Miért fakul ki az európai egység álma?

Az európai egység elvont ábrándjából a második világháború után vált politikai realitás. Az európai hatalmak ekkor értették meg, hogy az egymás ellen vívott háborúkban nemcsak a legyőzöttek, hanem a győztesek is vesztesek lettek a feltörekvő szuperhatalmakkal, az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval szemben. Az Európai Közösség elsősorban persze a nagytőke gazdasági érdekeit szolgálta és szolgálja azóta is, de a háborús pusztítás után a béke és a jólét reményével lelkesítette az akkori Nyugat-Európa nemzeteit. Az újjáépítés együtt járt komoly szociális reformokkal és a jóléti állam víziójával. A szociáldemokraták ezt kezdetben szocializmusnak, a kereszténydemokraták szociális piacgazdaságnak nevezték. A hétköznapi emberek a fürdőszobát, az autót, a tengerparti nyaralást értették alatta.

A Szovjetunió összeomlása és a keleti blokk önállósodása új vízió lehetőségét hozta. A keleti bővítés az egész kontinens tartós békéjének, egységének és jólétének reményét jelenítette meg. Bár az integráció a kontinens nyugati felén nem váltott ki olyan eufóriát, mint keleten, a Kelet-Európa felszabadítását negyven éven át ismételgető propaganda után politikailag nem lehetett nem meglépni. Az Európai Unió kibővítése a külföldi munkavállalás szabadságával, a kohéziós alapokkal, Schengennel és az euró bevezetésével közelebb hozta egymáshoz a kontinens nyugati és keleti részét. A bővítés sikertörténetnek indult, de idővel lelassult, és a kelet-európai társadalmaknak azóta sem sikerült felzárkózniuk a nyugati szintre.

A bővítési eufória kifakulásával az Európai Uniónak olyan új vízióra, egyesítő eszmére volt szüksége, amely a gazdasági érdeken túl is értelmet ad huszonhét ország együttműködésének és mélységi integrálódásának. Egy ideig az európai állampolgárság hangsúlyozása látszott ilyen gondolatnak. De a papíron elképzelt egységes európai politikai pártok nem jöttek létre, a szociális és egészségbiztosítási rendszereket sem sikerült harmonizálni, a tagállami bürokráciák is féltékenyen őrzik az állásaikat.

Ezt felismerve az uniós agytröszt végül a klímaváltozás elleni küzdelmet és az úgynevezett zöldítést fogadta el az Európai Unió központi céljának és a jövőt formáló víziójának. Nem alaptalanul, hiszen a klímaváltozás negatív hatásait már érezzük, és ha nem cselekszünk, akkor a jövőnk még sokkal rosszabb lesz. De a téma mindent meghatározó agendává emelése már az elejétől fogva problematikus volt. Egy jövőbeli veszély elleni védekezés sohasem tud olyan mozgósító erejű lenni, mint a jólétünk emelése, vagy éppen a szabadidőnk növelése. (A négynapos munkahét, amit korábban a francia szocialisták, most a szlovák szocdemek szorgalmaznak, ebbe az irányba mozdulna el.) Az éghajlatváltozásért felelős emberi tevékenység az egész bolygón folyik, nem elég csak Európában harcolni ellene, és az EU-nak kevés eszköze van más országok klímapolitikájának a befolyásolására. 

Ráadásul a klímaváltozás tudományos fogalom, és optimális esetben is akadnak, akik nyilvánosan kétségbe vonják. A koronavírus-járvány aztán széles körben megrendítette a tudományba vetett hitet, hiszen sok, tudósnak kinevezett ember mondott sok butaságot a pandémia során. A tudományos igazságok megkérdőjelezése így sajnos a klímavédelmet is gyengíti. És ami még kártékonyabb jelenség, a téma egyfajta osztályharcot is kivált, elsősorban a nyugat-európai társadalmakon belül.

Egy nagyvárosban nem létszükséglet az autó (nekem sincs), egy faluban az orvoshoz való eljutáshoz és még inkább a termés elszállításához szinte nélkülözhetetlen. A dízel egyik oldalon nemcsak a környezetszennyezés, hanem a sötét bunkóság jele is, a másikon egyszerűen üzemanyag, amely az életforma fenntartásához szükséges. A zöldek éppúgy megtalálták a maguk bázisát, mint a másik oldalon az egyes jobboldali pártok, befolyásukat növelendő pedig tudatosan élezik is a két oldal közti konfliktust.

Új dimenziót ad a történetnek, hogy az orosz–ukrán háborúra adott válaszként az EU vezetése hirtelen váltással Európa felfegyverkezését sürgeti. Zöldítés és fegyverkezés együtt nem megy, a fegyvergyártáshoz vas, acél, beton, nehézipar kell, és a tankokat sem napelem hajtja, hanem a jó öreg dízelolaj. Ha a Borrellek és von der Leyenek ezt egyelőre nem is látják, a valóság hamar rádöbbenti majd értelmesebb utódaikat a barátságtalan valóságra.

A zöldítés mellé két éve jelent meg minden más célt háttérbe szorító, idővel bigott vallássá emelt vízióként Ukrajna támogatása és Oroszország totális legyőzésének célja. Háború esetén le kell állítani a fegyverszállítást abba az országba, amelynek a harcát nem támogatjuk. Ilyen szankciók logikusak lettek volna Oroszország ellen. De a két esztendeje folyó szankciócunami egyértelműen az EU gazdaságát gyengíti, miközben az orosz GDP mind látványosabban növekszik. Kezdetben putyinistának bélyegezték azokat, akik ezt előbb megjósolták, majd tényként meg is állapították. Mára ez a trend letagadhatatlan lett. De a vallásos hitnek amúgy is szüksége van mártírokra, így divatossá vált annak hangsúlyozása, hogy mi, európaiak Ukrajnáért szenvedjük el az anyagi áldozatot.

Ép érzékű ember nem sajnálná a humánus segítséget és a majdani újjáépítés támogatását. De a béketárgyalások merev elutasításával, a diplomáciai eszközök megszüntetésével, az ukrajnai háború tudatos folytatásával egyre több lesz a rom, és egyre kevesebb a helyben maradó, munkaképes ukrán ember. Ezt látva

Az emberek az első hidegháborút sem szerették, több nyugati országban csak antidemokratikus eszközökkel sikerült távol tartani a kommunistákat a hatalomtól. De a béke és a jólét Nyugaton felülírta a hidegháborús rosszkedvet. A közös európai álomnak most bizonyosan nem használ a háborús készülődés, a gazdasági megroppanás és Európa nemzetközi súlyának gyengülése. Kommunisták helyett ezúttal szélsőjobboldali erők próbálják maguk javára fordítani a helyzetet. Az „Ukrajnáért mindent” elv előbb-utóbb megbosszulja magát: hosszabb távon nem segít Ukrajnának, de meggyengíti és elszigeteli Európát.

A zöldítés elvben helyes cél, de csak akkor érünk el vele eredményt, ha az uniós elit megfontoltabban, nem a mindent tudó felsőbbség nagyképűségével, hanem demokratikus párbeszéddel próbálja végrehajtani. És persze az egésznek csak akkor van értelme, ha az EU együttműködik azokkal a hatalmas országokkal, amelyek nélkül Európa vajmi keveset tehet a klímaváltozás mérséklésére.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Tüntetés Németországban. Fotó:  Michael Matthey / picture alliance / Getty Images)