Pár szó az irodalmi folyóiratok múlhatatlanul szükséges voltáról

„…a magyar ember nem Heideggert olvas, hanem József Attilát…” 

(Demeter Szilárd)

„A szorongás mitől-jét az jellemzi, hogy a fenyegető sehol sincs. A szorongás »nem tudja«, hogy mi az, amitől szorong. A »sehol« azonban nem semmit jelent, hanem benne rejlik a tájék általában, a világ feltárultsága általában, a lényegszerű térbeli benne-lét számára.” A folyóirat-szerkesztő hümmögve nyugtázza Martin Heidegger gondolatát. Annyi bizonyos, hogy szorong, mégis, néha jó érzések töltik el a rekeszizma visszatérő, kellemetlen remegése ellenére. Kierkegaard szerint „minél eredetibb az ember, annál mélyebb a szorongása”. A folyóirat-szerkesztő egy pillanatra elmosolyodik: mindig is sejtette, hogy van benne valami páratlan és utánozhatatlan. Viszont az író, Elias Canetti Kaffkáról elmélkedve azt állapította meg: „világunk olyanná alakult, hogy benne eluralkodott a szorongás és a közömbösség”. Hát, akkor ennyit az eredetiségről… 

S lépjünk is túl az idézeteken, csak megzavarják a praktikus észjárást!

Lássuk be, bármennyire is rosszul esik visszatérni a nyers realitásba, a folyóirat-szerkesztő aggódásának nagyon is konkrét kiváltó oka volt. Azt hitte, hogy lapja, a Hitel a nyáron lezárja 35 éves történelmét, s nem jelenik meg többet. Elméletileg elfogadott pályázata van a Nemzeti Kulturális Alapnál, a támogatást is megítélték, ám a pénzt nem utalták át. Sem az év elején, sem tavasszal. Azt nem mondták meg, miért nem. Egyáltalán, a hivatal semmit sem közölt. Aztán az utolsó pillanatban átutalták. Beszélték, hogy a kultúrára szánt költségvetési pénzeket zárolták, másra kell a forrás. S hogy közben elfogy az összes tartalék, s nincs már mihez nyúlni? Hát Istenem…, olvassuk újra Canettit! 

Ötvös Csöpi – hogy népszerűbb kulturális regiszterek felé tekintsünk – még megkérdezte az áldozatát, mielőtt jól pofán vágta, hogy „Óhaj, sóhaj, panasz?”. Itt és most nem kérdeznek, s „úgy felelnek, hogy nem felelnek”. A folyóirat-szerkesztő nemcsak (eredetien és/vagy univerzálisan) szorong, hanem rákényszerített bűntudat is gyötri. Huszonnégy éves praktizálása alatt minduntalan azt próbálták elhitetni vele a pénzosztók, hogy ő egy haszontalan portéka, csak feléli az adófizetők drága pénzét, s amit csinál, alig érdekel valakit. A folyóirat-szerkesztő nem érti, miért akarnak gazdaságosságot vagy „társadalmi hasznot” számon kérni rajta. Vulgáris megközelítésben egyik elvárásnak sem tud eleget tenni, s nem is akar.

Hogyan lehetne rentábilis egy kiadvány, amely fejlett nyelvi kompetenciát, széleskörű olvasottságot és műveltséget igényel az olvasó részéről? Vajon az írástudók mellett mennyi „olvasástudóval” számolhatunk e kies hazában? Klebelsberg Kunó 1925-ben, a magyar kultúra fejlesztéséről értekezve azt találta papírra vetni, hogy „A nemzetek kultúráját […] három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak milyen fokán áll, attól függ, hogy a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában.” Micsoda ósdi elitizmus, most, a populizmus korában, nemdebár…

Mégis, miféle közvetlen szociális hozadéka képzelhető el egy jó novellának? Szabó János betanított munkás olvas este valami finom kis prózát, jól szórakozik, s aztán reggel újult erővel foglalja el helyét a szalag mellett, s párja – együtt bújják a periodikákat, persze – kedvet kap a harmadik gyerekhez? Ha eltekintünk az olcsó demagógiától, akkor természetesen a folyóirat hasznos mind gazdasági, mind társadalmi szempontból: egy kulturált, élhető világ megteremtéséhez és fenntartásához járul hozzá, ahol biztonság van és prosperitás, méltányosság és szolidaritás, jog és erkölcs uralkodik. Egy eszköze van ehhez: szellemi életet teremt. S az nem azonos a kultúrharcos hergeléssel és uszítással, ellenben a kiművelt emberfők intelligens párbeszéde.

