Máthé Áron: Rómaiak vagy lómaiak?

2024.01.19. 14:09

Fodor Gábor „Mit adtak nekünk a rómaiak?” című írásában azt fejti ki, hogy az Európai Unió tulajdonképpen az ideális politikai otthon, az eszményi terep, és többé-kevésbé maga a Beteljesülés a magyarság számára. 

Megítélésem szerint abban igaza van, hogy EU a jelenleg létező politikai realitás – de nem azért, amit Fodor Gábor állít, továbbá azt is gondolom, hogy téves az a megközelítés, amely az EU-t egy történeti fogalommal: Európával azonosítja. Számomra már a cím is azt jelzi, hogy egy alárendelődő, a vélelmezett perifériáról a nagybetűs Centrum felé föltekintő hozzáállásról van szó. Jönnek a rómaiak, és civilizálják a barbárokat. Akik olyan élhetetlen hülyék, mint a Brian életében a zsidó összeesküvők. Itt azért tegyük hozzá: a Brian életében a rómaiak is hülyék. Fodor Gábor szerint „az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása óta ez az elmúlt 3 évtized a legsikeresebb időszak a magyar történelemben”, illetve „a hétköznapjaink részévé vált az évszázadokon át vágyott Európa, a nyugati világ”. Az utóbbi fogalmat Fodor Gábor bővebben is meghatározza: „nyugati, szabad világról” beszél. 

Ezekhez az állításaihoz szeretnék néhány megjegyzést, kérdést fűzni. Mivel Fodor az EU-t egy nagyobb közösség (a nyugati világ) részének tekinti, ezért megjegyzéseim sem fognak az EU-ra korlátozódni.

Annyi bizonyos, hogy az elmúlt 13 év példátlanul sikeres volt gazdasági értelemben. De nem az elmúlt harminc év összességében.

Afféle Kőműves Kelemeni korszak volt az első két évtized a rendszerváltozás éveitől számítva. Ami épült nappal, leomlott éjszaka. A Horn–Kuncze-kormány Bokros Lajos tevékenysége idején visszavágta az Antall–Boross-kormány ciklusának vége felé meginduló szerény növekedést, éveket tékozolva el. A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok 2002 és 2010 közötti tevékenysége pedig – megspékelve a 2008-as világméretű pénzügyi válsággal – jószerivel leszedte a térképről az országot, kiradírozva az első Orbán-kormány eredményeit. „Nem csináltunk semmit négy évig” – idézhetjük akár az őszödi beszéd vonatkozó passzusait az első négy évről, majd a második négy évet illetően talán még idézni sem kell semmit, annyira magáért beszél az „eredmény”. 

Kőműves kelemeni volt ez a 20 év az emberáldozatok tekintetében is. Egy ország, egy nemzet sikerességének egyik legfontosabb mutatója, ha ugyan nem a legfontosabb, a reprodukciós képesség. Vagyis: látnak-e olyan jövőt az emberek maguk előtt, hogy gyereket vállaljanak – és van-e bennünk közösségi gondolkodás. Nagy Feró 1990-ben azt énekelte, hogy „mind a 16 millió”. Ma már nem beszélhetünk ennyiről. 1990-ben 10,3 millió lakosa volt Magyarországnak, ma pedig 9,5 millió. Az erdélyi kétmilliós magyarság megfeleződött. A tengerentúli magyar közösségek eltűntek, feloldódtak. Már nincs „Bakáj utca” (Buckeye Road) Chicagóban, ahol csak magyar szó hallatszik. Sorolhatnánk tovább, de ha összegzést végzünk, a 16 millió magyarból 30 év után maradt durván 12 millió. Hogy a nemzet lélekszáma ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben (egynegyedével!) csökkenjen, arra eddig csak a tatárjárás vagy a török háborúk idején volt példa. 2010 óta sikerült ugyan feltornászni a 1,2 születési rátát 1,6 környékére, ami nem kis szó, és azt is tudjuk, hogy a „nyugati” társadalmakban szinte mindenütt csökken a lakosság a bevándorlás nélkül (különösen is csökken, ha csak az őslakos európaiakat nézzük). S az is igaz, hogy Magyarországon 1981 óta haladja meg a halálozások száma az élve születések számát. Mégis, 

a nemzeti populáció ilyen mértékű csökkenését a legsikeresebb 30 évnek nevezni erős túlzás.

