Trump és magyar hívei Putyin hasznos idiótái

Kedves családi történetem, amit édesanyám gyakran mesélt nekem. Amikor örökre lehunyta szemét a világ proletariátusának lánglelkű vezére (a fiatalabb olvasók kedvéért: Joszif Visszarionovics Sztálin, 1953. március 5.), és a hír eljutott Budapestre, édesanyám a levegőbe dobálta pár hetes öcsémet, és azt kiabálta: „Te már biztosan élni fogsz, kisfiam, megdöglött a békeharcos!” Igaza lett, idén februárban ünnepeltük öcsém 70. születésnapját.

Krausz Tamás szerint egy hídon autózó házaspár halálát okozni drónnal, rakétával, ágyúval, bármivel: terrorista (bűn)cselekmény. Hegyi Gyula azon sajnálkozik, hogy ezt a szép, hosszú, nagyon hosszú hidat, amely az (illegálisan megszállt) Krímet köti össze Oroszországgal, és amelyet békeidőben olyan nagyszerűen lehetne − és reméli, hogy majd lehet is − használni, egyáltalán lövik a terrorista, háborúpárti ukránok. 

Hajdan, amikor a „néger-zsidó-indián terrorbombázók” (sic! – tessék megnézni az 1944-es magyar sajtót, érdemes…) bombázták a békeszerető nácik és szövetségesek hídjait, vasútvonalait, sőt autópályáit, Goebbels és propagandistái is sajnálkoztak, hogy mennyi kárt okoztak a békeidőben a civilek és a turisták által is olyan nagyon jól használható építményeikben. 

Most háború van. Nem olyan háború, nem olyan hadjárat, amilyet 1939-ben a Világ Első Békeharcosa (J. V. Sztálin) a nácibarát Finnország ellen indított, amikor meg kellett védenie Leningrád biztonságát. Sztálin békésen akarta rendezni ezt a kérdést is, hiszen ő alapjában véve, és a szovjet újságírók szerint is békeszerető ember volt. Nem értette, hogy mit nem értenek a finnek azon, hogy Leningrád biztonságát néhány ezer négyzetkilométer finn területnek és fél tucat szigetnek a Szovjetunióhoz való csatolása révén csak jobban lehetne biztosítani. Persze ő is tudta, hogy ha a határokat néhány tucat, néhány száz stb. kilométerrel odébb tolják, akkor az új határokat megint csak néhány tucat, néhány száz stb. kilométerrel odébb tolt határok mögött kiépített védőrendszerrel lehet majd igazán biztosítani. Mennyivel biztonságosabban lehetne mondjuk Szegedet megvédeni, ha a déli határunk valahol a Belgrád–Szarajevó–Rijeka-vonalon húzódna…

Mint azt 1939. december 1-jén már olvashatta a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Borisz Saposnyikov is, senki által sem provokált támadás érte a Szovjetuniót a finn militarista imperialisták részéről. Arról ugyan Saposnyikov nem tudott, hogy erre válaszul ő parancsot adott volna az ellentámadásra, de hát Sztálin elvtársnak akkoriban (is) annyi dolga volt, nem ért rá saját vezérkari főnökét minden apróságról tájékoztatni. Amúgy is, Otto Kuusinen, a Finn Kommunista Párt vezére közben már kikiáltotta a Finn Demokratikus Köztársaságot (FDK), és természetesen behívta szovjet csapatokat, hogy egy icipicit segítsenek neki és elvtársainak megszilárdítani (bevezetni) a finn munkások, parasztok és polgárok által oly hőn óhajtott (finn) szocialista demokráciát. Moszkvában igen barátságosnak tekinthető gesztusként békét is kötött egymással a Szovjetunió és a FDK. A békeszerződés egyik pontja értelmében az FDK természetesen önként lemondott mindazokról a területekről, amelyeket Sztálin elvtárs az előző hetekben-hónapokban hiába kért, követelt az agresszív, imperialista, nácibarát stb. finn burzsoá, kapitalista kormánytól.