Tevékenységének támogatása aligha hoz több szavazót, sem kézzelfogható anyagiakban kifejezhető nyereséget, a tömegre való hatása csekély. A folyóirat-szerkesztő a politikai utilitaritással szemben legfőbb feladatának tartja, hogy tudományos szempontból helytálló, művészi megközelítésben esztétikailag értékes írásokat jelentessen meg. Csak a minőség számít! Engels Frigyes még vélhette, hogy a mennyiség átcsap minőségbe és viszont – ő nem hiszi ezt. Nagyot sóhajtva azt mondja, hogy ha nem is három-négyezer, de a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb egy-kétszázezer potenciális fogyasztója van a magaskultúrának, s benne az igényes magyar irodalmat értők száma jó, ha ennek a tizede, s azok meg sokféle érdeklődést és ízlést hordoznak magukban, ahogyan irodalmunk is színes és változatos, nem lehet egyetlen irányba terelni őket.

Egy irodalmi folyóirat értéke nem sérül attól, mert a funkcionálisan félanalfabéta, elemi szövegértési nehézségekkel küszködő, a nemzeti kultúrája iránt nem érdeklődő adóalany – romantikus nagyításban: az istenadta nép – semmibe veszi. Kvalitását a szerzők személye és írásaik minősége adja. Minden más mellébeszélés. Egy megvilágító analógia: ha a tömeg szakadt-tépett farmerekben szeret járni, miért az úri szabót büntetnék? Ha alacsony az igényszint, azt miért az irodalmáron kell leverni?

Jó, legyen: irodalmi folyóiratot fenntartani luxus. Szükséges luxus! Meg kellene őrizni a hitet, hogy a politikusok által agyonhivatkozott nemzeti közösség szellemi és erkölcsi értékeket szem előtt tartva is szerveződik, nem csupán anyagi és hatalmi érdekek eszköze – a látszat néha félrevezeti az embert. A haszon elvárói, a társadalmi visszakapcsolás normatíváját megfogalmazók, a példányszám után érdeklődők, az „objektív” paraméterek kiötlői természetesen mindig a köz érdekére hivatkoznak: minek olyan szellemi terméket támogatni, ami népszerűtlen, és az érdekelv aspektusából haszontalan? Az elszámoltató hivatalnokot a pénzcsap elzárásának vágya kísérti. Számára ez volna a racionalitás. Miért kellene az államnak olyan kulturális szereplőket támogatnia, akik egy nehezen kontrollálható, politikai aprópénzre nem váltható arisztokratizmust képviselnek a művelődés – kevés kivételtől eltekintve – forráshiányos területén? Legyünk szemtelenek, s fordítsuk meg a logikát: 

Meg aztán nem is annyira arisztokrata ő, a szerkesztő: van-e plebejusabb gesztus, minthogy lapja tartalma ingyen, akár egy mobiltelefon segítségével bárki számára gond nélkül, pár pillanat alatt elérhető a világhálón? (Milyen álságos a buzgalom, amely újra és újra a netre akarja terelni az irodalmat: már régen ott van! Valójában csak forrásszűkítésről lenne szó.)

Mindazonáltal nehezen emészthető, hogy a lefelé nivellálás kulturális politika lehet, hogy minden feláldozható a tömegszórakoztatás oltárán. Molnár Tamás – a hivatal figyelmébe: végre egy filozófus aki magyar, keresztény és jobboldali (!) – A liberális hegemónia című művében hasonló sajátosságok miatt kárhoztatja a liberalizmust, amely eltünteti a vertikális irányultságot, a szellemi-erkölcsi minőséget az életből. Társadalomszervezete, kulturális felfogása, világképe kizárólagosan horizontális, egymás mellé rendelő. Az intézményesült eszmények helyébe az érdek hegemóniája léptette.

A liberális felfogás igazolása és egyetlen célja a fogyasztás végtelen megsokszorozása, illetve a fogyasztás iránti vágy örökös újrateremtése. Az áru és a fogyasztás önértékké válik, a civilizáció a mennyiség szentségére épül. Összefoglalva: ideálok nélküli materializmus, egalitárius társadalom és vetélytárs nélküli tömegelv. Nem zavaró, mutatis mutandis, a sok hasonlóság – a mennyiség- és a tömegelv, a hasznot kereső érdek normává emelése – a mával?!

A helyzet nyilván nem ilyen egyszerű. Az állam jelentős pénzeket költ kultúrára. Számos irodalmár élvez életjáradékot, szerteágazó az ösztöndíj-rendszer, a pályakezdők tenyereken vannak hordozva. Itt van az aranykor, mondták még a közelmúltban, s aztán egyszer csak ennek hirtelen vége lett, itt az új vaskor. Mostanában az észszerűség hangoztatásának kendőzetlen brutalitásával szegezik a falhoz a hálátlan folyóirat-szerkesztőt: a kortárs irodalom nyolcvan százaléka a kukába való! Gonoszul arról képzeleg, hogy az irodalomról való gondoskodás főhivatalnokát homlokon csókolhatta a tizedik múzsa. Arrogancia a neve, a hatalmi mámor istennője (Narkisszosz és Erisz, a viszály istennőjének gyermeke – egyéjszakás kaland – a pszeudo görög mitológiában). Nyugodtan hagyhatná az utókorra a szelektáló munkát a kiválasztott ember, ha mégannyira bosszantja is a rábízott feladat.

