Az általunk megvetett vélemények védelmében

„A szólásszabadság a legjobb védekezési eszköz a dezinformáció ellen” – szól a hetekben kiadott kiáltványban, amit közismert tudósok, értelmiségiek és újságírók fogalmaztak meg a politikai spektrum minden oldaláról. A Westminster Nyilatkozat aláírói között szerepel többek között a szlovén marxista gondolkodó, Slavoj Žižek, a balos görög expénzügyminiszter, Yanis Varoufakis, a konzervatív publicista, Peter Hitchens, a közismert biológus, Richard Dawkins, a WikiLeaks főszerkesztője, Julian Assange és a CIA-dokumentumokat kiszivárogtató Edward Snowden is. Bár ideológiailag nincsenek egy véleményen, abban megegyeznek, hogy

A magyar médiában az említett nyilatkozat nem kapott figyelmet sem az ellenzéki oldalról, ahol sokszor elhangzik a dezinformáció elleni védekezés fontossága, sem a NER-sajtóban, ami különben sokszor tematizálja a szólásszabadság leépítésére irányuló nyugati trendeket. Ráadásul az aláírók közül többen jártak az elmúlt időben hazánkban az MCC által szervezett rendezvények keretében, akár a brit filozófus, Nina Power, az amerikai publicista, Michael Shellenberger vagy az MCC vendégoktatója, Peter Boghossian is. A konzervatív fiatalok által körülrajongott kanadai pszichológus-író Jordan B. Petersonról nem is beszélve.

A szólásszabadság nyugaton is veszélyben van, de itthoni élharcosait ez nem érdekli

A gazdaságilag monopolhelyzetben lévő médiaszereplők – a magánkézben lévő közösségimédia-platformok – és helyi kormánydirektívák, mint a brit online biztonsági törvény, a skót gyűlöletbűnözésről szóló törvény vagy az EU által jelenleg tárgyalt digitális szolgáltatásokról szóló jogszabály – egyre-másra állnak elő olyan intézkedésekkel, amik a szabad véleménynyilvánítás megszorítására irányulnak. Míg első látszatra a nagyobb szabadság, transzparencia vagy biztonság megteremtése a céljuk, a gyakorlatban sokszor épp ezeket sértik.

Az EU digitális jogszabálya esetében például a bevezetendő intézkedések közt szerepel a „jogellenes tartalmak (álhírek, propaganda, gyűlöletbeszéd...) elleni küzdelem és az azokra való gyors reagálás”, viszont arra a szabályzat már nem tér ki, hogy politikai, szakmai vagy társadalmi konszenzus alapján számít valami álhírnek vagy gyűlöletbeszédnek.

Nem egy példát láttunk pedig a közelmúltban arra, hogy egy hivatalos szerv által álhírnek kikiáltott információ később valósnak bizonyult. Ilyen például az iraki tömegpusztító fegyverek léte vagy a Hunter Biden laptopja körüli botrány. A hírt, miszerint Biden belekeveredett fia gyanús ukrán ügyleteibe, a hivatalos szervek orosz propagandának minősítették, és a New York Post erről szóló tényfeltáró riportját blokkolták a közösségi hálózatokon. Később viszont nemcsak hogy valósnak bizonyult a történet, még arra is fény derült, hogyan lehetetlenítette el a Twitter és a Facebook a cikk megosztását. A Twitter Files néven elhíresült anyagból fény derült arra is, hogy az amerikai választási kampány hajrájában a Twitter több posztot is cenzúrázott Biden kampánystábja kérésére. Matt Taibbi, az újságíró, aki a twitteres belső levelezéseket napvilágra hozta, szintén egyike a Westminster Nyilatkozat aláíróinak.

Még ha ellenzéki oldalon sokszor meg is kérdőjelezik, Magyarország a nyugati kultúrkör része, a hazai sajtó által tematizált hírek és az általa használt kifejezések – vagy akár a pénzügyi hátterüket biztosító szervezetek – tökéletesen megfeleltethetők más nyugati országokéval. A magyar sajtóanyagokat legtöbbször a nyugati lapok, a The Guardian, Financial Times, Wall Street Journal és a Reuters riportja adja, nem a keleti Al Jazeera, Russia Today vagy China Daily forrásaira támaszkodik a média.

Szólásszabadság nekem, de nem neked

Mégis, míg az ellenzéki sajtó a kormánymédiát gyakran keleti országok elnyomó médiájához hasonlítja, addig nem szólal fel a nyugati sajtó szólásszabadságot veszélyeztető intézkedései ellen. Sőt, sokszor a magát függetlennek valló média korlátoz bizonyos gondolatokat a dezinformációs küzdelem nevében vagy újságírói irányelveire hivatkozva. Gyakran hangzik el az is, hogy az arányos reprezentáció, illetve egy adott vélemény megjelenítése a károsnak vélt ügyeknek kedvez, sőt egyenesen veszélyes lehet a demokráciára.