A továbbiakban az lesz a stratégiai kérdés, hogy lehet-e valahogy tovább ösztönözni a gyerekvállalást. Találunk-e olyan bevándorlókat, akik tudnak és akarnak asszimilálódni a magyarsághoz? S végül, hogy a magyar cigányság az itt-ott már érzékelhető disszimilációs jelek ellenére véglegesen és teljesen a nemzet részévé válik-e? S hogy mindebben az EU képes-e segíteni, vagy legalábbis nem hátráltatni az ilyen folyamatokat? A monomániásan erőltetett migrációspaktum-kísérleteket nézve kötve hiszem. 

Hogy évszázadokon át vágytunk volna Európára, a nyugati világra?  Magyarország mindig is Európa része volt. 1686-ban a távoli Barcelonából is érkeztek önkéntesek Buda felszabadításához, s egy korabeli angol újság úgy tudósított az ostromról: „csapataink a döntő rohamra készülnek”. Rákóczi a breznói kiáltványban még az egész „keresztyén világhoz” fordult – nem is sikertelenül, amit a francia támogatás és az angol–holland mediációs törekvések mutattak. Igaz, ezt követően Magyarország tényleg európai szemhatár alsó részére csúszott, bár a magyarok azért jócskán alakították a kontinens történelmét. A következő évszázadban a szabadságharcunk tette ismertté az országot, végül a kiegyezés után ismét színpadon álltunk. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor több-kevesebb szuverenitással rendelkeztünk, akkor tudtunk Európa közösségében tevékenyen részt venni; amikor ez hiányzott, akkor eltűntünk. Ami pedig a „vágyott nyugati világot” illeti, még 2016-ban a szélsőségesnek igazán nem nevezhető holland Volkskrant így fogalmazott: „Európa lelke Kelet-Európában van.”

Azt hiszem, Fodor Gábor amikor „nyugati világra” gondol, akkor valójában a fogyasztói társadalmat érti alatta. Annyiban igaza van, hogy magyarok milliói a „globális középosztály” tagjai lettek, hogy a hajdanvolt Népszabadságban a „világ proletárjait” felváltó kifejezést használjunk. Fogyasztói társadalmak azonban nem csak az atlanti világban vannak. Hibás az a mögöttes feltételezés, amely az anyagi jólétet és a mai szélsőliberális eszmerendszert összekapcsolja. A mai európai jólét alapját kereszténydemokrata, és nem liberális demokrata politikusok rakták le; Amerikában pedig azok az elnökök mozdították elő a gazdaság növekedését, akik hittek az eredeti amerikai álomban: „mindenki képességei szerint, mindenki eredményei szerint.”

Mindeközben viszont azt, amitől a Nyugat „nyugat” lett, azt a jelenlegi elit kézzel-lábbal igyekszik felszámolni. Az egyik ilyen a verseny. Talán túlzás az EU brüsszeli bürokráciáját mindössze egy nagy leszabályozó gépezetnek tekinteni, mely a közmondás szerint még az uborka görbületének mértékét is igyekszik meghatározni. De azért mégiscsak van ebben valami. Ahogyan Lánczi Tamás rámutatott, a Nyugat ma nem versenyezni akar a világ többi térségével, hanem adminisztratív rendszabályokkal igyekszik a versenyt helyettesíteni.

De nem csak erről van szó. Az életnek ma a nyugati világban nincs önmagán túlmutató célja. Ez az úgynevezett Diogenész-paradoxon: egy ember kiülhet egy hordóba, az nem érinti az egész társadalmat alkotó egyének életét. De ha sokan fordítanak hátat a társadalomnak, az már mindenki más életét befolyásolja. Ma a nyugatiak körében egyre többen választják a drogot. Mások iszlamizálódnak. Sokan választják a hivatalos szivárványszínű ideológia megélését: lehetsz férfiként nő (ez a Brian életében még vicc tárgya volt…), emberként kutya vagy póni, esetleg őzike, és legelészhetsz is. A nyugati ember életének nincs zsinórmértéke, hacsak az nem, amit a mainstream liberális média éppen erkölcsi imperatívuszként határoz meg. 

Érdemes volt ezért kiiktatni a kereszténységet? A liberális fogyasztói társadalom lenne a szép új világ, a történelem vége?

És hogy mi ma a „nyugat”? Ezt a Harvard egyetem rektorának esete mutatja meg, akinek nem csak azért kellett lemondania, mert alig volt tudományos munkássága, s ami volt, az vagy nem egészen volt tudományos a szó eredeti, nyugati értelmében; vagy pedig nem teljesen saját kútfőből eredt. Hanem azért is, mert (nem utolsósorban Izrael-ellenes kijelentése miatt) az egyetem magánadományozói összesen 1 milliárd (!) dollárnyi összeget vontak meg az egyetemtől. Még egyszer: nem akármelyik huszonhatodrangú egyetemről van szó, hanem a Harvardról. A botránysorozat idején a Harvardtól nem messze egy újabb bostoni teadélután játszódott le: a bostoni polgármester asszony olyan ünnepi rendezvényt tartott az év végén, ahova a fehér bőrű alkalmazottak nem voltak hivatalosak. 

