Minden a tervek szerint halad, bár ezek nem a kormány tervei

Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédében váratlanul nagy teret kaptak az energia- és zöldpolitikai kérdések. A háromnegyed órás beszéd körülbelül negyedét ennek a témának szánta, ami messze meghaladja valamennyi egyéb, a beszédben szóba hozott politikai ügy időtartamát. A kormányfő ezzel nagyon erősen megemelte a téma jelentőségét, és azzal, hogy ezt a júniusi európai és önkormányzati választások előtti évértékelőjében tette, egy füst alatt az előttünk álló kampányok egyik központi tárgyává is tette. Ami annál is meglepőbb, mert a kormányzat energiapolitikája eddig kudarcok sorozata, lényegében semmi nem vált be abból, amit Orbán Viktor vagy a kormány az elmúlt másfél évtizedben előre jelzett vagy célként kitűzött.

A valós folyamatok dinamikája teljesen más, mint a kormány tervei. Ehhez képest a kormányfő komoly erőfeszítéseket tett, hogy a helyzetet úgy állítsa be, mint ami kormány elképzelései mentén és annak közreműködésével történik. De mi is a valóságalapja az évértékelőben elhangzottaknak, mennyire igazolják vissza a tények a kormányfő beszédét? Ezt veszem végig a következőkben, pontról pontra.

1. „A gazdaságban azt látjuk, hogy a zöldenergia korszaka már nem kopogtat az ajtón, hanem berúgta azt. A jövő a zöldenergiáé meg persze azoké, akik gyorsan és észszerűen tudnak átállni.” 

Ezekkel a mondatokkal nem lehet vitázni, akár a Párbeszéd – Zöldektől is származhatnának – tíz évvel ezelőttről. Kár, hogy azóta a magyar kormány energiapolitikája ennek homlokegyenest az ellenkezője. A szélenergia 2011 óta fennálló de facto tilalma, a napenergia-beruházások mintegy tíz éven át tartó adminisztratív eszközökkel való hátráltatása, a villamosenergia-hálózat időjárásfüggő megújulók befogadására való átalakításának elmaradása összességében azt eredményezte, hogy

A 14 százalékos magyar megújuló részarány így a negyedik legrosszabb eredmény az Európai Unióban. Abban egyetértünk, hogy a jövő a zöldenergiáé, meg azoké, akik gyorsan át tudnak állni, csak ez a mondat nem dicséret, hanem épp hogy gyilkos kritika az elmúlt 14 év magyar energiapolitikájával szemben. Hogy pont a miniszterelnöktől hangzott el, az minimum meghökkentő, de neki talán a Fidesz-tábor is elhiszi, ha ő mondja, milyen szinten volt zsákutca, amit a kormány az energetikában az elmúlt másfél évtizedben művelt.

1. ábra: A megújuló energia részaránya az egyes tagállamokban 2021/2022-ben (forrás: eea.eu)

„2. A magyar politika stabilitása világszerte ismert és elismert; kétharmadunk van a parlamentben, a kormány is egységes (…). Ennek a stabilitásnak, egységnek, hatalmas kormányzati erőnek az emberek szempontjából az értelme és a haszna éppen az, hogy villámgyorsan alkalmazkodhatunk. Ha a helyén van, és elég gyors az eszünk, ha jól használjuk az erőnket, akkor egész Európában mi tudunk a leggyorsabban alkalmazkodni a változásokhoz. Ez behozhatatlan versenyelőny, ezért is csípi oly’ sokak szemét.”

