1889 és 2024 – a két kulcsév különös párhuzama

Az olvasónak nem kell tudnia, de nekünk fontos: a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatói jó fél éve írják a hosszú ellenzékiségről szóló kötetet (június elején meg is jelenik). Ebben külföldi és magyar példákon mutatjuk be, miért van az, hogy bizonyos országokban és kultúrákban szinte mindig ugyanaz a párt kormányoz, miközben vele szemben egy kormányra kerülni nem tudó, „örökös ellenzék” áll.  

Ezen a hét végén kéziratunk lezárása várt ránk, de történt valami. 

Az történt, hogy a köztársasági elnök és a volt igazságügyminisztere lemondott. Ez természetesen nem borítja fel könyvünk fő mondandóját. Ami az, hogy az ilyen, általunk dominánsnak nevezett rendszereknek egyáltalán nem felszínes, hanem mélyen fekvő okai vannak. Ezeken a mélyen fekvő okokon meditálunk az egész kötetben, és azt remélem, olyan felismerésekre jutunk, ami tanulságos lesz majd az olvasóknak.

A 2010 óta regnáló kétharmad tizennégy éve gránitszilárd, és nincs jele, hogy az ellenzéki pártok alapjaiban megrendíthetnék a Fidesz kormányzását, de most történt valami, ami ráirányíthatja a figyelmünket a „domináns párt – hosszú ellenzékiség” képlet egy sajátos aspektusára. 

A történelemhez fordulok. Akiről beszélni szeretnék, az egy sokat emlegetett, de alig ismert miniszterelnök, Tisza Kálmán, aki 1875-ben került hatalomra, és sokáig viszonylag zökkenőmentesen kormányzott. Ám kormányzása tizennegyedik évében, 1889-ben benyújtott egy törvényjavaslatot a parlamentben. A törvényen oltári módon felháborodott a parlamenti ellenzék, amelynek egyik vezéralakja, Apponyi Albert a törvényjavaslat parlamenti vitájában ikonikus szavakat mondott: „Ennek az országnak a politikai élete normális körülmények közé többé nem juthat mindaddig, míg a miniszterelnök úr foglalja el ezt a helyet. A hatalmat fenntarthatják a miniszterelnök úr kezében, ez kétségtelen; de egyet vissza nem adhatnak neki, mert az elveszett örökre: a tekintélyt.”

De nem csak e miatt idézem fel a régi történetet. Hanem azért is, mert a törvénynek volt parlamenten kívüli élete is. Egy kortárs emlékirataiban olvashatjuk: „A képviselőházat formaszerű ostrom alatt tartották heteken, hónapokon keresztül. A képviselők, kik a kormányt támogatták, utcai támadásoknak voltak kitéve és magát a miniszterelnököt életveszély fenyegette nyílt utcán, saját kocsijában, mellyel az ülésből hazatérőben volt. A tömeg kezeiből csak a lovasrendőrök voltak képesek őt kiszabadítani.” Azt is hozzáteszi még a kortárs, hogy a tömegek „vad indulatának” a rendőrség nem volt képes ellenállni, ezért a katonaságot is be kellett vetni.

Aztán persze – ahogy az lenni szokott – a vad indulatok valamelyest csillapultak, és a miniszterelnök nem mondott le. De – láss csodát – pár hónappal Apponyi beszéde után Tisza Kálmán (egy másik ügyet ürügyként használva) mégiscsak lemondott. Lemondott, mert bár a helyzetet úgy-ahogy konszolidálta, de az Apponyi által emlegetett tekintélyt többé valóban nem nyerte vissza. 

Másképpen is mondhatjuk: az 1875-től „örök ellenzékben” lévő pártok tulajdonképpen győztek. No, nem azzal, hogy választást nyertek volna, vagy előidéztek volna egy előrehozott választást. Erre nem voltak képesek. De arra igen, hogy éljenek egy alkalommal, és – mint kiderült: nem csak átmenetileg – befolyásolják a közhangulatot. Olyannyira nagy volt a siker, hogy a mozdíthatatlannak tűnő Tisza Kálmánnak mennie kellett, mi több az új kormányba ellenzéki politikusok (pontosabban a kormánypártba átlépő volt ellenzéki politikusok) is bekerültek.

Az addig vegetáló ellenzék megmozdult, és az utca segítségével tulajdonképpen felülírta azt a képletet, hogy nem tud választást nyerni. A felülírás nem azt jelentette, hogy a későbbiekben választást nyer (mert nem nyert), hanem azt, hogy a rendelkezésére álló szűk kereteket a korábbiakhoz képest hatékonyabban használta ki. 

2024 szintén tizennegyedik év. A 2010 utáni magyar ellenzék nagyon sokféleképpen próbálkozott már, hogy megtörje a kormánypárt hatalmát. Csinálhatott eddig bármit, semmilyen fogást nem sikerült találnia a kormánypárton. Most se a kormánypárton talált, hanem az elnökön, de egyértelmű, hogy ki a címzett. Ha nem megy közvetlenül Orbánra irányulva, akkor próbálkozzunk mandinerről. 

A Novák Katalin által adott kegyelemre az ellenzék épp úgy reagált, ahogy annak idején Apponyi Tiszára: azt mondja, itt olyan főbenjáró bűn történt, ami miatt a normális politika keretei addig nem állíthatók helyre, ameddig a bűn okozója a helyén van. Ámde a kormánypárt elhárító mechanizmusa is működik, hiszen az elnök lemondásával, úgymond, kiiktatódott a „bűnelkövető” személye. 

Tisza Kálmán 1889-ben rendíthetetlennek tűnt, de egy évvel később elbukott. Az egy másik kérdés, hogy Tisza Kálmán pártja továbbra is hatalmon, az ellenzék pedig ellenzékben maradt. De ezzel már a kis írásom elején említett mélyebb összefüggéseknél vagyunk.   

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Apponyi Albert a német elnöki palota előtt 1928-ban. Fotó: Hulton Archive / brandstaetter images / Getty Images Hungary)