Elszakították egymástól az „igazi tudományt” és a hitet, de a fő kérdésre nincs válaszuk

Nemrég nemzetközi nyilvánosságot kapott Charles Darwin evolúcióelméletének kiegészítése. Az Egyesült Államokban alkotó kutatók tanulmányuknak a „Funkcionális információ növekedés törvénye” – címet adták. (In.: Proceedings of the National Academy of Sciences, 2023. 16. oktober.) Az evolúció és entrópia kéz a kézben járnak. „Mozgás, gravitáció, elektromágnesességgel töltött terek, és a termodinamika második főtörvénye által leírt kölcsönhatások elve energizálja az egyetemes törzsfejlődést” – állítják. De nem világos, miért nem a komplex természeti és társadalmi alrendszereket ellentmondásmentesen leíró autopoiétikus elméletből indultak ki? Ez magyarázó ereje révén Darwin evolúciós elméletének hiátusait elegánsabban hidalhatná át. 

Darwin elmélete a véletlenre bízza a túléléshez elengedhetetlen, új képességek kialakulását. E képességek azáltal bizonyítják be nélkülözhetetlenségüket, hogy az élő szervezet átörökíti azokat a következő generációk számára.

Ugyanakkor türelmet is kért. Anélkül kísér el az egyedfejlődés útján, hogy megtudnánk, hol volt a ma látható világ kezdete. Abban rejlik Darwin zsenialitása, hogy e buktató ellenére is leírja egy önműködő rendszer jövőbeli képét. Előtanulmányok nélkül is lerajzolhatták a gyerekek a homo sapienst. A fajok megváltozásának ötlete kiegészült az adaptáció gondolatával, amely a változóképesség irányát és mikéntjét határozta meg. Egyszerűen és érthetően. De nem következmények nélkül. A vallás szembe került a természettudományos gondolkodással, az ateizmus a valódi tudományokat ismerő gyakorlatiasság szinonimája lett, a hit a tudatlanság metaforája.

A hit nélkülözhetetlen a porból és sárból születő élet megértéséhez. Darwin az egyedfejlődés folyamatát leíró elméletének kreativitása miatt megcáfolhatatlan volt, néhány kritikusa mégis feltette a kérdést. Miért képes az „élő” szervezet visszaverni a környezet szélsőségeinek frontális támadását? 

A természettudományos ateizmus és az evolúciós elmélet minden kreativitása ellenére sem tudta leírni az élet létrejöttének első pillanatát, de még a fajok adaptációjának unalmas hétköznapjaiba sem avatott be. A hétköznapokban pedig a lehető legtávolabbra sodorta egymástól az „igazi tudományt” és a hitet, a lélek tudományát. A természet törvényszerűségeinek leírása hiányos maradt, így hitkérdéssé aljasult a biológia e kreatív alaptétele.

A természet szabályaiból, megújuló és öngyógyító képességéből kell kiindulnunk. Létezőnek kell feltételeznünk minden érzékelhető anyagot, és belátni egymástól való függőségüket. A természet és a társadalom alrendszerei olyan átfogó szabályt alkottak önmaguk számára, amely nemcsak a közeli jövőt, hanem az emberi léptékkel beláthatatlant is meghatározta. 

Az ember egyedfejlődése azért került az evolúció középpontjába, mert emberek kutatták az emberi lét eredetét. Élete során az ember számtalan ellentmondást old fel. Konfliktusai lehetnek érzelmiek, egzisztenciálisak vagy transzcendensek.

Az elméletben jól működő autopoiétikus rendszerek a valóságban már a lét minden szegmensében szemet hunynak a folyamatok egymással ellentétes volta felett, ami éppen e holisztikus megközelítés lényegét cáfolná meg? Úgy gondoljuk, hogy a természet nem javítja ki önmagát, a sejtek, közösségek nem képesek felgyógyulni egy betegségből? Tudjuk, hogy ez nem igaz! Az élő sejt rendelkezik ezzel a képességgel. Ez a tetszetős elmélet ennek ellenére komoly szerepet szánt az emberrel szinkronban előállított természetes tudásnak, ami a maga egyedisége miatt elválaszthatatlan különlegesség. 