Mire a finnek 1940 márciusában a hatalmas túlerő előtt kénytelenek voltak feladni a reménytelen harcot, a rosszul vezetett (Sztálin 1937–1939-ben lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát, nekirohantak a Mannerheim-védőrendszernek stb.) és a téli háborúra felkészületlen (téli felszerelés hiánya) Vörös Hadsereg 400 ezer katonát veszített. Ez volt a Legnagyobb Békeharcos második hadjárata a II. világháborúban. Mert ne feledkezzünk meg arról, hogy (a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában foglaltaknak megfelelően) 1939. szeptember 17-én a Szovjetunió hátba támadta a náci Németország ellen harcoló Lengyelországot. Erre bátorította az is, hogy Anglia és Franciaország vezetői ugyan néhány harcias szólamot kiengedtek magukból, miután a Wehrmacht csapatai támadásba lendültek szeptember 1-én, de fegyveres erőik békésen várták, hogy nácik megtámadják őket (is). Sztálin a lengyel hadjárat után kölcsönös megnemtámadási és segélynyújtási szerződést kötött a balti államokkal, melynek keretében a Vörös Hadsereg csapatai bevonultak Észtországba, Litvániába és Lettországba. A kölcsönösség jegyében észt, litván és lett csapatok nem szálltak meg egyetlen szovjet várost sem. 1940 nyarán a lettek, litvánok és az észtek „leírhatatlan lelkesedéssel” választják meg azokat a (szovjet kollaboráns) vezetőiket, akik kérni fogják országaik felvételét a szovjet népek testvéri családjába. Sztálin elvtárs végtelen jóságában kérésüket teljesítette is.

Nemrég nyílt meg Washington, DC-ben az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában (United States Holocaust Memorial Museum-USHMM) egy új időszaki kiállítás, amely a holokausztra adott, illetve nem adott amerikai válaszok történetét mutatja be. A kiállításon nagy hangsúllyal szerepelnek az akkori békepárti amerikaiak. 1940 szeptemberében a tekintélyes Yale Egyetemen alapították meg egyetemisták az „America First!”−mozgalmat. Fő céljuk az USA távol tartásavolt az európai háborútól. Rövid időn belül több száz amerikai egyetemen és főiskolán alakultak szervezeteik, hónapokon belül 800 ezren csatlakoztak a mozgalomhoz. Mozgalmuknak nagy lökést adott, amikor a világhírű repülő, Charles Lindbergh (1927-ben ő repülte először át az Atlanti-óceánt egyedül) is csatlakozott hozzájuk. Az „izolacionisták”, más néven a semlegességpártiak, vagy ahogy az egyébként nyíltan nácibarát és antiszemita Lindbergh szerette mondogatni: a „függetlenségpártiak” igen változatos érvekkel harcoltak. Okoskodásuk ma kísértetiesen ismerősnek tűnik. Meglovagolták az átlagemberek túlnyomó többségének békevágyát. 1940 májusában egy amerikai közvélemény-kutatáson feltették a kérdést: hadat kell-e üzennünk Németországnak, katonáinkat és hadiflottánkat harcba kell-e vetnünk? A válaszadók 93 százaléka – akkor, amikor a Wehrmacht már elsöpörte a francia hadsereget, és még nem volt biztos, hogy nem számolják-e fel a Brit Expedíciós erőket is − erre a kérdésre nemmel felelt. Amikor 1939–1940-ben F. D. Roosevelt, az amerikai történelemben először, harmadszor is indult az elnökválasztáson, politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy diktátor, és azzal próbálták a választókat riogatni, hogyha 1940 novemberében újra megválasztják, akkor 1941 áprilisára az USA már háborúzni fog. Lindbergh egyik beszédében (New York, 1941. április 23.) azzal érvelt, hogy Amerika nincs felkészülve a háborúra, nincs esély Németországot legyőzni, Franciaország már vereséget szenvedett, és Anglia is bukásra van ítélve. Szövetségesei, Lengyelországtól Görögországig már mind elbuktak, ez a sors vár Angliára is – jósolta.

Lindbergh és a többi békepárti nem tudta megakadályozni Roosevelt újraválasztását, majd a Kölcsönbérleti Törvény (Lend-Lease Act) kongresszusi megszavazását sem. Ennek keretében az USA komoly fegyverszállítmányokkal segítette Angliát. Az „America First!”− mozgalmat a Pearl Harbor elleni japán támadás (1941. december 7.) után feloszlatták, Lindbergh félszáz bevetésen harcolt a japán pilótákkal a csendes-óceáni hadszíntéren.

Trump első elnöki beszédében (2017. január 20.) nyíltan kimondta az „America First!” jelszót, bár jól tudta, hogy ezzel a második világháború idején kik és mikor kampányoltak. Elnöksége alatt meggyengítette a NATO-t, aláásta az USA és Európa szövetségét, kampányt indított az illegális bevándorlók ellen stb. Ha addig nem ítélik el, nem csukják le, és jövőre újra megválasztják az USA elnökének, azt ígéri, hogy 24 órán belül befejezi az ukrán–orosz háborút. Trump és mai magyarországi hívei Putyin hasznos idiótái. Véreskezű békeharcosok, miként Sztálin is az volt.

A szerző történész, holokausztkutató.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Haywood Magee / Picture Post / Hulton Archive / Getty Images)