Gyurcsány Ferenc írása az Indexen: Polgári Magyarország, szociáldemokrata politika

Az ember élni akar, mi több, jobban akar élni. Ha lehet, mindig annál jobban, ahogy éppen él. A jobb élet vágya mozgatja az embereket. Ilyen egyszerűek vagyunk? Igen is, meg nem is.

Igen, mert szinte minden emberi cselekvésnek, erőfeszítésnek ez a mozgatórugója, és nem, mert az, hogy kinek mi a jobb élet, olyan kérdés, amelyre végső soron annyi válasz lehetséges, ahány ember van.

Valamiből meg kell élni, ezért általában dolgozni kell, hacsak nem születtünk vagy házasodtunk be egy gazdag családba, esetleg örököltünk rengeteg pénzt. Aztán van, aki többet szeretne keresni, mert szerinte akkor jobb lesz az élete, ezért mindenfajta erőfeszítést tesz, például túlórázik, tanfolyamra jár, lesi a főnöke kívánságát. Persze vannak, akik nem azért tanulnak, mert előre akarnak jutni a hivatali ranglétrán, hanem mert szeretnek tanulni, úgy érzik, ettől jobb az életük. Van, aki büszke arra, hogy hazaadja a pénzt, más meg attól boldog, ha elkártyázza. Aztán ismerünk olyanokat, akiknek fontosabb a hitük, mint bármilyen és bármennyi anyagi jószág, mi több, voltak, akik életüket adták a meggyőződésükért, mert úgy gondolták, hogy a hitük nélkül nem egyszerűen rosszabb lesz az életük, hanem egyenesen értéktelen. Persze van, akit a dicsőség vonz, aki azt reméli, hogy a kívánt és megszerzett dicsfény hozza el a neki jobb életet, más meg semmiért nem adná, hogy szürkének született.

Egyetlen politikai program van: a jobb élet programja. Az egymással versengő politikai programok nem céljukban térnek el egymástól, mert az mindig a jobb élet megteremtése. Különbség valójában két dologban van. Az első, hogy ezek a programok, a mögöttük állók, legtöbbször ilyen-olyan pártok miként határozzák meg a jobb életet. A második, hogy ugyanők mit mondanak arról, hogy a jobb élet eléréséhez kinek mit kell tenni. Mi a dolga az egyes embernek, és mi az emberek közösségeinek.

Külön-külön minden egyes embernek van valamilyen válasza arra a kérdésre, hogy ki is ő, és mit gondol saját életéről, arról, hogy miként élhetne jobban. Fontos ez a sorrend, először tudni kell, kik vagyunk, hogy megtudhassuk, mire van szükségünk. De mi a válasza egy közösséghez is tartozó embernek és magának a közösségnek? Ez esetben is először azt kell megmondanunk, kik vagyunk, hogy arra a kérdésre is válaszolhassunk, mit jelent nekünk a jobb élet. Minél egyértelműbb egy közösséget összetartó közös szándék, identitás, annál könnyebb erre a kérdésre válaszolni. Kívülállóként is van elképzelésünk arról, hogy például olyan szándékközösségek, mint a Krisna-tudatú hívők vagy a Magyar Motoros Klub tagszervezetei, és persze a hozzájuk tartozó személyek, mit tekintenek jobb életnek. De mit jelent a jobb élet egy olyan közösségnek és közösségben, amelynek nem kinyilvánított akaratunk, hanem tőlünk független esemény, születésünk okán leszünk tagjai? Ilyen születési közösség a család, a város, az ország. Egy város, egy nemzet nyilvánvalóan sokszínű, tagolt, mi több, egymással nehezen összeegyeztethető értékeket és érdekeket is hordozó személyekből és kisebb csoportokból áll.