Ahogy az előző pontban láttuk, a kormány- és állampárt dominanciája épp hogy nem a változások gyors felismerését és az azokhoz való alkalmazkodást hozta, hanem egy ideológiaalapú, alapvetően politikai terméknek tekinthető energiapolitikához való makacs, minden észszerűségen túlmenő ragaszkodást. A technológiai fejlődés és a megújulók árzuhanása, ennek eredményeként ezen források előretörése és az energetikai átállás elkerülhetetlensége másfél évtizede nyilvánvaló, 6-8 éve pedig olyan evidencia, amit csak a legszűklátókörűbb, legostobább, a múlt elképzeléseibe a legvégső pontig ragaszkodó döntéshozók nem láttak be. A magyar kormány épp ezek közé tartozik. A zöldátállás, a megújulók és zöldenergia helyett ugyanis 

de a széles körű energiahatékonysági beruházásokat is, pedig erre óriási uniós összegek álltak volna rendelkezésre. Ráadásul annyira képtelennek bizonyult a külső változásokhoz alkalmazkodva felülvizsgálni korábbi terveit, hogy – szemben az összes többi EU-s, vagy hasonló kiindulóhelyzetben lévő közép-kelet-európai tagállammal – még az Ukrajna elleni, 2022. februári teljes körű orosz agressziót követően sem következett be az orosz energiafüggéstől való megszabadulás. Sőt, az Oroszországból való gázimport egyenesen növekedett az elmúlt két évben, annak dacára, hogy a rezsicsökkentés kivezetése nyomán a magyar gázfogyasztás amúgy jelentősen visszaesett, így az orosz függőség minden korábbi mértéket meghaladva elérte a 74 százalékot (6,3 milliárd m³ orosz gáz a teljes 8,5 milliárd m³-es fogyasztáson belül).

Ugyancsak nem történt meg a háború nyomán a szankciós környezetben egyre kevésbé megvalósíthatónak látszó paksi bővítés felülvizsgálata. A kormány stabilitása, szuperdominanciája és az energetika politikai termékként való szemlélete nem rugalmas alkalmazkodást, hanem együttesen épp egy minden szempontból érthetetlen csökönyös ragaszkodást eredményezett egy teljes egészében megbukott energiapolitikai koncepcióhoz. És ez valóban csípi minden értelmes ember szemét Magyarországon.

3. „A zöldátállás Magyarországnak épp kapóra jön. Két legyet üthetünk egy csapásra. Élhetőbb lesz az országunk, és kiszabadulhatunk a monarchia szétesése óta gyötrő energiafüggőségünkből is. A zöldátálláshoz két dolog kell: a zöldenergiát meg kell termelni, és el kell tárolni. A mi tervünk az, hogy megépítjük Paks II-t, Paks I üzemidejét meghosszabbítjuk, és szélsebesen felépítjük a kisebb-nagyobb naperőműveinket.”

A zöldátállás és a nukleáris energia összekapcsolása önmagában is oximoron, hisz a megújulóenergia-fejlesztések és a nukleáris energia a szakirodalom szerint elég egyértelműen kizárják egymást. Teljesen különböző villamosenergia-hálózatot igényelnek (az atomenergia, különösen ha egy telephelyen működik koncentráltan, mint Magyarországon történik a tervek szerint), egy szélsőségesen centralizált hálózatot tesz szükségessé, míg az országszerte szétszórt, egyenként kis teljesítményű megújulók egy döntően decentralizáltat, egyszerre a kettőt nem nagyon lehet kialakítani, illetve csak jelentős költségekkel. Ráadásul mind az időjárásfüggő megújulók, mind az atomenergia a kevéssé szabályozható energiaforrások közé tartoznak, tehát mindkettő mellé kiegészítő, a rendszerszabályozást segítő erőműveket (pl. gyorsindítású gázturbinás erőműveket), illetve energiatároló egységeket kell telepíteni.

Két ilyen energiaforrás együttes, tömeges fejlesztése óriási kiegészítő, szabályozó kapacitások létrehozatalát igényli, jelentős költséggel, ami teljesen irracionális. Vagy az egyik, vagy a másik irányába érdemes egy energiarendszert fejleszteni. Ennél is nagyobb csúsztatás azonban Paks és az energiafüggetlenség egy mondatban említése. A paksi bővítés, amely orosz pénzből, orosz technológiával, orosz fűtőelemekkel termeltetné a magyar energiaszükséglet jelentős részét, különösen az ezzel párhuzamosan erősödő orosz gázszállítási részesedéssel maga az orosz energiafüggőség tankönyvi példája.

