Miért jó Magyarországnak, hogy van NOB-tagja?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) végrehajtó testülete szeptember 8-i javaslatára dr. Fürjes Balázst NOB-tagnak választotta a szervezet a Mumbaiban folyó ülésszakán. „Gratulálunk, Fürjes úr!” – intézhetnénk el a sűrű belpolitikai és világesemények sorában inkább csak mínuszos hírt. Pedig ennél azért több figyelmet érdemel a dolog, mert nemcsak a közelmúlt történését segíthet kicsit jobban megérteni, hanem akár hatással is lehet sokunk jövőjére is.

A miniszterelnök számos kritikusa vagy tíz éven keresztül igyekezett úgy beállítani a magyar történelemben eddig példátlan méretű és átfogó, 2010 utáni sportfejlesztést, hogy az nem több és más, mint Orbán Viktor személyes sport-, de inkább futballmániája. Az elmúlt egy-két évben elhalkultak ezek a hangok. Valószínűleg azért, mert most már nevetség tárgya azt gondolni, hogy az egyébként minden szempontból racionális, szavazatmaximalizálásra törő politikus pusztán kedvtelésből, szurkolói elfogultságból erőlteti át akaratát 13 éven keresztül a politikai döntéshozókon. Személyes élményeim alapján és mint a sport folyamatait közgazdasági, társadalmi szempontból szakmaszerűen követő ember, legalább két olyan érvet tudok mondani, ami nemcsak az egyetemi sportpolicy kurzusokon és a terület szakirodalmában lehet klasszikus esettanulmány, de mutatja azt is, hogy a valamikori futballista miniszterelnök jól lát a pályán.

A sport mint gazdasági tényező

Az 1984-es Los Angeles-i „Disney-olimpia” után meginduló folyamat, a sport szórakoztatóipari ágazatba integrálódása a ’90-es évek elején teljesedett be, és változtatta meg az európai sportot. Legyen a kiinduló dátum 1992. Ekkor alakul át Angliában a hivatásos labdarúgás első osztálya, önálló részvénytársasági formában létrejön a Premier League (PL), amely az év őszén elindítja önálló, a futballszövetséghez csak lazán kapcsolódó hivatásos bajnokságát. Nem mellesleg ugyanekkor indul a Bajnokok Európai Kupáját felváltó UEFA Bajnokok Ligája- (BL-) sorozat is. Mind a kettő nagyot szólt.

A PL az egyre sikeresebb, felemelkedő ázsiai gazdaságok szerényen, de folyamatosan gazdagodó alsó és középosztályainak tömegeit, pontosabban az ő szabadidejüket és azon keresztül a pénzüket szippantotta be. Ma a 188 ország 880 millió háztartásában nézett liga a Rolls-Royce, a Jaguar Land Rover, a BBC és az egyetemek mellett a brit országimázs legpozitívabb alakítója, ikonja. Egy angol első osztályú futballmérkőzés éppúgy turisztikai látványosság, mint egy autentikus brit kocsma, a National Gallery vagy Agatha Christie Egérfogója a londoni West Enden. A helyi szurkolók a megnövekedett kereslet miatt ugyancsak borsos áron férnek hozzá – ha egyáltalán – a jegyekhez, sokan kiszorulnak a stadionokból. Az amerikai sportligák mintájára, de az európai sportkörnyezetre adaptált UEFA Bajnokok Ligája a sportturizmus szárnyán és azt erősítve is tarol.

Demján Sándorról konkrétan tudom, de gondolom, voltak mások is Orbán környezetében, akik a 2000-es évek közepén arra ösztönözték, hogy ha majd újra miniszterelnök lesz, az állami beruházásoknál kezelje prioritásként a nagy tőkeigényű szórakoztatóipari projekteket, mert a gazdaságok fejlődésével a munkavállalóknak szerte a világban nő a szabadidejük, és a pénzüket egyre nagyobb összegben költik szórakozásra – így a fejletlen iparágba történő állami beruházások megtérülhetnek. A költési oldalt nézve látjuk, így is lett. És nem csak a sportról van szó, olvasom, az elmúlt években London után Budapest lett Európa legnagyobb filmgyártó bázisa.