Ez a hit

E személyes végterméknek egyediségében és intimitásában rejlik az ereje. A modern társadalomban a vallás már egy társadalmi alrendszer, amely ekkor olyan komplex, hogy külön tudomány épült köré, a teológia. Természetesen kénytelen volt a hit is átesni az ember egyik pusztító egyszerűsítésén: intézményesült az évszázadok során. Ekkortól már vallás, ami továbbra is elemi erővel bír, azért, mert személyes. A vallásos ember megismerheti hite történetét, lehet, hogy már kezébe is került az egyik világvallás írott kódexe, ritkán előfordul, hogy olvasta, még ritkábban, hogy idézte. De nem ezen múlik hite szellemet és testet gyógyító képessége. E személyes végterméknek egyediségében és intimitásában rejlik az ereje, ami a fizikai és lelki környezet elvárásai szerint alakult ki. Az ember felemelkedése óta zajló, majd ehhez képest villámgyorsan, egyetlen emberöltő alatt lezáruló kollektív folyamatban egy-egy hívő legintimebb belső alkotásává válik. De még további meglepetést is tartogat. 

A vallásról a többség azt hiszi, egy híd. Esetleg sok bátor szereplőt megmozgató, öreg irodalmi alkotás. (A modern társadalom tömegeit a vallástól kötöttsége, érzéketlensége és gyenge humorérzéke távolítja el.) A vallás és hit saját magunk igényei szerint befejezett, megformált, máig, de szinte biztos, hogy az ember nézőpontjából nézve örökre megismerhetetlen irányító, gyógyító, érzelmeket megalkotó szerkezetté változott. Nem tudjuk, hogyan működik, nem is fogjuk. Azért nem, mert nem ránk tartozik. Megismerése nem távoli, hanem lehetetlen és indokolatlan is.

Évszázadokon át vita zajlott arról, hogy az ember a szívével, vagy az agyával hoz döntéseket. Fejlődésének infantilis korában még a szívnek tulajdonították e szerepet, csak azért, mert olykor felszökött a testen kitapintható pulzus, vagy elnehezült a légzés. E tétel évszázadokig tartotta magát. Ezt csak a modern tudomány volt képes „megcáfolni” – legalábbis hite szerint. Egyre sokasodtak az érvek, amelyek az agy irányító szerepét támasztották alá.

Egy laikusban felmerül: a szervezet képes lenne enyhíteni betegségeit. Vegyünk egy példát, a depressziót, amely mögött bár sokféle ok sejthető: külső környezetiek, genetikaiak, de visszavezethető a neurotranszmitterek egyensúlyának megbomlására is.

Az ismert idegrendszeri folyamatok mellett a hormonrendszernek is hatása van a depresszió kialakulására. A koponya töröknyergében helyezkedik el a „hipofízis, amelynek két lebenye különböző hormonokat termel, s más-más feladatot lát el. A hátsó lebeny oxitocint (szorongáscsökkentő és euforizáló) és vazopresszint tárol és ürít, míg az elülső növekedési hormont termel, illetve a nemi funkciókkal, az anyagcserével és a stresszkezeléssel összefüggő folyamatokat befolyásol. Az agyalapi mirigy működését felsőbb idegrendszeri központok, a perifériáról érkező szignálok, környezeti hatások, táplálkozás és stressz befolyásolják. 

Az összegyűlt ismeretek alapján kifejlesztett antidepresszívumok „bonyolult” feladatot kaptak: szűkítsék le a „szinaptikus résből” visszaszivárgó, a hangulatváltozásokért felelős szerotonin, noradrenalin, dopamin (neurotranszmitterek, „kémiai hírvivők”) menekülési útját. 