4. „A világ már belátta, hogy nukleáris energia nélkül nem lehet lejönni a fosszilis energiahordozókról, Brüsszel pedig beletörődött, hogy az atomerőműveket is zöldenergia-termelőknek kell nyilvánítani előbb-utóbb. Brüsszelben ilyen egy tudományos-szakmai vita, ha ott áll mögötte Franciaország.”

A világ természetesen nem látta be, hogy nukleáris energia nélkül nem lehet lejönni a fosszilis (a kormányfő szóhasználatában „fossziális”) energiahordozókról, semmi sem áll távolabb ennél a valóságtól. Az atomenergia részesedése a világ energiatermelésében folyamatosan csökken, és hogy nem sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy látjuk, az jórészt a speciális kínai energetikai folyamatok eredménye, ahol tényleg kap kiegészítő szerepet a nukleáris energia a dekarbonizációban (bár kisebbet, mint a megújuló források).

Európában, és főleg Magyarországon viszont egyetlen körülmény sem áll fenn, ami miatt Kína a nukleáris energiába is befektet. Nincs kínai tempóban növekvő energiaigény, nagyságrendileg kisebb fossziliskapacitás kiváltására van szükség, az energiapiac nem állami kvázimonopólium, ezért a piaci folyamatok meghatározó szerepet játszanak a beruházásokban, márpedig

a kockázatok és a környezeti hatások miatti társadalmi fenntartásokat pedig nem lehet diktatórikus eszközökkel elfojtani – a miniszterelnök nagy bánatára. A nukleáris fejlesztések és beruházások jelenlegi tempója Európában nem hogy az atomenergia előretörését nem vetítik előre, de a valóságban a töredékét érik el annak a szintnek, amire ahhoz lenne szükség, hogy az elkövetkező évtizedekben szinten maradjon a nukleáris energiatermelés a kontinensen. Az aktuális folyamatok alapján az atomenergia részesedésének radikális csökkenése prognosztizálható. Igen, még Franciaországban is, bármilyen gyengécske vicceket ereszt meg Orbán Viktor Párizs szerepéről.

A valóságban a 2010-es évtizedben a német atomkivezetés kevesebb nukleáris kapacitás leállásával járt, mint a francia atomerőmű-flotta elöregedése és bukdácsolása. A német termelés (2. ábra) 2010–2022 között 145 TWh-ról 34,5 TWh-ra csökkent (–110,5 TWh), miközben a francia termelés a 2010-es 430 TWh helyett csupán 285 TWh volt 2022-ben (–145 TWh). Az atomenergia ráadásul korántsem zöld, 

2. ábra: A német energiatermelés összetétele források szerint 1990–2022 között (forrás: Clean Energy Wire)

még ha karbonkibocsátása valóban alacsonyabb a fossziliseknél (de magasabb a megújulók többségénél), azonban környezeti hatásai (nálunk például a Duna túlmelegítése), technológiai kockázatai és a kiégett fűtőelemek nagy aktivitású hulladékénak elhelyezési problémái nyilvánvalóan nem teszik zölddé. Ráadásul sem időnk, sem pénzünk nincs az atomenergiára a klímaváltozás elleni küzdelemben. A nukleáris energia jelenleg a legmagasabb költségű energiaforrás az összes lehetséges alternatíva közül, még a szénnél is drágább, abból a pénzből, amiből atomerőműveket építünk, minimum három-négyszer több megújuló energia előállítását lehetne biztosítani.

