Az iskolai bukdácsolások alulnézete

Munkában töltött utolsó 20 évemet egy gyermekjóléti központban töltöttem mint fejlesztő pedagógus. Hozzám jöttek felmérésre vagy fejlesztésre a környék legproblémásabb gyermekei, akik bukáshoz közel álltak, tanulási vagy magatartási problémáik voltak. Évente majdnem 200 gyerek fordult meg nálam, 20 évem alatt sok ezer. Alulnézetből láttam az oktatási rendszerünket, így átfogó képet kaphattam iskolarendszerünk problémáiról. Legtöbbször 6. osztályos korukban találkoztam a gyerekekkel, amikor már nagyon  lemaradtak, legtöbbjük egyszer, kétszer már meg is bukott.

A szorzótáblát nem tudták jól, ezért a szorzás, osztás műveletét sem voltak képesek elvégezni. A szöveges feladatokat nem tudták megoldani, többek között azért sem, mert nem tudták értelmezni, amit olvastak. Az olvasás technikáját legtöbben elsajátították, de nem jutottak el az értő olvasásig. A szavak megértésével is voltak gondjaik, kicsi volt a  szókincsük. Az írást elsajátították, de a helyesírást csak részlegesen. Nem ismerték egy-egy tantárgy alapfogalmait, így még ha elolvasták is a feladott olvasmányt, akkor sem értették meg.

Sajnos hatodik osztályra ezek a gyerekek eljutottak odáig, hogy kizárólag a jó jegy érdekelte őket. Volt, aki bemagolta  a verset, szöveget, de nem érdekelte, hogy az mit jelent. Sokan puskát, más szorgalmi feladatot készített, készíttetett. Annyira lemaradtak, hogy eszükbe  sem jutott, hogy tanulással szerezzenek jobb jegyet. (Ebből látszott, hogy ők is meg akarnának felelni a szülőknek, tanároknak. Nagyon is!) Ha megértették, hogy van remény utolérni a többieket, s ha nagyon érthetően, izgalmasan, játékosan elmagyaráztam nekik az anyagot, akkor el lehetett indítani a fejlődésüket.  

Az iskoláink papíron integráló, tehát befogadó iskolák. A valóság azonban teljesen más képet mutat. A gyerekeket állandó feszültségben tartja a felelés lehetősége, a dolgozatok  írása, a házi feladatok ellenőrzése, sikerélmény hiánya. Peremhelyzetbe került gyerek esetén kitaszítottsága, társai piszkálódása. A stresszt pedig valahol le kell vezetni. Mindig  lehet találni valakit, akit rossznak, butának minősítettek, aki gyenge, aki más, aki nem tudja megvédeni magát, s ezeket a gyerekeket legtöbbször a többiek se védik meg. Aki nem így vezeti le a stresszt, az szorongani fog, remeg a keze, fáj a hasa, vagy más egyéb tünetet produkál.

Társadalmunkra óriási veszélyt jelent, hogy egyre több gyerek marad ki az iskolai oktatásból.

Munkám kezdetén csak 7., 8. osztályosok között fordult elő, ők többnyire túlkorosak voltak. Az utóbbi években előfordult, hogy már a 3., 4. osztályos gyerek sem volt hajlandó iskolába menni, 6., 7. osztályosok között egyre több. Mi lesz velük, akik fiatal korban kiesnek a közösségből, nem tanulnak, nincsenek társaik, barátaik?
Szerencsés esetben a család, vagy más segítségével elvégzik az iskolát utólag, vagy elmennek dolgozni. A többieknél pszichés problémák alakulhatnak ki, ami a családnak óriási terhet okoz. A tapasztalat szerint a másik út a bűnözés. Kialakul egy réteg, akiknek semmilyen végzettségük nincs, pénzre azonban szükségük van, mert igényeik vannak. Őket bármire fel lehet használni, nagyon sérülékenyek és kihasználhatók.

A jó képességű gyerekekre is igaz ez, csak nekik másban kell segíteni. Ezzel óriási teher nehezedik a szülőkre. A hátrányos helyzetű gyerekeket nem sikerül fölzárkóztatni, sőt a hátrányuk egyre nő.

Járt hozzám egy nagyon aranyos kisfiú: jólelkű, okos, szorgalmas. A szülei éppen hogy írni, olvasni tudtak, nem tudtak neki segíteni. Elkezdte az első osztályt, s nagyon jól tanult, amíg járt hozzám hetente kétszer. Aztán az anya elkezdett dolgozni, nem tudta többet hozni, azonnal kezdett lemaradni. Végtelenül sajnáltam.

Miért rossz az osztályozás?

A neveléstudomány már szinte a kezdetektől tudta, hogy az osztályozás többet árt, mint használ, mégis a mai napig alkalmazzák. Miért? Mert egyszerű, nagyjából reálisan értékel, s lehet vele a magatartást is szabályozni. Az osztályozás lehetőséget ad – talán ezért is maradt még meg –, hogy ne kelljen a tanítás módszerein drasztikusan változtatni.