A szándékközösséget az alkotók közös identitása, kinyilvánított akarata teremti meg, tehát az, ha pontosan tudják, kik is ők és miért alkotnak közösséget. A születési közösség esetében nem ez a helyzet: előbb van a közösség, amelynek van, formálódik valamilyen énképe, mi pedig ebbe a közösségbe érkezünk. De valójában mi ez a közösség? Nem magától értetődik a válasz. Lassan száz éve lesz, hogy megjelent a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című könyv, amelyben a szerkesztőn kívül például olyan kiválóságok próbáltak válaszolni a címben feltett kérdésre, mint Babits Mihály vagy Kodály Zoltán.

Magyarságunk mibenlétének meghatározása nélkül is úgy érezzük, hogy magyarnak lenni egyszerűen jó. Anélkül is jó, hogy tudnánk, keresnénk ennek okát. Magyarságunk, életünk, nyelvünk, kapcsolataink, kultúránk, a hétköznapi életről való tudásunk, szokásaink természetes kerete, forrása. A létezés biztonsága, az érzés, a tudás, hogy nem vagyunk egyedül, hogy értjük a körülöttünk lévőket és ők is értenek bennünket. Amikor nemzeti identitásunkról beszélünk, akkor nem azért tesszük, mert annak pontos meghatározása, leírása feltétele lenne a hazaszeretetnek. Egyáltalán nem. Azért tesszük, mert mélyebb önismeretünk, önképünk segíthet személyes és nemzeti céljaink jobb elérésében. Abban, hogy jobban éljünk.

Az elmúlt évszázadban két átfogó próbálkozás volt arra, hogy az uralkodó csoportok meghatározzák Magyarország identitását. A „keresztény Magyarország” és a „kommunista Magyarország” megteremtésének igénye magában foglalta a kizárólagosság szándékát is. Kizárólagosságot, mert egyik sem tűrt el más identitást, és azért is, mert a hatalmon lévők mindkét esetben elvárták, hogy az általuk kreált közösségi identitásban magánszemélyként is osztozzanak az ország polgárai, mi több, ezt nyilvánosan is megvallják.

A mai hatalom is ezzel az igénnyel fogalmazza meg nemzeti identitásunkat, amikor keresztény Magyarországról beszél.

„A polgári és politikai jogok gyakorlására való képesség a hitvallástól teljesen független.” Ezt nem az istentelen brüsszeli adminisztráció, a hitetlen kommunistává vált nyugati elit mondja, hanem a Magyar Királyság 1895. évi XLIII. Törvénycikke a vallás szabad gyakorlásáról. Ha az emberek szabadon válaszolhatnak arra a kérdésre, hogy hisznek-e, hogy miben hisznek, végeredményben arra, hogy kik is ők, akkor a közösség, amelyhez születésük okán tartoznak, nem fogalmazhat meg kizárólagos, hitbéli meggyőződésre alapozott identitást, és végképp nem várhatja el annak követését, megvallását. És igaz ez fordítva is. Ha a közösség, amelyhez születésük okán tartozunk, kizárólagos, hitbéli meggyőződésre alapozott identitást fogalmaz meg, és elvárja annak követését, sőt megvallását, akkor az emberek nem válaszolhatnak szabadon arra a kérdésre, hogy hisznek-e, hogy miben hisznek, végeredményben arra, hogy kik is ők.

Amikor azt mondjuk, hogy élesen szemben állunk a jelenlegi rendszerrel, akkor ez szembenállásunk legmélyebb gyökere. Szembenállásunk ily módon elvi természetű, illetve nem független attól, hogy a demokratikus, jogállami alkotmányosság sérelmére az elmúlt tizennégy évben az államhatalom képviselői által elkövetett bűnöket éppen a kizárólagos identitás kikényszerítésének igénye alapozza meg és próbálja elfogadhatóvá, indokolttá, mi több, történelmileg szükségszerűvé tenni.