A gyilkos fehérjét leblokkoló készítmények lassítsák le a neurotranszmitterek visszaáramlását, késleltessék a „reuptake”-et. A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a bontóenzimek egy olyan fehérje működését befolyásolják, amelyek a dopamin és a szerotonin a résből az idegsejtbe való visszaáramlásáért felelősek. (A molekula nem bomlik le, csak visszajuttatják azt, annak érdekében, hogy később újra a résben kiválasztódva, a transzmitter erősítse a hatását.)

A gyógyszereknek egy-két hét kell, hogy bizonyítsanak, csökkentik-e a depresszió kialakulásának esélyét. A gyógyszer a „szinaptikus rést” zárja el. De az agy, miért nem enyhíti a depresszió kialakulásának esélyét, vagy kialakulása után miért nem tompítja erejét? (Emlékeztetőül, a depresszió oka nem csak hormonális: genetikai és környezeti hatások is hozzájárulnak a kialakulásához.)

Mégis miért nem szűkíti önmaga, gyógyszer adagolása nélkül a „szinaptikus rést”? Miért nem áll a sarkára és lassítja a visszavitelt (a „reuptake”-et)? A kutatók különböző megoldásokkal álltak elő. (SSRI, SNRI gyógyszercsoportokat fejlesztettek.) Ezzel „segítő kezet” nyújtottak az agynak, amely – úgy tűnik – nem nőtt fel a feladatához. 

Ne felejtsük el, a depresszió igen összetett tünetegyüttes: az agy hormontermelése közel sem hibáztatható kizárólag kialakulása miatt (az ember sérülékeny, erejét felélő, zárt szervezet, amely sokszor nem képes visszaverni a külső környezetből érkező támadásokat. Ha kialakult a baj, a sérült ember még érzelmi segítséget is alig fogad el.) Életerejét, sőt, még hitét is elveszteni képes zárt „önreferenciális rendszer”, amelyről már sok szó esett. Azért nem volt felesleges a depresszió és a hormonok kapcsolatának felvetése, mert a legendás: a környezetre figyelő, reagáló „autopoiétikus” rendszer és az evolúció hasonlásága szembetűnő, de nem értjük: ha az evolúció csodafegyver, miért léteznek betegségek, vagy miképpen alakulhat ki például a depresszió? Amelyről talán sikerült megmutatni: a szervezet enyhíthetné, vagy kialakulása esélyét csökkenthetné, mert az emberrel egyszerre létrejött evolúciós tudása van (hit, „vezető program” nevezzük bárhogy), rendelkezik ezzel a tapasztalattal.

Ha elfogadjuk a holisztikus (autopiétikus) szemléletet, ahol minden esemény egymással szoros ok-okozati összefüggésben áll, kizárhatjuk, hogy az agy és hormontermelő, irányító szerveink rosszul végzik a dolgukat. Azt teszik, amit tenniük kell. Kétséges, egyáltalán azt vizsgáljuk, amit érdemes? (Az orvos- és biológiatudomány most arra képes, hogy az evolúció jelenlegi állapotában az élő hibáit – egyes esetekben – korrigálja. Ha felismerte, és megtanulta.) Az orvos beteget gyógyít. Az sem igaz, hogy nem folynak kutatások alapkérdésekről. De a test és az evolúciós tudás (hit) kapcsolatát nem értjük, nem kutatjuk. Maga a kérdés is a tudatlanság látszatát kelti. Ma még.

Ismétlés következik: „Azért nem értjük, mert nem ránk tartozik. Megismerése nem távoli, hanem lehetetlen és indokolatlan is.”

(Ismerjük az érzelmek keltette hullámok ilyen következményét, de mélyebbre még nem látunk.) A transzcendens elnevezése is tévedés, ugyanis nem túlvilági, hanem immanens. Léte, szerepe nem megkérdőjelezhető.

Ide kívánkozik egy összegző kijelentés, vagy inkább kérdés: Miért nem „ütik ki” az idegsejtek szerotonin-, noradrenalintermelés fokozásával a depressziót?