Meg az is az eszébe villan a folyóirat-szerkesztőnek, hogy a kiszámíthatatlanságnak és megbízhatatlanságnak, a lekezelő bánásmódnak egy hozadéka biztosan van: demoralizálja az elszenvedőjét. Németh László egyenesen az 1956-os forradalmat kirobbantó közvetlen oknak tartotta a „húzd meg, ereszd meg” hatalmi politikát. Ettől ugyan most nem kell tartani, de valami következetesség mégis csak kellene a döntéshozók és végrehajtók részéről. Az átkosbeli májkrémkonzervnek hosszabb volt a szavatossága, mint a Magyar Közlönyben 2020. november 17-én nyilvánosságra bocsájtott kormányhatározatnak, amely „a magyar irodalom ápolása és terjesztése érdekében egyetért” a nemzeti kultúra építésében elkötelezett periodikák támogatásával. A felsorolt lapok között ott szerepel a Hitel is. Visszafogottan indult a lebonyolítással megbízott Petőfi Kulturális Ügynökség mecenatúrája, és szomorú vége lett: előbb kaptunk 30 milliót, aztán 20-at, majd 5-öt, aztán egy ideje semmit. S most, hurrá!, megint van új pályázat, szerencse, hogy közben nem kellett bedobnunk a törölközőt – nem sokon múlott.

A folyóirat-szerkesztő keserűen konstatálja, hogy a műveltség és az erkölcsi elvek egyre kevésbé támasztanak azonosságtudatot, s a közösségi érvényű célkitűzésekből magánhitek lettek. S hiába is tagadná:

Mégis, olyasmikkel szokott előhozakodni, ha feleslegessége ellen kell érvelni, hogy lapja a lelkületet hordja magában és ültette el környezetében, melytől közösségivé, szervessé válik a kultúra. Tehát nem csak műélvezetet, kifinomult társalgást, presztízst jelent, hanem érzelmi összetartozást, a személyiségek mélyrétegeinek a múltból ágazó, öntudatlanul is egymásba kapaszkodó gyökereit, amely a szellemi belátás mellett a legelemibb létbizalmat hordozzák bennünk: nem vagyunk egyedül, van otthonunk, van, aki segítsen.

Meg olyasmivel, hogy az egészséges nemzettudat és lokálpatriotizmus finomhangolás kérdése. Harmóniában kell, kerüljön benne tradíció és megújulás, közösségi érdek és egyéni ambíció. A legtöbb, amit egy identitástudat tehet, hogy összetéveszthetetlenül azonossá válik önmagával. Ekképpen arra az önfeledtségre is képessé lesz, hogy visszakaphassa hazáját, otthonának érezze városát, és saját ügyének tekintse sorsát. Elfojtás, bűntudat, szégyenérzet és kompenzáció nélkül. Mintha ezért lenne a világon.

Nos, ennyit a patetikus lírai áradásról – ám a főhivatalnok prózaíró. Ha már ő rendeli a zenét, hát tessék:

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

A folyóirat-szerkesztő megnyugodva dől hátra, lám, ő mégiscsak magyar, hiszen eszébe jutott az Eszmélet néhány sora. József Attila már túljutott a szorongáson és a bűntudaton. Ez a végső leszámolás, a bizonyosság tudomásulvétele. A szabadság állapota, mert túl van már az embert fogva tartó negatív érzelmeken. A folyóirat-szerkesztő sem dühöng már azon, hogy miért fenyegetik több mint két évtizede egzisztenciája felszámolásával, bár becsülettel végzi a munkáját. Nem emlegeti a hivatalnok ángyát és nénikéje térgye kalácsát, hogy azt áldaná meg a Jóisten. Tudomásul veszi, hogy szabadságának ez az ára. Tudja, hogy lapjával együtt eltakaríthatják, ha tetszik, de abban bízik, lesznek, akik felfogják, hogy az öncsonkítás nem lehet nemzeti érdek. S reméli, lesz még bölcs, aki belátja, hogy a halomból nemhogy rendezett rakás nem lesz, de halom sem marad, ha szétdobálják a hasábjait, csak szétszórt részek – azok is pusztulóban.

A szerző irodalomtörténész, a Hitel című folyóirat főszerkesztője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Papp Endre a Hitel című folyóirat főszerkesztője 2017. október 11-én. Fotó: Mónus Márton / MTI)