Összehasonlításul: 2024-től a háztartási szintű, szaldóelszámolásba került napelemek által termelt energiáért 5 Ft/kWh-t fizet az MVM, miközben Paks II. termelési önköltsége a teljesen megalapozatlan kormányzati álláspont szerint is 20 Ft/kWh lesz, a valóságban pedig inkább 40 Ft/kWh-ra becsülhető. Az új paksi áram 4-8-szor többe kerül majd, mint a háztartásoktól vásárolt villamos energia. Mindezeken túl a ma kezdett új atomerőművek termelésbe állása 20 éves létesítési időtartammal számítva (ami Paks II. esetébe ma már egy optimista feltételezés) a 2040-es évtized közepére tehető, márpedig az EU célkitűzése már 2040-re 90 százalékos kibocsátáscsökkentés elérése – ebbe a menetrendbe egyszerűen nem férnek bele a csigalassúsággal létesülő atomerőművek. 

5. „Naperőmű-fejlesztési programunk úgy vágtat, hogy időnként egy megbokrosodott lóra emlékeztet, lassan nekünk kell visszafognunk és megzaboláznunk. Minden tervet és rekordot megdöntöttünk. Már több mint 5.600 megawatt napelemes kapacitással rendelkezünk, és 255 ezer olyan háztartás van Magyarországon, amely családi mini erőművet működtet. Így az energiafogyasztás 15 százalékát már napelemekkel állítjuk elő. Lantos Csaba miniszter úr a végén még tényleg csodát tesz.”

A hazai napenergia-kapacitások robbanásszerű növekedése valóban örvendetes, ez azonban nem Lantos Csaba miniszter úr csodatétele, hanem annak az illusztrációja, hogy mi történhet a megújulópiacon, ha az állam nem gátolja minden eszközzel annak fejlődését. A valóságban a napos fejlesztések ugrásszerű növekedése nem a kormányzati tervek megvalósulása, hanem attól majdnem független folyamat, ami nehéz helyzetbe is hozta a folyamatra felkészületlen kormányzatot, ezért adminisztratív eszközökkel kellett közbelépni és leállítani a napenergia terjedését, először az engedélyek kiadásának felfüggesztésével, majd a szaldóelszámolás körüli kormányzati bohózattal.

A kormányzati tervek még 2020-ban is (a Nemzeti Energiastratégia 2030 szerint) arról szóltak, hogy „egyenletesen növekvő megújuló kapacitások” épülnek ki, amik 2030-ra érhetik el összesen a 7700 MW-ot. Akár csak négy évvel ezelőtt is a kormányzat semmilyen módon nemhogy nem tervezte, de nem is látta előre a napenergia-robbanást, amely mára 5600 MW kapacitást hozott létre ebben a szektorban, a teljes megújulószegmens pedig (a szél, víz, biomassza és geotermikus termelő egységeket is beleszámítva) már most meghaladhatja a 2030-ra tervezett 7700 MW-ot. 

Az elmúlt időszak félfordulata, Paks I. üzemidő-hosszabbításának meghirdetésével, illetve a féloldalas (csak a napenergiának teret engedő) megújuló fejlesztésekkel éppen azt bizonyítják, hogy mostanra a kormányzat is belátta Paks II. reménytelenségét és az elmúlt 15 év energiapolitikájának totális kudarcát. Ennek visszafogottan lehet örülni (bár még mindig rengeteg hibás elképzelés és kihagyott lehetőség jellemzi a szektort), de „csodatételnek” nevezni ezt azért enyhe túlzás.

6. „Karnyújtásnyira, vagyis néhány évre vagyunk az energiafüggetlenség állapotától. Aki azt mondja, hogy a magyar gazdaság fejlesztéséhez és az iparstratégiánkhoz nem lesz elegendő energia, az nem tudja, mit beszél, jobb esetben nem látja a fától az erdőt. Keményebb dió a megtermelt zöldenergia tárolása. Ráadásul a technológia is hétmérföldes csizmákban lépdel előre, de mi ebben Európa, sőt a világ élvonalában járunk. Csak néhány év kérdése, és életünk minden szegletében, személyes életterünkben is mindenhol ott lesznek az energiatároló eszközök.”

