot nyitó beszéde, és ilyen az a két rendezvény, amelyek Orbán Viktor nevéhez fűződnek, általa váltak hagyománnyá. Az egyik a tél végi évértékelő, a másik pedig a tusnádfürdői Bálványosi Nyári Szabadegyetemen elmondott beszéd. Az idei, közel két hete elhangzott erdélyi eszmefuttatás azóta is elemzés és kritika tárgya, befolyásolja a közgondolkodást. A baloldalon laposnak, hazugnak, cinikusnak és otrombának minősítették a fellépést, a jobboldalon precíz, realista, stratégiai távlatokban gondolkodó és nagyívű jelzőkkel illették a megszólalást. A beszéd részletes értékelése a politikai elemzők dolga, ezzel most nem is szeretnék foglalkozni. Azt azonban megjegyezném, hogy

Érdekes kontextusba helyezte viszont az elhangzottakat az egy nappal később megtörtént spanyol választás, ahol a jobboldali Néppárt nyert ugyan, de a magyar kormánypárt partnerének számító VOX gyenge szereplése miatt úgy néz ki, hogy kormányt nem fog tudni alakítani. Mi köze egymáshoz a két eseménynek? Nos, az a gondolkodásmód, amit a magyar miniszterelnök képvisel, nincs egyedül a világban. Amit szuverenista felfogásnak nevezünk, az lényegében azt jelenti, hogy a végrehajtó hatalom választott birtokosai úgy gondolják, hogy döntéseiket sem más államok, sem más, választáson meg nem méretődött egyének és testületek nem bírálhatják felül. (Ez okoz jelenleg is konfliktusokat Lengyelországtól kezdve Izraelen át egészen az Egyesült Államokig.) A Fidesz elnöke erről a problémáról beszélt, amikor azt vázolta, hogy szerinte Nagy-Britanniának az Európai Unióból történő kiválásával megbomlott a szuverenisták és a föderalisták között kialakult egyensúly az európai politikában. Álláspontja szerint addig a britek és a visegrádi országok képviselték ezt a felfogást, majd a brexit után nem sokkal a V4-ek is szétestek. Maradtunk mi és a lengyelek, akiknél szeptemberben választások lesznek, és egyébként is homlokegyenest ellenkező az álláspontja a két kormánynak a jelenlegi atlanti politika fundamentumát jelentő orosz–ukrán háború kérdésében. Tehát a magyar kormányfő is tisztában van az elszigeteltségünkkel, amely mindig komoly veszélyforrást jelent egy ország számára a nemzetközi politikai porondon. Ezért várja mindig a hazai jobboldali sajtó is felfokozott lelkesedéssel a konzervatív áttörést a nyugati világ országaiban, de ez valahogy hosszú ideje nem következik be.

Így történt ez Svédország esetében is, ahol nyert a jobboldal, és kormányt alakított, majd most ott tartunk, hogy a barátság jegyében hazánk hosszú ideje nem hajlandó dönteni az északiak NATO-csatlakozási kérelméről. Törökországgal együtt blokkoljuk a svéd népakarat megvalósulását. Egy korábbi írásomban már utaltam rá, hogy nyilván egy átfogóbb alku részeként jelenik meg ez az ügy a magyar miniszterelnök fejében, de szerintem ennek hosszabb távon több lesz a kára, mint a haszna. Egy ország népe és vezetői egyértelműen akarják a tagságot, a mi védelmünket is biztosító NATO erősebb lesz a skandináv ország felvételével, mi pedig a sértődöttségen kívül nem tudunk indokot felhozni az akadályozásra. Olaszországban szintén győzött a Giorgia Meloni vezette konzervatív tábor, majd gyorsan kiderült, hogy sem a visszatartott uniós pénzek ügyében, sem a migráció kérdésében nem számíthatunk a déli országra. Az Amerikai Egyesült Államokban elmaradt a republikánus áttörés, helyette szerény sikert könyvelhettek csak el a Fidesz politikai partnerei. Ráadásul az amerikai politikában sem történt érdemi változás azután, hogy nagy nehezen átvették a képviselőház vezetését a demokratáktól a konzervatívok. Franciaországban nem sikerült legyőzni Emmanuel Macront és pártját, most pedig a spanyol választásokhoz fűztek itthon komoly reményeket. A siker tehát általában elmarad, vagy ha bekövetkezik, akkor kiderül, hogy a Fidesz nem tud számítani a nyertesekre.