Ez az igazi dilemma. Pedig krónikus tünetegyüttest kiváltó depresszió esetében életmentő lenne. Ismétlés következik. „Azért, mert oka nem, ránk tartozik. Megismerése nemcsak távoli, hanem lehetetlen és indokolatlan is.”

A természettudományos gondolkodás nem elválasztható a hittől, e két tudást az evolúciós elmélet védelme érdekében állították mesterségesen szembe egymással, bár valójában szervesen összefüggnek, mint egy program a termelőeszközzel. Egymás mellett, szinkronban keletkeztek. Evolúciós termékek, amelyek egymásra támaszkodva mindent megtesznek az emberi élet és a fajok életképességének fenntartásáért.

Ha Charles Darwin elméletében e perdöntő erővel rendelkező fenomenológiai mozaikok élettani hatását alapkutatások bizonyították volna, ha ezek többek lennének puszta (logikus rendszerbe ágyazott) megérzéseknél, a teória erősebb lábakon állna.

Az élő sejtben ható, vagy a régmúltba, a jövőbe, az éjszaka tiszta égboltjára tekintve: az embert és a földet érő mértéktelen erőn elmerengve értjük meg: minden okkal történik, és ha a tudásunk szűkre szabott határa mögé nézünk, ha vakon kutatunk is, képesek vagyunk felrajzolni egy bolygó szabálytalan elliptikus pályáját. Mert megismertük a távolban működő erőket, melyek hatásai még itt, földközelben is érezhetők. Az ember ennél tovább nem láthat. Mondhatnánk, ez sem kevés, de tévedés. Ez semmi. Értelmetlen űrsiklót tervezni, ha nincs vele hova menni.

„Időt spórolnánk, és megsokszorozzák életesélyüket?” – egy farral, biztonságosan, imbolygó platformon földet érő űrjármű képe sem keltheti ezt az illúziót. Amíg a távolság végtelenjét, a tapasztalt tudományos tehetetlenség tényét nem cáfolja meg ugyanez a tudomány – érvényesen és elégségesen –, inkább azzal növeljük életesélyeinket, ha a meglévőt ismételgetjük.

Ha e folyamat szélsőségesen elhúzódik, a fajok közötti konkurenciaharc vagy a környezeti változások miatt csökken e stabil forma kialakulásának esélye. Valószínű, hogy a fajok fennmaradásának esélyét javítja, ha szűkebb spektrumban próbálkozik. A végtelen időben végtelen számú faj elhúzódó, vakszerencsére és véletlenre bízott evolúciójának sikere szinte kizárt.

„Darwin miért bízta a puszta véletlenre a fajok megújulását?”

Ezen eredendő (öröklött és szerzett) tudások programként biztosítják az adaptáció legrövidebb forgatókönyvének megvalósítását.

Mostantól feltételezzük, hogy az egyedfejlődés szakaszhatárait átívelő új mutációk létrejötte gyorsabban zajlik le, mint azt elképzeltük (az agyban elérhető evolúciós tudások révén). Érthetetlen, Darwin miért bízta a puszta véletlenre a fajok megújulását. Hiszen ezáltal a törzsfejlődés a végtelenbe nyúlna, ez pedig radikálisan visszafogná a fajták javuló életesélyeit.

Az ismereteket, amelyeket megérzések, a kollektív és személyes múlt által komponált egyedi tudások alkotnak, „vezérlő hitnek” is nevezhetjük.

„Vajon az idegsejtek miért nem termelnek több dopamint, szerotonint, ha enyhíthetnék a depressziós beteg szenvedéseit? (Betegsége komplex kiváltó okait nem szüntetné meg.)

A kérdés különösebb erőfeszítés nélkül megválaszolható. Az evolúció folyamata első pillantásra nagyon egyszerű, így villámgyorsan beékelődött a közbeszédbe. Átfogó képlet a változásról és természeti folyamatokról. Egyedisége, kreativitása miatt kellemetlen és jól edzett ellenfél lett.

