Üzenet a Bródy Jánost ekézőknek

A 77. évét is betöltött Bródy János neve és új dala – „Jelbeszéd 2.0” –, valamint ezzel kapcsolatos megszólalása 2023 őszén ismét bizonyos „oldal” publicisztikájának harcosan émelygő elutasítását váltotta ki. Irónia nélkül: ehhez csak gratulálni lehet.

Hiszen jóval túl a beatkorszak ideje (és funkciója) után Bródy markánsan összetéveszthetetlen személyisége, s egy dalának kritikus mondanivalója újból ugyanazokat a reakciókat horgasztotta föl, mint három évtizede. Egy korábbi írásomban megpróbáltam a jelenséget értelmezni: ez nem az ő érdeme, hanem a magyar világé, amely a rendszerváltás után kétharmados dominanciával szilárdult meg. Bródy „bátorsága” pedig „csak” a saját korszerűtlenségéből fakad. Nevezetesen abból, hogy életben maradt, mi több, máig színpadképes, ami nemzedékében már-már fizikai értelemben is ritkaság. Valamint azért, mert – lehet lustaságból – nem cserélte le a beatkorszakban felvett attitűdjét. Ez utóbbi magatartása hosszú ideig aktualitáshiányban szenvedett, hiszen a „jelbeszédet” az igazi beszéd váltotta fel, azaz a direkt, pártpódiumokon zajló politizálás.

Noha „szamizdat” magányát csak a beatkorszak reminiszcenciájaként lehet értékelni. Nem igazi tudat- vagy társadalomformáló jelenség, mint volt a Kádár-rendszerben, amikor az Illés együttes és Koncz Zsuzsa dalainak szerzőjeként és előadóként egy mainstreammé szervesedett mozgalom és kulturális trend központjában állt.
Druszámmal a múlt század végén összejártunk hosszú éjszakai beszélgetésekre. Egyik hajnalon fakadt fel belőle elkeseredetten: adjak valami ötletet, mit csináljon magával egy ötvenéves beatzenész? Nem tudtam a választ, ha jól emlékszem, a borászatot ajánlottam, amit több nyugati kollégája művelt, például Sting, amire legyintett, hogy ezt már Szörényi Levente lefoglalta. (Máig fáj, hogy csak később jutott eszembe – könyvkiadót kellett volna ajánlani: az nagyon passzolt volna intellektuális alkatához.)

Nemcsak a popműfaj képviselőinek problémája a saját friss újdonságán, a korával együtt lélegző adekváltságán túli élet kibekkelése, tartalommal való kitöltése. Azonban a beathősök számára valóságos szakadékká hasad az idő múlása, hiszen a megszólalási közegük sui generis alapon is szorosan kötődik az életkorukhoz.
Ez a helyzet, vagy inkább folyamat – saját magam miatt is – izgat. Mit lehet tovább fejleszteni ebből az „emberi életút felén” messze túlhaladott helyzetből? Abból, hogy a fiatalság kora egy meghatározott történelmi szituáció televényéből lombosodhatott ki. Az új, digitális világban rendszeresen figyelem a magyar beat példaképeinek, a Rolling Stones, a megmaradt két Beatles-tag vagy Eric Clapton, Steve Winwood, Mark Knopfler pályáját, de mostanra csak Peter Gabriel föllépéseiben érzem az elindító és a jelenlegi korszakkal is együtt lélegző frissességét.

Nálunk ilyen sokszori kicsírázó, aktuális élet(mű) Bródy Jánosé. Azért követem újra a pályáját, mert érdekel, hogyan épül be a régen lezárult beatkorszak a magyar kultúra egészébe. Sok dimenziójában átmenetinek mondható idő ez, amikor még élnek a letűnt idő szereplői és tanúi. (Bródy egy éve a Papp László Sport Arénában vonzott 16 ezer nézőt, amit – az arcokat is vizsgálva – korántsem lehet a belpesti értelmiség egyfajta szimpátiatüntetésének nevezni.) Bródy ugyanis felidézett valamit abból a „népfrontos” képviseletből, amely a Kádár-korszak beatközösségét jellemezte.

Maga a dal és szövege a Facebookon és a Spotifyon is elérhető. Azt, hogy ki szerezte a zenéjét – ez legalább olyan fontos, mint a szöveg – kénytelen voltam magától Bródytól megtudni. (Ő írta, s Koncz Zsuzsa kísérő zenekara vette fel egy hónapja Závodi Gábor stúdiójában.)
Ez a szamizdatnyilvánosság – éppen vele kapcsolatban, s a Kádár-rendszerrel való összekopírozásban – igen jellemző. Igen („Hozzá hűtlen nem leszek”), demokrácia van, büntetlenül megjelenhet. Hogy hol, milyen szűk nyilvánosságban, az azonban korántsem mindegy.

Igen ... („És néha mesél, s fogja a kezem”), a dalnak már a címe vagy inkább előzményére utaló választása is felfogható rendszer-, vagy kormányellenesnek. De könyörgöm: a beat differentia specifica-ja az ellenzékiség, a kormánypártiság e területen propaganda-, vagy maximum szórakoztató funkciót lát el.

Akik Bródyt ekézik

A Bródyt földbe döngölni próbáló érvek arra hivatkoznak, hogy egy gyűlésen nem állt ki az újhullámos zenekarok – URH, Bizottság, CPg – mellett. Ennek a vádnak is visszafelé illene elsülnie. Azonban rámutat a magyar beat egy jellemző és pozitív sajátosságára. Nevezetesen arra, hogy a Kodály Zoltán zenepedagógiájára visszavezethető kultúrából nőtt ki. („Módszere”, sikerének elemzése is messze vezethetne.) Éppen ezért a magyar beatzene mögött – az előadók és a közönség oldaláról egyaránt – megalapozott zenei tudás állt.

A Beatrice tagjainak volt ORI-engedélye – dalaik többségét Miklóska Lajos, az egyik legképzettebb magyar beatzenész írta. Amikor Bródy elhatárolódott tőlük – és vele az egész „szakma” –, akkor ez okból nem vállalt közösséget a magyar beattől minőségi okokból idegen közeggel. Azonban az életútjához tartozik – ha hivatkozhatok a Beat(korszak)regény-em mélyinterjúira –, hogy a Mini, a Kex és egészen az összeolvadásig a Tolcsvay Trió felkarolása és beemelése az országos ismertségbe az ő felfedező kedvének, vagy inkább annak a felismerésének köszönhető, hogy az új műfajnak csak akkor lehet tartós jövője, ha sokszínű versenyt és választékot tud nyújtani. (A meghatározó új bandák az Illés előzenekaraiként lettek országosan ismertek. Jómagam a Kex miatt szöktem ki a Kalocsai 37. Forradalmi Ezred kerítésén, és Bródyékat meg sem várva vissza.)

A magyar beatzene a Kádár-rendszerben született és bontakozott ki, s akkor is fejeződött be. Ezt a tényt, lehet, nem könnyű megemészteni azoknak, akik e korszak után születtek. Pedig ez a másfajta megközelítés arra is taníthatna, hogy valamennyi politikai rendszert el kell választani a kultúrája értékeitől. Ez egy másik történelem! Elbeszélés. Sokkal bensőbb, magasabb, s nemkülönben hosszabb fejlődésívű értékekre épült, lényegét nem lehet megragadni a „perc-emberkék dáridója” összefüggéseiben.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Bródy János. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)