Csókolom, közélet, itt vagyunk mi is, bár egyre kevesebben

A rendszerváltás óta csaknem két generáció nőtt fel, a vasfüggöny már lehullt, és a ma Magyarországon élők több mint egyharmada soha nem élt a Kádár-rendszerben. Még azonban a közmédiát és a magyar politikát az ebből a korszakból ránk maradt ellentétek, struktúrák és klisék tartják fogva, rólunk, a rendszerváltás óta felnőtt fiatalokról és fiatal felnőttekről – akik már egy globalizált világot örököltünk – mintha megfeledkeztek volna. 

A digitalizáció, az okostelefonok és EU-tagságunk gyökeresen megváltoztatták élünket és tájékozódási lehetőségeinket. Bár az internetnek hála mobilunkon hozzáférhetünk az egész világhoz, mintha ezt figyelmen kívül hagyná a közélet. A közszereplők még mindig mintha egy külvilágtól elzárt közösséghez szólnának. Mintha a politikusok és médiamunkások – akik többségben az idősebb generáció képviselői – nem foglalkoznának valódi gondjainkkal, noha a munkaerőpiacon lassan már mi leszünk túlsúlyban. Akit közülünk mégis felkap a közélet, még az sem a valós problémáinkat taglalja, csupán kiszolgálójává válik egy előző generációk által felépített és bejáratott közéleti sémának.

Nem figyel ránk a közélet, így nem érti, hogy 2009 óta miért születik évente kevesebb gyerek, mint az első világháborúban. Nem látja, hogy míg vélt problémáinkat a híradóban és sajtóban kibeszélik, mi már rég odébb álltunk. Híradót nem nézünk, írott sajtót nem olvasunk, legfeljebb online hírportálokat, mint az Index, de leginkább egymáshoz beszélünk közösségi platformokon, streamingszolgáltatón, Substackon vagy blogokon keresztül.

El vagyunk árasztva információval, így a probléma számunkra nem az, hogy nem tudunk eleget a szexről. Érdemes tudni, hogy mára a 7-10 éves gyerekek harmadik leggyakoribb keresőszava a ‘pornó’, viszont míg a konzumizált és mesterségessé tett pornóvilág sokunkhoz eljut, addig a valódi szexualitásról már nem mindig hallunk. Míg a ‘genderpropaganda’ szó úton-útfélen szembejön velünk az óriásplakátokon, addig nincs szó például a másik ember alkalmi használatának romboló hatásáról.

Zúdul ránk az információ és inger, így a mai világban legfőbb gondunk nem a politikai cenzúra vagy a tájékoztatás hiánya. Ennél elemibb kérdések foglalkoztatnak minket. A századforduló nagy kérdéseihez képest mára a fiatalok legégetőbb problémája a kilátástalan és kiszámíthatatlan jövő lett. Miközben lehetőségeink lényegesen nagyobbak, mint volt szüleinknek, minden folyamatosan változik, nekünk a folyamatokra látszólag semmi ráhatásunk nincsen. Így könnyen lehet, hogy mire kijárjuk az iskolát vagy egyetemet, az ott megtanult tárgyak és tudások már teljesen hasztalanná válnak. 

Népstadion, Stadionok, Puskás Ferenc Stadion

’89 után az élet rohamosan felgyorsult és mi állandó változásban éltünk. Míg egykor Árpád vezér arcát képzeltük a metrómegállóhoz, most Göncz Árpádra kell gondolnunk, akárhányszor le- vagy felszállunk ennél a megállónál. Felmenőink politikai traumái által változott környezetünk és közelmúltunk történelme, ezzel együtt cserélődtek a közterek nevei, épületek és emlékművek is a mi megkérdezésünk nélkül. Csoda, ha össze vagyunk zavarodva és elegünk van a politikából? Sokan még szavazni se járunk, vagy csak azért megyünk, mert szüleink megkérnek. Mi meg arra adjuk le a voksunk, mint ők, hadd örüljenek.

Sokan tudatosan maradunk távol, és a környező országok fiataljai közt is mi szavazunk a legalacsonyabb arányban. Bár van köztünk néhány hangos radikális, összességében konformisták vagyunk és politikailag mérsékeltek. A jobb-bal kifejezés nekünk nem sokat mond, nem véletlen, hogy nem is említi ezt, aki hozzánk szól: „se nem jobb, se nem bal, hanem csak felfelé”, „reformkoriság”, „örök élet”, inkább így beszélnek.