Hogy a magyar energiapolitika mennyire nem az energiafüggetlenség irányába megy, arról korábban írtam. A szükséges energia rendelkezésre állása azonban korántsem olyan egyszerű kérdés, mint ahogy a miniszterelnök állítja. Ha Paks II. megépül, megtörténik Paks I. üzemidő-hosszabbítása, folytatódik a napenergia térnyerése és valamelyest más megújulók (pl. szél) is hozzá tudnak járulni a hazai áramtermeléshez, akkor valóban fedezhetőnek látszik a kormány ipartelepítési, akkumulátoripari stratégiájának energiaigénye. Ha bármelyik a fentiek közül kiesik, akkor viszont súlyos energiaellátási nehézségek léphetnek fel, amelyek vélhetőleg csak jelentős import révén lesznek kezelhetők.

És itt mutatkozik meg a kudarcos, elhibázott kormányzati energiapolitika tényleges kockázata. Az elmúlt másfél évtizedben a zsákutcás paksi bővítés miatt a kormány mesterségesen blokkolta a megújulók terjedését, az így meg nem épült 6-7000 MW megújuló kapacitás pedig elképesztően hiányozni fog Magyarországon, amint világossá válik Paks II. kudarca.

Figyelemre méltó az is, hogy a miniszterelnök az évértékelő beszédében – miközben annak egyik központi témája az akkumulátoripar – egyetlenegyszer sem ejtette ki a száján az „akkumulátor” szót, a kormány zászlóshajóprojektje olyan mértékű társadalmi ellenállással találkozik ma már, hogy Orbán Viktor is úgy véli, hogy jobb, ha egyfajta verbális mágiával nem nevezi nevén az ágazatot. Ismerjük a természeti népek körében ezt a fajta tabusítást, amikor a rettegett vadállatot nem nevezik meg, hanem helyette körülírják, és „farkast” mondanak, hátha azzal nem hívják magukra a rontó szándékú vadat, de hogy a magyar kormánypolitika 2024-ben ilyen típusú tabusításokkal operáljon, az nagyon súlyos aggodalmakra ad okot.

7. „Minden új technológia bevezetését izgalmas viták kísérnek. Néha becsúszik egy-egy földszintes érv is, például, hogy nincs elég vizünk, miközben mindenki tudja, hogy kis Magyarország egy nagy medence. A folyóink vize szinte beömlik az országba, és csak rajtunk múlik, mennyi vizet tartunk itthon, sőt még a szomszédjainknak is jut bőven.” 

Csurka István óta tudjuk, hogy a szakértelem bolsevik cselvetés csupán, Orbán Viktor pedig ebben is lelkes követője a rendszerváltást követő magyar szélsőjobb alapító atyjának. Ha a részletes és szakszerű számításokat, amelyek az akkumulátoripar vízellátásának problémáira rámutatnak, nemes egyszerűséggel „földszintes érvnek” bélyegezi, azzal ráolvasásszerűen rögtön meg is cáfolta azokat. A miniszterelnök mágikus radikalizmusként definiálható politikája a tabusítás és a szómágia eszközeivel igyekszik kezelni valódi problémákat, ami a politikai kommunikáció szintjén működhet, a fizikai valóságban azonban időközben ezek a gondok mind feszítőbbé válnak.

A hazai vízgazdálkodás jelenlegi szemlélete és gyakorlata minden, csak nem vízvisszatartó, így hiába érkezik jelentős mennyiségű víz a határokon túlról, ha azt jelenleg „árvízi védekezés” keretében (amelynek keretében a miniszterelnök előszeretettel pózol a kamerák előtt) a lehető leggyorsabban ki is vezetjük az országból. Felszín alatti vízbázisaink egy jó része már most gyenge állapotú, és túlhasználjuk őket – Debrecenben például pont egy ilyen, amúgy is durván túltermelt vízbázisra fog nehezedni az akkumulátoripar jelentős vízigénye. A meglevő élővizeink ökológiai regenerációs képességét folyamatosan tesszük tönkre, legyen szó a Fertő tóról, a Balatonról vagy a Velencei-tóról.