Vajon mi lehet ennek az oka?

Legalább két részre kell bontani a kérdésre adott választ. Egyfelől a sorozatos kétharmadok eredményeként a magyar kormánypártok nincsenek rászorulva a másokkal való együttműködésre. Elképzeléseiket itthon kompromisszumok nélkül képviselhetik, egymás között pedig nincsenek fundamentális vitáik. (Az MSZP–SZDSZ-koalíciók valódi vitákat termeltek két különböző értékvilág között. Bár a Kereszténydemokrata Néppárt jelentősége felülmúlja számarányát a hazai kormánypártok együttműködésében, mégsem kell számítanunk alapvető kérdéseket érintő vitákra a kormányt támogató frakciók között.)

Ez a kétharmad egyik legfontosabb, gyászos következménye. Az elmúlt másfél évtizedben abban lettünk erősek, hogy miért utasítom el a másikat, miért tartom elfogadhatatlannak a nézeteit, nem pedig abban, hogy egy nemzethez tartozunk, tehát érdemes keresnünk a közös hangot egymással. Ebben a romlásban a hazai, identitást vesztett baloldal méltó partner, hiszen amíg Orbán Viktor és kormánya antitézisének definiálják magukat, addig ők is ugyanolyan együttműködésre képtelenek, mint a másik oldal. Elég csak megnéznünk azokat a sajtóorgánumokat, amelyeket az ellenzéki vezetésű kerületek és városok adnak ki. Amiért a kormányt bírálják a közmédia ügyében, ugyanazokat az anomáliákat követik el azoknál a sajtótermékeknél, amelyeknek a kiadásáért ők felelnek. Vagy vessünk egy pillantást a fővárosra: az ezerszer elátkozott nemzeti konzultációt lemásolva próbálnak legitimálni olyan döntést, amelyet nem népnevelő céllal, hanem az itt élő polgárok életét szolgálva kellene meghozniuk sokkal szélesebb együttműködés keretében.

Másfelől érdemes elgondolkodnia a magyar miniszterelnöknek azon, hogy ha lehántjuk az abszurd, szélsőséges és szabadságellenes megnyilvánulásokat a PC/woke/cancel culture/gender mozgalmak felszínéről, akkor az, ami marad – ami a másik ember szabadságának a tisztelete, amíg az a saját szabadságomat nem korlátozza alapelv –, sokkal mélyebben létezik a nyugati, keresztény világban, mint ahogy azt ő, máig radikális forradalmárként gondolja. Az egyén tisztelete és középpontba állítása nem azért következett be a nyugati, kereszténységen alapuló kultúrában, hogy abból önzést építsünk fel, hanem azért, mert elődeink évszázadokkal ezelőtt felismerték: ha a közösség érdeke fontosabb az egyén életénél és méltóságánál, akkor abból csak zsarnokság tud megszületni (lásd fasizmus, kommunizmus és egyéb, egyenlősítő eszmék).

Unikálisnak és tiszteletre méltónak tartom tehát, hogy a magyar miniszterelnöknek igénye van arra, hogy politikáját történelmi összefüggésekben értelmezze. Hazai sikerének persze nemcsak az a titka, hogy a baloldalon ebben sincs partnere, hanem az is, hogy kormányának tevékenysége olyan alapokon nyugszik, amelyek párthovatartozástól függetlenül széles körű támogatottsággal rendelkeznek (rezsicsökkentés, migráció, családpolitika, a háború megítélése stb.). Sikernek nem nevezhető és elgondolkodtató viszont Magyarország nemzetközi elszigeteltsége, melynek biztosan egyik okozója annak az együttműködési készségnek a leépülése, amely a kétharmados győzelmek súlyosan káros következménye. Márpedig

Ez mindig, minden kormány számára kiemelt feladat. Nem lehet hosszú éveken át várni mások meg nem valósuló győzelmére. Így lesz ez a közelgő európai parlamenti választásokon is: lehet, hogy bekövetkezik majd valamilyen elmozdulás, de a lényeg valószínűleg változatlan marad majd. Ezért az unióban egy új bizottsággal, egy új parlamenttel és Európán kívül egy új amerikai adminisztrációval is meg kell végre találni a közös hangot. Magyarországnak ugyanis ez az érdeke.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: a Néppárt szavazói Madridban 2023. július 23-án. Fotó: Juan Medina / Reuters)