Látjuk a politikai üzeneteket, hogy a külföldiek elveszik előlünk a munkát az akkugyárban, de közben azt is látjuk, hogy azok küldőit nem érdekli, hogy nem vagyunk célközönség, mert mi már másra vágyunk. Mi inkább bemegyünk egy nagyvárosba ételfutárnak vagy kimegyünk magunk is külföldre. Bár örülnénk, ha szüleink megtarthatnák megszokott állásuk, mi magunk már nem akarunk gyárakban melózni. Disney-meséken felnőtt generációink már másra vágynak, a mi tudatalattinkba már beleégett az az lehetsz, ami akarsz csalóka mantrája. Így várjuk, hogy megtalál minket a szerencse vagy eljön értünk is a mesebeli herceg. Sokan persze erre hiába várunk, így gyereket is egyre később szülünk, és akkor is kevesebbet. 

Egyre nehezebb a mai fiatalnak saját lábra állni és talán még ennél is bonyolultabb élettársra lelni. Egyre fogy a közösségi tér és program, így mára a szerelmet sokszor egy mobilapplikáción keresztül kell hogy keressük. Hiába a csok, a házasságban élő fiatalok száma a rendszerváltás óta meredeken csökkent, és mára a magyar fiatalok közel fele szingli. Érthető, hogy az a két párt, amely ezt a problémát felhozza, népszerű lesz a generációink körében. Így a Második Reformkor Párt tagsága többségében 35 év alatti, a Mi Hazánk pedig a legtámogatottabb a 30 alattiak közt.

„Nem ígérek én már semmit nektek biztatóul”

A digitalizáció és a modern életforma az egyik legfőbb oka magányunknak és az alacsony szülési kedvnek. Ez a folyamat globálisan is megfigyelhető: az elmúlt 50 évben a világ minden kontinensén meredeken csökkent a születések száma. Egyre magányosabbak vagyunk, és ezen csak rontott, hogy sokunk a kezdeti közösségi szocializáció fontos éveit bezárva vagy karanténban élte.

A Covid-lezárások alatt nőtt az online töltött idő hossza, így mára egy fiatal több mint 5 órát tölt naponta internetezéssel. Negatív irányban változtak továbbtanulási terveink is, az iskolai eredményeink romlottak. Az ENSZ szerint a pandémia (kezelésének) hatására 5-ből 4-en lemaradtunk a tanulásban, így nem meglepő, hogy a jövőre nézve legnagyobb félelmünk egy újabb világjárvány, ami még a világgazdasági válságtól vagy klímaváltozástól való rettegésünket is túlszárnyalja.

Ezekről mégsem esik sok szó a közmédiában, és bár a politikusok szeretnek beszélni a fiatalok védelméről, legfőbb problémáinkra még sincs konkrét megoldásuk. Nem csoda, ha a magyar közéletben nem érezzük magunkat otthon és inkább nyugati médiumokhoz vagy közösségi tartalmakhoz nyúlunk. Filmekhez és zenéhez is legtöbben laptopon vagy mobilon jutunk, így aki csak közmédiát fogyaszt, nem is érti, honnan jönnek népszerű előadóink. Pedig egyszerű: míg Azahriah vagy (a fent idézett) Beton.Hofi dalait a közrádió szinte alig adja, mi ezeket Spotifyon már többmilliószor játszottuk le. 

Itt vagyunk hát múlt és jövő közt, élünk a szocializmusból ránk maradt intézmények és épületek közt egy fragmentált világképpel, és nyomkodjuk a mobilt.

Miközben a közélet színterein – számunkra teljesen érdektelen módon – arról folyik a szó, hogy kinek mit csinált a nagyapja, mi tovább süllyedünk politikai közönyünkbe. Pedig az a nem mindegy, hogy ki és hogyan irányít, ha közben elfogy a magyar, és nem lesz nép, akit még bárki irányíthat?

Bár a rohamos változásból fakadó bizonytalanságunkra talán nincs egyszerű válasz, fontos lenne egy megerősítő, támogató közeg erősebb kultúrával és több közösségi térrel. Jó lenne, ha a fiatalabb generáció is helyet kaphatna a politikában, de nem mint token, akit a közélet hatalomszerzéshez vagy fölénye fitogtatásához használ, hanem akinek problémáira rezonál, akinek hangjára valóban hallgat. Az, akit komolyan érdekel Magyarország sorsa, észrevehetné, hogy mi vagyunk a magyarok jövője, ezért jó lenne, ha közösen dolgozhatnánk egy olyan országon, ami őszintén a fiatalok érdekeit nézi, ahol jó élni és gyereket nevelni.

A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Vasvári Tamás / Index)