Az osztályozás azonban az értékelésnek csak az egyik módszere, számtalan iskola és más országok gyakorlata bizonyítja, hogy lehet más módon is tanítani. Az alternatív iskolákban sincs osztályozás, csak a felső tagozatok végén, mégis nagyon jól működnek. Van egy normál tanrendű iskola Budapesten, amely felmentést kapott az osztályozás alól. Most bővítették az iskolát, annyira nagy az igény rá.

Megváltozott a világ, megváltoztak a gyerekek, s meg kell változtatni a módszereket is.

Az osztályozás legnagyobb kára, hogy tanár-gyerek viszony miatta nem tud változni. Az osztályozó tanár azzal minősíti, ellenőrzi a gyerek tudását. Sokszor azt keresi, hogy mit nem tud, s persze meg is találja. Sokkal hatékonyabb azonban az a tanári hozzáállás, amely segíti a gyermeket a fejlődésben, a tudás megszerzéséért együtt dolgoznak.

Tudásért való tanulás helyett a jegyért való tanulást eredményezi. A kapott jegy sokszor frusztrációt okoz, s nem csak a rossz tanulóknál. A jó tanulók a négyes miatt ugyanolyan kétségbe tudnak esni, mint a rosszabb tanuló a kettes miatt. Sokszor a tanárok a magatartást is minősítik vele, tehát nem reálisan értékel. Az iskolában tapasztalható agresszió is részben az osztályozásnak, a folyamatos stresszhelyzeteknek köszönhető.

Nem kellene buktatni

Az iskolák ugyan megbuktatják, de fel már nem készítik a gyerekeket a pótvizsgára. Munkám során augusztusban, az egyik kerület megbuktatott gyerekeinek pótvizsga-felkészítését végeztem. A hozzám felkészítésre érkező gyerekek addig szinte semmit nem tanultak otthon. A házi feladatot nagyon ritkán készítették el, tehát legtöbben annyit tanultak, amennyit nálam az órán lehetett (átlagosan 15 órát). Ebből megalapozottan feltételezhető, hogy a legtöbb gyerek úgy megy pótvizsgázni, hogy nem tanul szinte semmit, persze kivételek lehetnek.

Hozzám több különböző iskolából jöttek felkészítésre a gyerekek, s az egy osztályba járókat egy csoportba tettem. Járt egyszer hozzám egy szorongó fiú, s vele együtt egy vagány, agresszív fiú. A szorongó gyerek szorgalmasan tanult, s egész jól tudta az anyagot, meg se kellett volna buktatni.
A másik semmit nem tudott, nem is tanult. Kit engedtek át a pótvizsgán? Az agresszív, semmit sem tudó gyereket, mert meg akartak szabadulni tőle. A másikat megbuktatták, hogy „legyen alkalma felzárkózni”.

Az évismétlés a felelős egy másik nagyon súlyos problémáért, a túlkorosságért. A gyerekek nagy része 7 évesen kezdi az iskolát. Egy gyengébb képességű vagy hátrányos helyzetű gyereket, akinek nincs segítsége, megbuktatnak egyszer, kétszer, esetleg háromszor is, így a 6. osztályban ott ülnek a 14-16 éves gyerekek. Nyilván nem tudnak beilleszkedni a 12-13 évesek közé, ezzel rögtön óriási feszültség keletkezik. Kitaláltak programokat azok számára, akik elvégezték a 6. osztályt, de túlkorosak. Összerakják egy helyre ezeket a frusztrált, rengeteg kudarcot megélt gyerekeket, akik sokszor már agresszívak is, aztán csináljon csodát a pedagógus!  

Az osztályozás és a buktatás hívei azt mondhatják, hogy volt egy kísérlet a buktatás és az osztályozás megszüntetésére 20 évvel ezelőtt, de az megbukott. Nem megszüntették a buktatást, hanem a szülőkre bízták a döntést. Mondanunk sem kell, ez egy teljesen lehetetlen ötlet, megalázó a tanárok számára, mert a szülőkkel kell alkudozni. Szakmailag is helytelen, hiszen hogyan tudná eldönteni ezt az elfogult szülő?

Az osztályozást is megszüntették az alsó tagozatban, csak negyedik év végén kaptak jegyet. Erről nincs teljes képem, hogyan vált be szakmailag, de a hozzám járó gyerekek viselkedésére emlékszem. A dolgozatokat mindig százalékosan értékelték, és meg volt mondva, hogy hány százalék hányasnak felel meg. Az év végi szöveges értékelést egy előre elkészített kis füzetben kapták, s azt ugyanúgy átváltották jegyre. Tehát majdnem olyan volt, mintha osztályozták volna őket.

Lépések a felzárkóztatásért

Első lépésként a buktatást – legalább az alsó tagozatban – el kellene törölni. Később a felső tagozatban is, a gyerekek csak az utolsó évben kapnának jegyet. Az osztályozást fokozatosan lehetne kivezetni, mert az komoly előzetes felkészülést kíván. Pár évig eldönthetnék az iskolák, hogy mit választanak.

A negyedik osztály végén szintfelméréssel eldönteni, hogy továbbléphet-e a gyermek. Ez azért lenne jó, mert ebben a korban nagy különbség van az érettségben. Van, aki a számolás területén már nagyon fejlett, de a finommotorikája még fejletlen, ezért neki az írás nehezen megy. A négy év alatt bőven lenne ideje felzárkózni ezen a területen is.

Minden órát felépíteni úgy, hogy 3-4 szintű feladatokat kell adni a tanulóknak, nagyon nagy munka. Szerencsére már vannak iskolák, ahol alkalmazzák ezeket a módszereket, s a tapasztalatokat át lehet venni, nem kell teljesen újat létrehozni. A differenciálás várhatóan magával hozná a tempó csökkentését is.

Tarthatatlanok a régi tanítási módszerek

A mai gyerekeket másképp nevelik, mint az előző nemzedékeket. A legtöbb családban a gyerekek állnak a középpontban, ők mondják meg, mi történjen, hova menjenek. A szülők erejükön felül megadnak nekik mindent. Digitális eszközökkel nőnek fel, megszokták ezek képi világát, annak gyorsaságát, izgalmas tartalmait. Tudják, hogy bármit meg lehet nézni pillanatok alatt.

Bekerülnek az iskolába, ahol legtöbb helyen a régi frontális oktatást alkalmazzák. A kevésbé ügyeseknek nehéz, aki már tud olvasni, annak unalmas. A gyerekeknek sokat kell ülni egyfolytában, szinte fel sem állhatnak. Nagyon nagy tempóban haladnak, hogy januárra már olvassanak. A gyereknek emiatt az egész napja stresszben, rohanásban telik, szinte semmi ideje nem marad a játékra. Jó esetben a napköziben elkészíti a házi feladatot, de ha valami hiba van benne, a lelkes szülők újracsináltatják vele. S kell is, mert ha az elsős gyerek egy kicsit is kimegy a vonalból, akkor vastag piros ceruzával aláhúzzák neki. Egy kislány első osztály végére annyira elfáradt, hogy regresszióba csúszott, bemászott mindig az asztal alá, órákig szopta ott az ujját, nem is beszélt.  

Az első osztály végére a legtöbb gyereknek elmegy a kedve az iskolától. A mi korosztályunk is ugyanúgy szenvedett az iskolától, de mi eltűrtük, elszenvedtük. A mai gyerekeket azonban másképp nevelték, nem tűrnek el mindent, végső  esetben nem mennek iskolába. Nem csoda, ha a szülők mindent elkövetnek, hogy gyermekeik minél később menjenek iskolába. Egyre többen, mondjuk ki: joggal szeretnék alternatív iskolába adni féltett csemetéjüket.

Az iskola legyen egy tényleg befogadó, gyerekeket szeretettel nevelő, tanító intézmény, ahol biztonságban tudhatja a gyermekét a szülő, amitől nem félnek a gyerekek, hanem szeretnek ott lenni. Keltse fel a gyerekek érdeklődését a világ iránt, a tudás iránt, és segítse őket a fejlődésben, a tudás megszerzésében. Az ilyen módon megváltozott iskolának egyéb társadalmi haszna is lenne:

• Hatéves korban kezdenék a gyerekek az iskolát, ha nem kellene félteni őket az oktatási rendtől, így hamarabb járnák ki az általános iskolát.
• Csökkenne a túlkoros gyerekek száma.
• Nem esnének ki gyerekek az iskolarendszerből.
• Sokkal többen végeznék el a nyolc általánost.
• Kevesebb lenne az iskolai bántalmazás.
• A szülők bátrabban vállalnának többedik gyereket, ha azt tapasztalnák, hogy az iskola nem egy teher, amitől védeni kell a gyerekeiket, hanem segítség a mindennapokban.
• Nem kellene minden iskolás korú gyerekkel iskolaérettségi vizsgálatot csináltatni, hiszen nem lenne következménye, ha még nem érett a gyerek valamilyen területen.

Írásom véletlenül sem a pedagógusok ellen irányul. Ők szenvednek legtöbbet a jelenlegi helyzettől, látják, hogy változásra van szükség, de egy-egy tanár egyedül nem sokat tud tenni. Nagyon sokan elhagyják a pályát, így egyre kevesebb tanárnak kell megbirkózni egyre több problémával.

Írásomat szemléletformáló vitaindítónak szántam. Tudom, hogy javaslataim csak egy kis részét érintik a magyar oktatási rendszer globális problémarendszerének, de valahol el kell kezdeni.

A szerző gyógypedagógus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Robert Michael / picture alliance / Getty Images Hungary)