Az is kérdéses, hogy ez a világ teljességgel „szabad” lenne. Felesleges arról beszélni, hogy néhány áttekinthetetlen nagyvállalat kezében összpontosul az európai és az észak-amerikai világ polgárairól készült mérhetetlen adatbázis; hogy a telefonjaink révén bármikor követhetőek és visszakövethetőek vagyunk, és bármikor bekapcsolódhat a kellő tudással felvértezett kiváncsiskodó a beszélgetéseinkbe kéretlen hallgatóságként. Arra is felesleges utalni, hogy egyes cégek alkalmazottai szó szerint megfigyelték a biztonsági kamerarendszerrel rendelkező családokat. S arról sem érdemes most vitát nyitni, hogy a virtuális világ urai mennyire képesek befolyásolni embermilliók döntéseit, viselkedését. Statisztikailag nézve talán nem csak befolyásolni, hanem uralni is. Inkább arra az intő jelre gondoljunk, hogy Kanadában rém egyszerű módszerrel oszlatták fel a kamionosok tüntetését: letiltották a bankszámlájukat. Ez lenne a „szabad világ”?

Tényleg „érdemes józanul a mérlegre tennünk, vajon mit is adott nekünk az EU?”, ahogyan Fodor Gábor írja. Itt mindössze annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan elfelejtik: nem az EU garantálja az európai határokat (és így a békét is), hanem az Egyesült Államok nagyhatalmi akarata és fegyveres ereje. Azt is sokan elfelejtik, hogy Magyarország, bár nem nettó befizető, de befizető is – vagyis a mérleg másik serpenyőjében ez is benne van. Benne van a tőkeerős nem magyar, az EU-maghoz tartozó cégek versenyelőnye és ebből fakadó forrástranszfere. Benne van a többi uniós ország szociális rendszerének versenyelőnye, ami a magyar humántőke veszteségben realizálódik – vagyis abban, hogy az itt felnőtt, itt tanult és itt gyakorlatot megszerző szakemberek tíz- és százezreit szivattyúzták ki az országból. Ezt nem ellensúlyozza az ideiglenesen itt állomásozó néhány ezer expat, illetve az ide települt maroknyi német és holland nyugdíjas. Az EU nem szeretetszolgálat, és nem azért kapunk onnan támogatást, mert „jót akarnak”. 

A fentieken kívül a leginkább benne van a mérleg másik serpenyőjében a nemzeti szuverenitás lopakodó felszámolása – ami a magyar választópolgárok szavazatának leértékelődését is jelenti.

Összességében megkockáztatom: 

az, hogy Magyarország az elmúlt 13 év után közepesen fejlett országból fejlett országgá vált, az ugyan az EU-n belül történt, de nem a „nyugati világnak” köszönhetően, hanem éppen annak ellenében.

Emlékszünk mennyit szidták az Orbán-féle újraiparosítási programot? Az autógyártás idetelepítését? A „keleti nyitást”? (Miközben pl. a CDU a nyugati liberális demokrácia nagyobb dicsőségére suttyomban pártközi értekezleteket tartott a Kínai Kommunista Párttal…) És most az akkumulátorüzemek létesítését?

Abban egyetértek Fodor Gáborral, hogy jelen pillanatban nincs más politikai realitás, mint az EU. Ráadásul szigorúan nézve tényleg nem vagyunk nettó befizetők, így ha jönnek a pénzek, akkor pusztán pénzügyileg nézve bőven meg is éri a tagság. A kilépés egy Magyarország-méretű ország számára egyébként is lehetetlen, és jelenleg nem is kívánatos. Beszélni sem érdemes róla, de azt azért jó, ha tudjuk: az EU nem maga a nagybetűs Beteljesülés, és az „egyre szorosabb unió” (vagyis szuverenitásunk feladása) egyáltalán nem érdekünk. Ami pedig a NATO-t illeti, nincs más  struktúra, ami az országunk biztonságát garantálná, bár ez a szövetség mintha éppen átalakulóban lenne egy letűnő polgári világ védelmi szövetségéből egy furcsa ideológiai-katonai intervenciós paktummá.

Mérlegelve azonban az EU sodródását és az EU működését meghatározó Európa-ellenes erők tevékenységét, akkor, – ha már római hasonlatoknál tartunk  hadd maradjunk meg egyfajta mesebeli Gallfalvának, Asterix és Obelix népének. A lómaiakon pedig engedtessék meg legalább mosolyogni.

A szerző történész.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.