A klímaváltozás előrehaladtával, a csapadékmennyiség csökkenésével pedig a vízkészletek utánpótlódása radikálisan romlani fog. Lehet a Magyar Tudományos Akadémiát „földszintes érvek” hangoztatásával vádolni, azonban a magyar tudományos konszenzus, beleértve a klímaváltozás hazai kutatóit, mégiscsak az, hogy hazánk az elkövetkező években jelentős vízkrízissel néz szembe, amelynek kezelése a vízgazdálkodási szemlélet változása, a vízfogyasztási mintázatok felülvizsgálata, az élővizeket érő emberi beavatkozások csökkentése nélkül nem lehetséges. 

8. „Ugyanakkor az emberek jogos környezetvédelmi és biztonsági szempontjait figyelembe kell venni, sőt azoknak elsőbbséget kell adni, s ezért csak az európai mércének megfelelő üzemeket szabad működtetni.” 

Mindannyian megnyugodva dőltünk hátra e szavak hallatán, értesülve arról, hogy Magyarországon csak az európai mércéknek megfelelő üzemeket szabad működtetni. Szinte meg is feledkeztünk arról, hogy a kormány 15 év alatt tökéletesen szétverte a hazai környezetvédelmi intézményrendszert, a maradékait pedig politikai irányítás alá helyezte. Így azok, érzékelve a kormányzati akaratot, ma bármilyen, nyilvánvalóan környezeti katasztrófába torkolló akkumulátorberuházást engedélyeznek (pl. a debreceni CATL, aminek vízigényét illetően még az illetékes vízügyi igazgatóság igazgatója is aggodalmakat fogalmazott meg – le is váltották gyorsan). A felszínes és életszerűtlen engedélyeket nem tartatják be, nem folytatnak megfelelő ellenőrzéseket. Ha mégis, a felmerülő hiányosságok felett átsiklanak (a gödi Samsung-gyár öt(!) évig engedélyek nélkül üzemelt!). Ha véletlenül mégis büntetéseket szabnának ki, azok nevetséges, néhány százezer vagy millió forintos nagyságrendűek, amelyek a milliárdos forgalmú cégek esetében semmilyen visszatartó erővel nem bírnak (a szigetszentmikósi SungEel, a gödi Samsung stb.).

A zaj- és levegőszennyezések súlyosak és visszatérőek (Göd, Iváncsa), a munkakörülmények gyalázatosak (Bátonyterenye, Iváncsa, Szigetszentmiklós), a balesetek és a szennyezett munkakörnyezet gyakoriak (Szigetszentmiklós, Göd, Bátonyterenye). Az eljárásokba a helyi közösségeket egyáltalán nem vonják be, a polgármesterek is úgy érzik, ha a kormány rábökött a településükre, akkor ott gyár lesz, és ebbe nekik nincs beleszólásuk (Sóskút), az önszerveződő közösségek szélmalomharcot folytatnak a cégekkel és a hatóságokkal (Göd, Mikepércs stb.) Aki szerint mindez megfelel az „európai mércéknek”, annak Európa-képe sokkal inkább Alsó-Dagesztánra emlékeztet, semmint bármelyik EU-s tagállamra.

9. „Hatalmas szak- és mérnöki tudást halmoztunk fel. Van néhány dolog, amiben világszínvonalon vagyunk sikeresek: a gyógyszeripar, a vetőmagtermelés, az élelmiszeripar, az infokommunikáció és az autógyártás. Ezért a magyarországi zöld autóipari átállás hatalmas technológiai és politikai siker. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy bármelyik iparágunkról is lemondhatnánk.”