Még mindig nem válaszoltuk meg a kérdést. Az idegsejtek miért nem sietnek azonnal a depressziós beteg segítségére egy kis extra szerotonin- és dopamintermeléssel? Azért nem, mert nem erre programozták, hanem fajfenntartásra, nem egyesek gyógyítására vagy betegségek korrekciójára. Miért magyarázott meg mindent kérés nélkül a forradalmi elmélet? Azért, mert a természettudományos gondolkodás hívei erővel kiterjesztették hatáskörét, a közbeszéd megerőszakolta Darwin logikáját, kreatív tudományos szemlélete körül – a tudós szándékával ellentétben: kisebb homály keletkezett:

Mint átfogó magyarázat, egyeduralkodóvá vált az ember és a természet kölcsönhatásainak leírásakor. Valószínű: Darwin nem erre tervezte. Vagy mérlegelte: mekkora tudományos kreativitás szükséges elmélete megdöntéséhez. Beláthatatlan. Ekkor elengedte. Sikere garantált volt.

Túl sikeres lett! Nézzük a homo sapienst és utódjait! 

Először az ember összehordott pár faágat és meggyújtotta. A Föld történetének időhorizontján kicsivel később: farával, a hullámzó tengeren landoló járművet alkotott, amely miután kilépett a bolygó légköréből, erejét vesztve visszatért, és a magas matematika elsajátításának köszönhetően – számos kísérletet követően – végül sikerrel, forradalmian új helyzetben: farral parkolt le. De minek? 

Biztos nem azért száll vissza farral a rakéta, amiért gondoljuk, mert annak nincs értelme. (Ha mégis, nagy baj van.) Nyilván ezt a kijelentést sokan vitatják. E gondolatok látszólag távol esnek egymástól, de a fejlődéstörténet része.

amely minden megoldásra nyitott, nem az egyén, hanem a teljes faj számára a kiszámítható, potens jövő reményében. Újra és újra programozza önmagát. E tudásközösség létrehozta (hitet), részt vett a kollektív evolúcióban, és amelyet később intézményesített az emberiség. Még az ateista sem tagadja, érez valamilyen hitet (nem csoda, hiszen számára nem transzcendens, hanem immanens, e világi ez a tudás). Ez a testek mélyrétegeiben élő több ezer éve változó program. Vezetésre tervezték.

Rossz hír. A komplex, modern társadalom turbulenciája mellett lassan nem képes ellátni feladatát, sem tartani az ütemet, a modern társadalom tempójára kapcsolni. Nem erre tervezték! Egy-két generáción belül nem képes egy lényegesen megújult programot üzembe helyezni. Turbulens világban korrigálni a test és lélek kilengéseit. Gyorsan nyomókötést tenni a lelki sebekre.

Európában évről évre csökken a magukat vallásosnak tartók aránya, az önbevallásos kutatások szerint. Az ember kezdi elveszíteni az élet értelmébe vetett hitét (Sens of coherenc), így kibillenhet egyensúlyából. A modernitás individualizmusa, durva irracionalitásai már az evolúciós tudást is próbára teszi. A legfőbb baj az, hogy evolúciós, adaptációs képességünk e turbulens közegben többé nem jelent védelmet.

Az elidegenedés, az ember kapcsolatvesztése természetes csoporttársaival, a természettel szembeni érzéketlensége, mindezek általánossá válása sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint egy taktikai atombomba bevetése az orosz–ukrán fronton. 

Az ember megértette a földi élet komplex összefüggéseit (annak autopoiétikus voltát). Az evolúció erőterében párhuzamosan fejlődő, vezérlő tudások létezését feltételezi. De vajon a Darwin által végtelenre nyúló, az életben maradás esélyét romboló egyedfejlődés igaz lehet? Inkább e különleges tudás tarthatta irányban a gyorsan haladó evolúciót, ez kímélte meg a zsákutcáktól. 

A modern társadalom önpusztításával szemben azonban már védtelen.

A szerző főiskolai tanár.  Fenti szöveget Horányi Özsébnek ajánlja.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját .