Hogyan kerülték el a grúzok az ukránok tragédiáját?

A Kaukázus területileg csak egynegyedével nagyobb Lengyelországnál, de a régió magas hegyei között több mint ötven népcsoport él. Itt alakultak meg a világ első keresztény államai, vannak itt misztikus hírű iszlám kereskedővárosok és fontos kikötők. A régió a hírekbe mégsem ezerszínű kultúrája, hanem a folyamatos háborúk miatt kerül be. Az örmény–azeri konfliktus legújabb fejezete nemrég zárult, de Csecsenföld és Dagesztán sem a műemlékeivel vált ismerté. Ezért is meglepő és örvendetes, hogy Grúzia (az MTA szerint ez a hivatalos magyar neve) vagy másképp Georgia másfél évtizede békében él, és egyes „jóakarói” ellenére sem hajlandó belesodródni az orosz–ukrán háborúba.

Az ország 2008-ban nem kis részben az Európai Unió közbenjárásának köszönhetően kerülte el a pusztulást, és élni tudott a térségben ritka kincsnek számító békével. Amilyen örvendetes ezt látni, annyira szomorú, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben hogyan mállott szét az EU diplomáciai ereje és tekintélye.

Az abház, grúz, oszét és orosz nép történelmi kapcsolódásait reménytelen lenne röviden felvázolni. Annyi bizonyos, hogy amikor a Szovjetunió széthullásával Grúzia kiszakadt belőle, az abház és déloszét régiók Grúziától váltak le, és ehhez Oroszország személyében nagy patrónust nyertek. Háborúk és tűzszünetek követték egymást, aztán 2008-ban az oroszok fegyveresen is beavatkoztak a két kis régió oldalán. Az EU által készített hivatalos jelentés szerint a háborút Grúzia robbantotta ki Dél-Oszétia megtámadásával, de a konfliktusért Oroszországot is felelősség terhelte. A Tagliavini-jelentés ma is megtalálható az interneten, bár sokan szeretnék nem létezőnek tekinteni a tárgyilagossága miatt. A grúzokat egy-két nap megverték az oroszok, és csapataik megindultak Tbiliszi felé. Nicolas Sárközy akkori francia államfő az Európai Unió soros elnökeként azonnal Moszkvába, majd Tbiliszibe repült, ahol rekordgyorsasággal elérte a tűzszünetet és az orosz hadsereg kivonulását az országból. (Kivéve Dél-Oszétiát és Abháziát.) Ez óriási kudarc volt a déloszét inváziót elrendelő nacionalista grúz elnök, Szaakasvili számára. Egy anekdotikus ízű beszámoló szerint Szaakasvili megkérdezte a francia nagykövetet arról, hogy érdemes-e elfogadnia a tűzszünetet. A nagykövet állítólag azt felelte, hogy ha Szaakasvili hírt kap az amerikai hadihajók érkezéséről, akkor folytassa a háborút, de ha nem, akkor azonnal kérjen tűzszünetet.

Amikor Tbilisziben az asztala elé tették a francia zászlót, kicseréltette az unióssal, így hangsúlyozva, hogy az egész európai közösség nevében jár el. Sokan cinizmussal vádolták, de egyetlen nyugati hatalom sem küldött volna katonát Grúzia megvédésére. Tízezrek, ha nem százezrek pusztultak volna el és az ország is romhalmaz lenne. Sárközy közbelépésére viszont a háborúnak öt napon belül vége lett, és az uniós közvetítés sikerére az egész világban felfigyeltek. A grúzok – helyesen – elvben azóta sem fogadják el Abházia és Dél-Oszétia elszakadását, és fenntartják igényüket a majdani uniós és NATO-tagságra. De várnak a jobb időkre, és nem lépnek háborúba olyanok kedvéért, akik biztatást és fegyvert talán igen, de meghalni kész katonákat nem adnának a segítségükre.

Giorgi Lasha Kasradze, az Egyesült Államokban élő grúz politológus úgy látja, hogy a Szaakasvili-kormányzatot a pár hónappal azelőtti bukaresti NATO-csúcs bátorította fel az akkor már orosz békefenntartók őrizte Dél-Oszétia megtámadására. Grúzia majdani NATO-tagságának puszta bejelentését úgy értelmezték, hogy ha háborúba mennek az oroszok ellen, akkor az USA biztosan megsegíti őket, és erről a tévhitükről a nyugati média legalábbis nem beszélte le őket. Kasradze szerint hazája az öngyilkosságtól mentette meg magát a tűzszünettel. Más elemzők szerint Moszkva tudatosan rájátszott Szaakasvili kalandorságára, és közvetve segített kiprovokálni a dél-oszétiai grúz támadást.

A mai Grúzia, azaz Georgia mindenesetre a maga hasznára fordította a békét. Az ország nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz, amelyek a három és fél milliós kis nemzet számára bizonyosan nagyobb károkat okoztak volna, mint Moszkvának. Helyreállt a légi közlekedés Oroszországgal, amelynek sajátos módon a Putyin rendszeréből politikai okokból kivándorlók is a nyertesei lettek. Az ország újból exportálhat grúz bort Oroszországba, aminek fogyasztása többé-kevésbé az orosz identitás része. A grúz GDP 2022-ben több mint tíz százalékkal növekedett, és egyre több a külföldi befektetés. Nem meglepő módon Kína is megjelent a színen, stratégiai partnerséget kötött az országgal, és mára Örményország és Oroszország után Grúzia vált a harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerévé. Grúzia fontos láncszeme lehet az Irán és a Közel-Kelet fele vezető Transz-Kaszpi közlekedési útvonalnak, amely jórészt kínai projekt. A Kaszpi-tenger jelentősége amúgy is felértékelődik, az orosz oldalon fekvő Asztrahán kikötőjét részben iráni pénzekből fejlesztik, és a Volga–Don-csatorna korszerűsítésével alternatív vízi út nyílik a Fekete-tengerre.

Ha egy ideális világban élnénk, akkor a grúzok békevágya és kompromisszumra való hajlandósága elismerést váltana ki a nyugati világból is. E kis nemzet történelme ezer éve összefonódott Oroszországéval, jóban és rosszban egyaránt. Kulturálisan ugyanakkor Nyugat-orientált is, erős európai identitással. Nem bűnként, hanem érdemként kellene elfogadni, hogy EU-s csatlakozási szándékát megpróbálja összeegyeztetni a legnagyobb szomszédjával való együttműködéssel. A NATO-csatlakozás nehezebb kérdés, de a kapcsolatok nem szakadtak meg, a szervezet irodát is nyitott Tbilisziben.

Volt idő, amikor az Európai Unió nem fegyvert, hanem békét szállított. Rá tudta venni Oroszországot csapatai kivonására és arra, hogy ne avatkozzon be az ország belső életébe. Szaakasvili a kudarc után még öt évig hivatalban maradt. Elnöksége második felében egyre inkább autoriter vezető lett, politikai ellenfeleit bebörtönözte, megkínoztatta, legalább egy gyilkosságért is felelős. Bukása után Ukrajnába távozott, ottani kalandja után visszatért hazájába, de csak a börtönig és egy klinikáig jutott el, legalábbis labilis elmeállapottal. Egykori nyugati támogatói nem sokat tesznek érte, a geopolitikai játszmában már új szereplőknek osztják a lapokat.

Példája mások számára is tanulságos lehet.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Nicolas Sárközy francia elnök beszédet mond az ENSZ Közgyűlés 63. éves ülésszakán az ENSZ székházában, New Yorkban, 2008. szeptember 23-án. Fotó: Jeff Zelevansky / Getty Images)