A kereszténység nem csak velünk élő hagyomány, hanem eleven valóság. Talán milliók is élnek keresztény hitben közöttünk, vannak erős keresztény közösségek, létezik keresztény közélet. Ezt becsülni és támogatni kell. De az is nyilvánvaló, hogy ami része az egésznek, az nem egyenlő az egésszel. Aki pedig ennek az ellenkezőjét gondolja, aki eszerint cselekszik, az nem az egészet, esetünkben nem a nemzetet, hanem csak annak kisebb részét képviseli. Mindezt ráadásul úgy, hogy szándékával ellentétesen nem szolgálja, amit szolgálni akar, hanem okot ad arra, hogy egyre többen kétkedéssel, elutasítással tekintsenek a kizárólagosságra igényt tartókra és kiszolgálóikra, illetve az általuk képviselt eszmére.

Végső soron azonban, mivel az üdvözüléssel a földi hatalomnak nincs dolga, a keresztény hitnek valójában nincs köze a politikai kereszténységhez és fordítva. Vitánk tehát nem a keresztény hittel, hanem a klerikalizmussal, a keresztény hit, a keresztény egyházak politikai, hatalmi áruba bocsátásával, felhasználásával, a politikai kereszténységgel van.

A közösségi, és kiváltképp a nemzeti identitásnak a személyes identitástól eltérően az önkifejezésen túl még egy kitüntetett funkciója van: a legitimáció. A legitimáció irányulhat az adott politikai rendszer, irányzat, társadalmi-gazdasági modell legitimációjára, és ettől részben függetlenül a konkrét hatalmi viszonyok legitimációjára. Amikor a nemzeti identitást az éppen uralmon lévők az általuk kialakított működési modellhez kötik, akkor a hatalmi rendszer legitimálására tesznek kísérletet. Ez esetben ugyanis nem a nemzeti közösség kollektív énképe, hanem a hatalmon lévők uralmi szándéka nyer kifejezést abban, ahogy ők a nemzeti identitást meghatározzák.

Valószínűleg nem függetlenül az úri és/vagy az állampárti Magyarországgal való szembenállástól, a hatalmon lévők által önmaguk legitimációjának szándékával kinyilatkoztatott nemzeti azonosságtudatának elutasításától, továbbá a rendszerváltozást meghatározó liberális szellemiség félreértésétől, hogy tudniillik csak az egyénnek van identitása, a szekuláris, liberális jogállamnak nincs, sokan gondolhatják, hogy mindezek miatt nincs is szükség valamiféle nemzeti identitásra.

Amíg egy nemzet nem tudja, hogy melyek azok a közös jegyek, melyek megkülönböztetik őt más nemzetektől, és amelyek összetartó erőt jelenthetnek azok számára, akik ide születtek, addig nem tud arra a kérdésre se válaszolni, hogy hova tart, mi a célja, enélkül pedig legfeljebb tömegként, nem pedig közösségként létezik.

A nemzeti identitás nem kommunikációs szakértők által kidolgozott márka, nem egy brand, hanem a nemzeti közösség valóságos, tapintható kultúrájának, mindennapjaiban megvalósuló gyakorlatának, hétköznapi életének esszenciája. Nem ünnepi beszédek visszatérő frázisa, hanem kollektív érzés, közös önkép.

Ahogy minden ember azt szeretné hinni magáról, hogy minden botlása, hibája, esetleg elkövetett bűne ellenére ő végül is jó ember, a nemzetnek se lehet más egészséges képe önmagáról, mint hogy jó nemzet, hogy jó hazája polgárainak. Jó, azaz valamiben elfogadott, fontos igényeket kielégítő, sikeres.

A sikeres nemzetek énképe elsősorban a közös nemzeti eredményekre épül. De nem kizárólag és még csak nem is elsősorban a mitikussá magasztalt, kanonizált múltra. Sokkal inkább a jelenben élő generációk által személyesen is megélt, tapasztalatokkal birtokba vett, a saját életükbe beépült, azt jobbá tévő eredményekre. Ilyenek nélkül, a jelen és az érinthető közelmúlt közös teljesítménye nélkül nincs sikeres önkép, anélkül meg újabb közös siker. Valójában minden identitást az tart fenn hosszú távon, ha a belőle fakadó, az arra épülő társadalmi gyakorlat, az általa keretezett személyes élet általános elégedettséget, ezért széles körű általános támogatást teremt. A keresztény és/vagy kommunista Magyarország víziójának ellehetetlenülése nem az egyébként jogos és megalapozott elvi, eszmei kritikák miatt következett be, hanem mert végül nem teremtettek a többség számára kielégítően jó életet.

