Kísértet járja be Oroszországot – a neosztálinizmus és a szovjetnosztalgia kísértete

„Nincs ember, nincs probléma” – fogalmazott egykor Joszif Sztálin, a Szovjetunió generalisszimusza és teljhatalmú diktátora, aki három évtizedes regnálása során nem sajnálta a fáradságot, hogy a gyakorlatban is minél hatékonyabban megvalósítsa e véresen egyszerű mondását. Bár Sztálin hetven éve halott, a szelleme tovább él Oroszországban, a Kreml pedig különböző eszközökkel maga is sokat tesz e szellemiség további erősítéséért. Noha a putyini és a sztálini rezsim sok tekintetben különbözik egymástól, azért az jelzésértékű, hogy az erőszak kultúrája egyik rendszertől sem idegen. A putyini rendszer pedig egyre inkább példaképként tekint Sztálinra.

A sztálinista módszerek, az erőszak kultúrája mutatkozott meg Jevgenyij Prigozsin közelmúltbeli halála kapcsán is, melyet még a belarusz elnök, Aljakszandr Lukasenka is „túlságosan durva, szakszerűtlen munkaként” jellemzett.

Jóllehet Lukasenka nyilatkozatával Putyint próbálta védeni, végső soron nem cáfolta azt a teóriát, hogy esetenként az orosz elnök is él a leszámolás eszközével, csak éppen – Lukasenka mondataiból ítélve – azok a leszámolások profibb, szofisztikáltabb módon vannak kivitelezve. 

Habár egyre csak keringenek az elméletek annak kapcsán, miért zuhant le Prigozsin gépe, és egyelőre semmi sem zárható ki százszázalékos bizonyossággal, a „baleset” kapcsán megjelent videón látható, hogy a zuhanó gépnek hiányzik az egyik szárnya. Mindez azon feltevéseket erősíti, miszerint a gép utasai merénylet áldozatai lettek, melyet nagy valószínűség szerint egy fedélzetre feljuttatott bombával, esetleg légvédelmi rakétával hajtottak végre.

Az ügy kapcsán azonnal elkezdődött a találgatás, hogy vajon ki állhat a vérontás mögött, melyben Prigozsin mellett kilenc másik utas – köztük a hírhedt Dmitrij Utkin – is életét vesztette. A többség természetesen Putyint sejti a háttérben, hiszen Prigozsin júniusi lázadása minden határt átlépett, komoly megaláztatást okozva az elnök számára. Habár Putyin végül nem büntette meg Prigozsint, sőt látszólag kiegyeztek az akciót követően, a publikum döntő hányada azért nem jósolt túl hosszú életet Prigozsin számára. 

Putyin áll minden mögött? 

Noha összességében valószínűbb, hogy Prigozsin halála valamiképp Putyinhoz köthető, vagy legalábbis az ő jóváhagyásával történt, más forgatókönyveket sem lehet teljes mértékben kizárni. Hiába látják sokan Putyint a James Bond-filmek archetipikus gonosz figurájaként, minden rossz mögött őt sejtve, épp a Prigozsin féle lázadás mutatta meg azt, hogy Putyin és a hatalmi elit korántsem képes akkora kontrollt gyakorolni az események felett, mint amekkorát szeretne. Ebben szerepe van a tétovázásnak is, mely sajátosságra nemcsak a zendülés esetlen kezelése, hanem a háború másfél évének történései is rámutattak. A döntéshozatal és a rendszer mechanizmusai sokszor ad hoc alapon működnek, azaz a rezsim egyfajta adhokráciának is tekinthető, ahol a formális parancsnoki láncok helyett a személyes kapcsolatok, a mestertervek helyett pedig a rögtönzések a meghatározóak. 

A putyini rezsim e témához való viszonyát Mark Galeotti Oroszország-szakértő is próbálta feltárni korábbi kutatásai során. Bennfentesekkel folytatott beszélgetései során kiderült, hogy Putyin vezetési stílusában fontos szerepe van az alvilágban is ismert ponyatiye szellemiségnek, mely lényegében íratlan szabályok, kimondatlan viselkedésmódok halmazát, valamint az ezekhez való igazodási kényszert foglalja magába. E szellemiség eredője az is, hogy Putyin – különösen kényes ügyekben – ritkán ad egzakt utasításokat, ehelyett inkább úgy fogalmaz: „tedd, amit tenned kell”, vagy „tisztában vagy a kötelezettségeiddel, teljesítsd azokat”. 