Ezek a mondatok a hazai akkumulátoripari álmok legtragikusabb aspektusát mutatják meg. A kormányzat – hogy őszintén-e, vagy csak politikai számításból, nem tudjuk – úgy tűnik, az akkumulátor-összeszerelés és bontás tevékenységét a világtrendekkel való lépéstartás, a korszerű, zöldgazdaság garanciájának tekinti. A valóságban ehelyett ezek az alacsony hozzáadott értékű, alacsony technológiai szintű tevékenységek puszta összeszerelő, vagy még rosszabb, veszélyeshulladék-kezelési feladatokat jelentenek.

Semmilyen szak- és mérnöki tudás nem szükséges hozzájuk, az ezeket alkalmazó, magas hozzáadott értékű, a tudásipart erősítő kutatás-fejlesztési tevékenységekből semmi nem települ Magyarországra, ezeket még a kínai cégek sem hozzák hazánkba. Az oktatás szétverésének másfél évtizedes folyamata nyomán ma már az is kérdéses, hogy megvan-e itthon a képzett, tanult munkaerő, amelyik egy effajta, a technológiai láncban magasabban elhelyezkedő munkafolyamatok hazai bázisául szolgálhatna.

Annyi változás tapasztalható, hogy a német autógyárak összeszerelő üzemei mellett egy ennél még alacsonyabb szintű tevékenységgel, a német autógyáraknak beszállító kínai akkumulátorgyárak összeszerelő üzemeivel bővül a magyar gazdasági paletta. Mindezt elképesztő összegű, több száz milliárdos állami támogatások, az olcsón és gyenge munkajogi szabályok mellett kizsákmányolható hazai és importált dél-ázsiai munkaerő, valamint a természeti erőforrásaink, vízkészleteink, környezeti állapotunk, és egészségünk feláldozása árán. Olyan, a társadalmi-gazdasági leszakadás tankönyvi példájaként idézhető folyamatok ezek, amelyeket egy felelős kormánypolitikának épphogy fékeznie, nem pedig ösztönöznie és erőltetnie kellene.

Orbán Viktornak a két választást megelőzően tartott, „trendszetter”, témakijelölő országértékelő beszéde a politikai közbeszéd első vonalába emelte fel a kormány energia- és zöldpolitikai tevékenységét. Ez annál is meglepőbb, mert ha kormányzati sikerpropaganda csillogását lehántva a valós folyamatok mélyére nézünk, akkor a miniszterelnök által elmondottak egy súlyosan kudarcos kormányzati politikára irányítanak reflektorfényt. A zöldes árnyalatú lózungok, csúsztatások, fél- vagy teljes hazugságok mögött az elkövetkező évtizedek két, legjelentősebbek közé tartozó, a kormányzat által előállított krízis sejlik fel: a magyar energiabiztonság megingása a teljesen zátonyra futott energiapolitika következményeként, és a magyar gazdaság – szörnyű környezeti, munkajogi áron elért – beleragadása abba közepes fejlettségi csapdába, amelyből való kitörés valamennyi régióbeli ország elsődleges gazdaság- és társadalompolitikai feladata.

A tudásgazdaság, a magasan képzett munkaerőn, innováción és vállalkozókedven alapuló gazdaságimodell-elérésben a közép-kelet-európai országok kormányai különböző eredményeket érnek el, a relatíve sikeres balti országoktól, Szlovéniától vagy Csehországtól a továbbra is döntően periferiális szerepű Bulgáriáig. Olyan kormány azonban, amely tudatosan lefelé próbálná küzdeni az országát ebben a folyamatban, nincs még egy szerte a régióban. A magyar kormány valóban unikális, amennyiben egyedül tolat szembe a forgalommal az autópályán, mi több, kurucos hévvel erre még büszke is.

A szerző a Párbeszéd – Zöldek európai parlamenti listavezetője.

(Borítókép:  Michaela Vatcheva / Bloomberg / Getty Images)