Ha nincs olyan jelzője a magyarságunknak, amely úgy és akként ír le bennünket, amilyennek tényleg látjuk magunkat, ha meg lenne ilyen, akkor az a múltunkról és nem a máról szólna, nem a mostanában átélt közös sikereinket tartalmazná, amelyekből új cselekvés születik, végeredményben és egyszerűen mondva, ha nem tudjuk közösen befejezni azt a mondatot, hogy „Mi magyarok...”, akkor a valóságban nincs olyan közös identitásunk, amely leírná és befogadná az egész nemzetet.

Ebben az esetben közösen kell ezt megteremtenünk, ráadásul úgy, hogy segítse egyetlen valóban közös célunkat, azt, hogy jobban éljünk, hogy sikeresek legyünk.

A nemzet nem szándékközösség, a nemzet nem lehet hitközösség. A sikeres nemzet teljesítményközösség. Valamennyiünket befogadó közös identitásunk alapja a közös teljesítmény lehet. Nem egyszerűen az, hogy magyarok vagyunk, nem az, hogy ide születtünk, hanem az, hogy sikeres magyarok vagyunk. Sikeresek, mert nyugalomban, alapvető elégedettségben, elfogadottságban, megbecsültségben élünk. Mert anyagi, kulturális értelemben, személyes életünk tekintetében önállóak vagyunk, szabad polgárként, szabad akarattal alkotjuk nemzetünket, államunkat. Nemzeti büszkeségünk alapja, hogy jó életet tudunk teremteni a hazának, a haza valamennyi polgárának.

A polgári Magyarország politikai, kulturális, hit- vagy életmódbeli kérdésekben sokszínű. Azaz egyszerre bal- és jobboldali, zöld és liberális, keresztény, világi és szekuláris. Egyesek inkább Korda Györgyöt, mások meg Azahriah-t hallgatnak, vagy éppen egyiket se. A polgári Magyarországon siratják Trianont, míg mások már régen túl vannak a gyászon. Vannak, akiknek az Erdélyben élő magyar magyarabb, mint a belvárosi. Aztán köztünk vannak azok is például, akik szerint Kádár alatt jobb volt, és azok is, akik szerint a rendszerváltozás az elmúlt száz éve egyetlen, vagy legalábbis a legnagyobb magyar sikere.

De mégse fér bele minden a polgári Magyarország eszméjébe.

Nem fér bele semmi, amit önmagát eleve feljebbvalónak, másoknál értékesebbnek, történelmileg, politikailag, morálisan az egyedül legitimnek, kizárólagosnak tartja. Mert az nem polgári.

A közhatalom demokratikus képviseletéért szociáldemokraták, konzervatívok, zöldek, liberálisok és egyéb irányzatok versengenek egymással. Ugyanakkor a polgári pártok együttműködésre kötelezettek a polgári Magyarországgal szembenálló, kizárólagos hatalomra igényt tartó, azt gyakorolni szándékozó erőkkel szemben, miközben a kormányzásban természetes partnerei lehetnek egymásnak.

Magyarország vagy polgári ország lesz, vagy nem lesz. Vagy ha lesz, akkor sikertelenül, önmagát sajnálva, sodródva fog bolyongani a modern, fejlett, sikeres világ perifériáján. A polgári Magyarország befogadó hazája tud lenni valamennyiünknek, olyan kerete létezésünknek, amelyben otthonra talál az ezerféleképpen saját útját, boldogulását, jobb életét kereső, azt megteremteni vágyó társunk.

Ma a szociáldemokratáké a fő felelősség, hogy közösen megteremtsük a polgári Magyarországot.

A szerző  2004 szeptemberétől 2009 áprilisáig a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, ma a  Demokratikus Koalíció elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Gyurcsány Ferenc 2023. szeptember 22-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)