Sok esetben a hatalmi struktúrában fontos pozíciókat betöltő személyek számára se teljesen világos, hogy mi is az, amit tenni kellene, ezért folyamatosan keresik a lehetőségeket különböző akciók megvalósítására, melyekről úgy gondolják, hogy elnyerhetik a Főnök tetszését. Ez az attitűd persze egyeseknél túlteljesítési kényszerhez vezet, ami nagyobb eséllyel eredményez félresikerült akciókat, mint sikereseket – mindennek folyománya, hogy az ötletgazda nemritkán maga is célponttá válik az akciót követően. 

Ugyanakkor a legnyilvánvalóbbnak tűnő, Putyinra fókuszáló opcióval szemben fennáll annak a lehetősége is, hogy a merénylet mögött más hatalmi csoportosulások, esetleg rivális üzleti körök álltak. Hiszen ahogy bizonyos akciók mögött túlbuzgó belbiztonságiak állnak, úgy a leszámolások sok esetben magánviszályok, üzleti vagy bűnözői rivalizálások következményei Oroszországban. Márpedig az afrikai projektek óriási bevételi forrást jelentettek a Wagnernek, amire a hírek szerint más jelentkezők is akadtak. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Prigozsin pocskondiázó stílusban megfogalmazott kritikái, illetve maga a zendülés a hadsereg felső vezetését kompromittálta a legjobban, mellyel a Wagner-vezér számos ellenséget szerzett magának az utóbbi időben. 

Csúcsra járatott történelemhamisítás

Bárki is állt a Prigozsin elleni merénylet mögött, a sztálinista szellemiség megnyilvánulásai nem csak az efféle akciók kapcsán érhetőek tetten Oroszországban. A neosztálinizmus egyik leglelkesebb támogatója az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (CPRF), akik a kétezres évek óta több száz Sztálint dicsőítő emlékművet állítottak fel az országban – természetesen a putyini rezsim jóváhagyásával. A Kreml emellett számtalan resztálinizációs programot támogat államilag, melynek eredményeként a tömegmédián, a filmeken, az oktatási intézményeken, a katonai propagandán és a történetíráson keresztül egyre meghatározóbbá válik a neosztálinista szellemiség. 

Bár sokakat megdöbbentett itthon, mindezek fényében talán nem is annyira meglepő, hogy az új orosz középiskolai tankönyvek az 1956-os magyar forradalmat is igen eltorzítva, a neosztálinizmus és a szovjetnosztalgia jegyében tálalják. A forradalomra nem forradalomként, csupán eseményként hivatkoznak, melyet a „fasiszta Magyarország” harcosai domináltak, a történések mögött pedig ott álltak a nyugati titkosszolgálatok. A tankönyv szerint a Magyar Dolgozók Pártjának képviselői, a rendfenntartó erők és családtagjaik embertelen leszámolás áldozatai lettek, még szerencse, hogy a Szovjetunió végül csapatokat vezényelt Magyarországra, kisegítve ezzel a magyar hatóságokat. 

A tankönyv nemcsak a magyar forradalomról, hanem a korszak számos egyéb eseményéről is gátlástalanul hazudik, az pedig már csak hab a tortán, hogy a szerzők a Kelet-Európából történő 1989–90-es szovjet csapatkivonásokat is ab ovo hibának tartják. 

Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy a szovjetnosztalgiát és a neosztálinizmust a Kreml akarja ráerőltetni az oroszokra, érdemes megnézni a Levada Center éves közvélemény-kutatásait, melyekben rendre 65-70 százalék körüli azoknak az aránya, akik bánják a Szovjetunió bukását. Mi több, egy 2020-ban készült felmérés szerint a megkérdezettek 75 százaléka értett egyet azzal, hogy a szovjet korszak volt az ország történelmének legnagyobb korszaka.  

Bármilyen paradox, a neosztálinizmus és a szovjetnosztalgia valójában egy erős, megújult orosz identitás keresésével van összefüggésben, hisz a kik vagyunk kérdés megválaszolása magában foglalja a kik voltunk kérdést is. Putyin és az orosz hatalmi elit pedig igyekszik ezen identitás kérdésből is politikai tőkét kovácsolni, ezt szolgálják a resztálinizációs programok, de e célt szolgálja a hazafias és nacionalista retorika is. Kérdés, hogy meddig lehet feszíteni a húrt, hiszen a neosztálinizmus és a nacionalizmus szelleme egyre erősebben feszegeti a korábban még konszolidált autokráciának tekintett putyini rezsim kereteit – ez nem jó hír Oroszországnak, de nem jó hír a világnak sem. 

A szerző politikai tanácsadó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin. Fotó:  Mikhail KLIMENTYEV / POOL / AFP)