A sport mint társadalmi tényező

Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke, néhány éve egy háttérbeszélgetésen arról értekezett, hogy Debrecen polgármestereként kiemelt célként és feladatként kezelte, hogy munkásságával segítse a város polgárságát közösségé formálódni, erősödjön tovább a „mi, debreceniek!” tudat, legyen teremtőerő a lokálpatriotizmus. Azt mondta, próbálkozott ő mindennel, makramészakkörtől a Csokonai Színházig, de valójában egyetlen dolog, a Debreceni Vasutasok, a Loki tudta valamelyest összehozni a városi polgárságot. Hiszek neki. Nem csak azért, mert a szakirodalom is kiemeli a sport lokális integrációs erejét, de jó pár évet a városban dolgozva, meccsre járva, hat éve a Debreceni Egyetemen oktatva nekem is ez a tapasztalatom. De azt hiszem, egy veszprémi, szegedi, győri (kézilabda) soproni, körmendi (kosárlabda) vagy fehérvári (jégkorong) szurkolónak sem kell sokat mesélni a sport lokális közösségformáló erejéről.

A Fidesz sportot szerető dinoszauruszai sokat beszélgethettek erről, túl azon, ahogy a miniszterelnöknek is lehettek saját gondolatai és személyes tapasztalatai bőven a sport lokális mozgósító erejéről. A 2010 után kirajzolódó új politikai irányvonal központi gondolategyüttese a nemzeti szuverenitás, a népben-nemzetben gondolkodás. Ennek sikerességéhez közösség kell, pozitív magyarságtudat, erős azonosulás a kultúránkkal, a nemzetközileg is számottevő magyar sikerekkel – Bocus d’Ortól a szerbek oda-vissza legyőzésén keresztül a Nobel-díjakig –, az átbeszélt és vállalt közös múltunkkal. Meggyőződésem, ezekre az értékekre akkor is szükség lesz, ha más politikai erők, más politikai irányok mentén lesznek hatalmon és kormányoznak majd.

A sport nem csak lokális, nemzeti szinten is közösségteremtő erő tud lenni. Ennek megértéséhez és elfogadásához sem kell a tankönyvekhez nyúlni, aki ezt a cikket olvassa, nem egyszer élte már ezt meg maga is. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az az újdonság, hogy nem csak beszélünk erről – eddig sem volt tiltott –, hanem a „nemzeti identitástudat” erősítése kifejezetten politikai kommunikációs platformként van jelen, ha nem is a mindennapjainkban – de majdnem.

A hold két oldala

A sport mint gazdasági tényező és mint közösségteremtő erő leglátványosabban a magyar futballválogatott utóbbi évek sportsikereiben és a magyarországi megasporteseményeken, a hazai rendezésű világeseményeken ér össze.

2016 előtt, de az Andorrától elszenvedett vereség után sem gondoltuk, hogy eljön az idő, ráadásul alig 6-7 év múlva, amikor egy modern, hatvanezres nemzeti stadionban rendezett válogatottmérkőzésre órák alatt elfogynak a jegyek. Nemcsak a tétmérkőzésekre, de a barátságos meccsekre is, abból van botrány, hogy nincs jegy. Márpedig 60 ezer ember a stadionban, köztük több tízezer külföldi és vidéki néző, mérhető hatással járul hozzá a lokális gazdaság eredményéhez. A válogatottat körülvevő fociláz pedig ma már tényleg a Madridban, Barcelonában, Londonban, Münchenben, Milánóban, Liverpoolban vagy Manchesterben látott szurkolói őrületet idézi. Múlt szombat este, a szerb–magyar meccsen is jó volt magyarnak lenni – idézhetjük meg a népszerű szpíker szellemét.

A sportot illetőleg a labdarúgáson kívül csak az olimpia szokott, az sem több mint két hétig, közbeszéd tárgya lenni ebben az országban, úgy értem, olyasmi, amit kávéházakban, kocsmákban, baráti társaságokban „csak úgy” szóba hozunk, beszélgetünk róla. Na, a budapesti atlétikai vb most ilyen volt. Egy „must see” esemény, amiről mindenki, értsd: minden, a világ dolgairól amúgy eszmét cserélő magyar ember beszélt. Az esemény gazdasági hatásokról készült előzetes elemzés számai igen jól néznek ki, a szervezők pedig azt állítják, hogy a valóság még annál is szebb. Nem találkoztam olyan ismerőssel, aki ne lett volna legalább egy kicsit büszke erre a tíz napra.

A csillogás mögött, persze, pénz áll. Nagyon sok pénz. Mindannyiunk pénze. Az önmagában kérdés, és nem véletlenül széles körű viták tárgya, hogy mennyiben volt erőltetett az elmúlt 13 év sportágazati fejlesztése más ágazatok rovására, növelte vagy éppen ellenkezőleg, csökkentette az esélyegyenlőséget. Mennyiben igazságos a sportfejlesztések és kiadások társadalmi transzferekben játszott szerepe, hogyan hatott az oktatásra, a humán tőke nemzetgazdasági szintű beruházására, és így tovább. 