A kormánymédia pedig, miközben kiáll az amerikai, brit és német sajtó függetlensége mellett, itthon elnyomja vagy delegitimálja az általa károsnak tartott véleményeket, legyen szó a tanárok bérhelyzetéről, az orosz–ukrán harcról vagy akár az izraeli–palesztin konfliktusról.

Tehát míg a politikai és ideológiai paletta minden oldaláról hallani kritikát a szólásszabadság korlátozásával kapcsolatban, legtöbb esetben ez csak a saját véleménnyel megegyező gondolatokra terjed ki. Pedig – ahogy a Westminster Nyilatkozat aláírói vélik – „a szólás védelme nem csak azokra a nézetekre vonatkozik, amelyekkel egyetértünk; erősen meg kell védenünk a szólásszabadságot azon nézetek esetében is, amelyeket a leghatározottabban ellenzünk.” Mivel, ahogy írják, csak a kimondott gondolatokat lehet megvitatni és megkérdőjelezni.

A közösség szerepe a szabad véleménynyilvánítás garantálásában

Míg gyakran a kormány és a techcégek együttesen lépnek fel egyes gondolatok vagy nézetek elhallgatásáért, a véleménynyilvánítás szabadságát sokszor nem ezek, hanem a civil társadalom, közösségek és spontán csoportokba szerveződő egyének korlátozzák legvehemensebben. Ugyanakkor rájuk hatással bír a mainstream sajtó, ahonnan sok esetben a kormányok és a pénzügyi elitek üzenetei zúdulnak rájuk.

Bizonyos, a közvéleménynek vagy adott csoportnak nem tetsző gondolatok vagy szavak kimondásáért sokszor azonnal támad a tömeg, és ez egyesek kirekesztésébe vagy akár állásába is kerülhet. Így történt ez a Westminster Nyilatkozat egyik aláírójával, a brit popzenész, Winston Marshall-lal is, akiről már korábban is írtam. Ő akkor kényszerült elhagyni zenei karrierjét, miután egy tweetben tetszését fejezte ki Andy Ngo, az Antifa szélsőbaloldali mozgalmat kritizáló könyvével kapcsolatban. 24 órán belül ugyanis gyűlölködő és fenyegető üzenetek ezreit kapta ő és együttese többi tagja, ezért az online csőcselék által nácinak gondolt megjegyzésért.

Érdekes ugyanakkor, hogy egy adott gondolat vagy szó meg is változtathatja értelmét egy bizonyos politikai vagy közéleti esemény hatására, így van, hogy amit egyszer egy közösség megbélyegez és ártalmasnak vagy hazugnak titulál, az később jelentőségét veszti vagy általánosan elfogadottá válik. Így legtöbbször egy adott pillanatban nem a többség véleménye lesz a mérvadó, hanem a többség látszata által megszerzett hatalmi konszerné, sokszor épp a techcégek és kormányzati cenzúrák szabályainak kihasználása által.

Míg egyesek azzal érvelnek, hogy a nyilatkozat kiadása nem hírértékű, lényegtelen esemény, mások a Die Welt és a Telegraph tekintélyére hivatkoznak, ugyanis ha ezen, szerintük mérvadó lapok a deklarációt közlésre méltónak találták, akkor az elég fontos ahhoz, hogy a Wikipédia is számot adjon róla. Valaki pedig azt javasolja, hogy a törlésről szóló vitalapot inkább irányítsák át az irónia fogalmát taglaló cikkhez, mivel „a nyilatkozatról szóló Wikipédia-oldal törlése csak a nyilatkozat lényegét érvényesíti.”

Láthatjuk tehát, hogy milyen szubjektív lehet egy-egy vélemény még annak kapcsán is, hogy mi számít Wikipédia-bejegyzésre méltónak. Ráadásul – ahogy a közösségi szerkesztők korábban leszedett vagy véleményezett cikkeit nézem – ezt a véleményt sokszor a politikai aktivizmus, beállítottság és ideológia is befolyásolhatja. Épp ezért fontos, hogy ideológián felülemelkedve mi is kiálljunk mások szabad véleményformáláshoz való joga mellett. Mert az a gondolat, amit nem lehet megvitatni, az nem gondolat, hanem dogma, az erre alapozó társadalom pedig nem demokrácia.

A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Scott Barbour / Getty Images)