A stadionok, arénák, sportpályák viszont nagy számban épültek meg mára. Itt és most már sokkal inkább az a kérdés, hogy mit kezdjünk velük. Ugyanis a létesítmények fenntartása akkor is pénzbe kerül, ha egész évre kulcsra zárjuk az ajtókat, méghozzá nem is kevésbe. Az üzemeltetési és a felújítási költségek kitermeléséhez események kellenek, lokális, nemzeti és nagy világesemények – ez utóbbiak ráadásul azzal kecsegtetnek, hogy a létesítményüzemeltetéshez való hozzájáruláson túl komoly mértékben élénkítik a gazdaságot. Egyfelől kényszer, másfelől lehetőség. A 2010-es évek sportfejlesztésének jövőbeni megítélése nagyban függ majd attól, hogy ezek a létesítmények rendszeresen megtelnek-e emberekkel, hozzák vagy viszik a pénzt, horribile dictu, az enyészetté lesznek, mint az nem ritkán előfordul nyári olimpiák volt helyszínein.

Az elnök embere

És itt jön a képbe dr. Fürjes Balázs.

Fürjes, nem is annyira háttéremberként, a nagy sportlétesítmény-beruházások és a megasportesemények menedzsereként részese volt a 2010-es évek sportfejlesztési programjának. Sokkal inkább problémamegoldó, semmint azt okozó emberként. Az általa menedzselt Papp László Budapest Sportaréna, Groupama Aréna, Puskás Aréna, Duna Aréna vagy DVTK-stadion projektek sokkal inkább sikeres befejezésük – esetleg a beruházási összegszerűségük –, semmint botrányaik okán szerepeltek a médiában. Különösen a Duna Aréna beruházási folyamatának rendbetétele volt kiemelkedő teljesítmény, az „egy-két milliárdból megvan”-ból 40 milliárd fölé kúszó költségeket Fürjesnek kellett rendbe tenni, és vezetésével határidőre a 2017-es FINA vizes világbajnokságra versenyrendezésre alkalmassá tenni az uszodát. Sikerült neki. Számos hazai rendezésű nagy világeseménynek volt pályázati, a sikereseknek szervezőbizottsági tagja (World Urban Games, 2022-es férfikézilabda-Európa-bajnokság, a 2023-as atlétikai világbajnokság, 2017-es úszó-világbajnokság stb.). Jogász, kiválóan beszél angolul, van üzleti tapasztalata is.

Ezzel együtt kényes kérdés, hogy miért pont őt menedzselte Orbán Viktor és a magyar sportdiplomácia, amikor tényleg tucatjával tudjuk sorolni azokat a nemzetközileg is ismert és elismert sportolóinkat, olimpiai bajnokainkat, akikről azt gondoljuk, hogy „megérdemelnék” a NOB-tagságot. Mert ne legyen kétségünk, Fürjes NOB-tagságát – mint általában az ilyen beválogatást – nem csak egyéni érdemei alapján osztották. A magyarok esetében „járt” ez a kvóta, amit a magasan jegyzett olimpiai múlt mellett az elmúlt évek nagy világeseményeinek kitűnő megrendezése, a nemzetközi szövetségi vezetők és a NOB-elit magasan szárnyaló kiszolgálása, a nem ritkán az aktív politikus magyar sportági szövetségi vezetők és mindenekelőtt Orbán Viktor, valamint Szijjártó Péter személyes diplomáciai erőfeszítései teremtettek meg.

Meggyőződésem, a miniszterelnök azt várja ettől a pozíciótól, hogy az azt betöltő valós és látható segítséget tud nyújtani a fentebb vázolt sportszórakozás – gazdasági hatások – közösségteremtés hármasát jelentő nagy világesemények Magyarországra hozatalában, amelyek egyben az évtized nagy sportberuházásainak is értelmet adnak. Orbán Viktor úgy láthatta, hogy a képességeket, tapasztalatokat és a lojalitást összességben számba véve Fürjes Balázsra tud támaszkodni ebben a legjobban, ő az embere. Ezzel együtt ne vitassuk el Fürjes személyes érdemeit, nem könnyű terepen érte el az elismerést, megdolgozott a sikerért.

Fürjes Balázst személyesen ismerve – nem titok, vele jó viszonyt ápolva –, azt gondolom, alkalmas betölteni a szerepet. Ha ő sikeres, az mindannyiunknak jó lehet. És persze személyében, megválasztásában ott van a budapesti olimpiai pályázat és rendezés víziója is. 2015 és 2017 között elnöke volt a Budapest 2024 olimpiai pályázatnak, de az már egy másik történet. Ebben az örömteli pillanatban most maradjunk annyiban: „Gratulálunk, Balázs, jó munkát!”

A szerző sportközgazdász.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor és Fürjes Balázs. Fotó: Kovács Tamás / MTI)