„Néhány héttel ezelőttig Magyarország az európai zsidóság utolsó fellegvára volt”

Vajon hogyan tekintenek ránk, magyarokra külföldön? A kíváncsiságon kívül jó, ha tudjuk: egy-egy nagyhatalom sajtója sokszor „üzenőfüzetként” is szolgál. Hát még akkor, ha visszatekintünk a XX. századba, amikor a totalitárius diktatúrák újságjaiból nagyon-nagyon sok információ derül ki nemcsak a Magyarországot övező nemzetközi játéktérről, de magáról az országunkról is. A jelen cikk alapját képező vizsgálatban a kutatók a Magyarország-vonatkozású, német birodalmi sajtómegjelenéseket bécsi, berlini és párizsi sajtó adatbázisok segítségével keresték, és több száz olyan cikket olvastak át, szűrtek ki, majd fordítottak le magyarra, melyben a központi irányvonalat tükröző szerkesztőségi és külpolitikai vélemények jelentek meg a magyar kormányról és a magyarországi közállapotokról a II. világháború idején.

Talán nem „spoilerezés” előre elmondani: a német sajtó alapján felrajzolható képből az derül ki, hogy Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök a német megszállásig az időnyerésre és a károk minimalizálására játszott. Sem revíziós céljaink, sem háborús stratégiánk, sem a zsidósággal kapcsolatban vitt politikánk nem illeszkedett a német elképzelésekhez.

A német sajtó

A náci hatalomátvétel előtt a német számított Európa legnagyobb sajtópiacának. Több mint 4700 napilap és folyóirat jelent meg mintegy 25 milliós példányszámban, és a harmincas évek elején még csak 3 százaléka volt köthető a Nemzetszocialista Német Munkáspárthoz. Hatalomra kerülésük után, 

bár a területen az új rezsim logikája szerint más náci főnököknek is maradtak érdekeltségei. Zászlóshajó kiadványuk a birodalmi pátosszal és monumentalizmussal átszőtt Völkischer Beobachter, melyet még Adolf Hitler szerzett meg a pártnak 1920-ban, és mely a II. világháború évei alatt már közel 2 milliós példányszámban kelt el a Harmadik Birodalomban. Ez a Der Stürmer korszaka is, a radikális, antiszemita szennylapé, mely karikatúrái, uszításai sok esetben még a náci vezérkart is megbotránkoztatták. A propagandaminisztériumtól „függetlenül” egyetlen nagy példányszámú újság létezett; a Signal nevű magazin, mely a Wehrmacht kiadványa volt, de tematikáját tekintve ez is a kiválasztott németség világmegváltó misszióját sugározta. A lap harminc nyelven és volt, hogy 2,5 milliós példányszámban jelent meg. A korszakhoz és a német hagyományokhoz híven persze a helyi lapok is nagyon erősek voltak. Ezért a Propagandaminisztérium legfőbb eszköze a nyelv totális birtokbavétele volt, s a háború folyamán több ezer tájékoztatót, sorvezetőt adtak ki, hogy mely szavakat, fogalmakat szabad és melyeket nem szabad használni; s hogy az utóbbiakat mivel kell helyettesíteni.

Üzenetek Budapestnek a német sajtóban

Ami a német lapokban megjelent, arról Horthyék biztosra vehették, hogy a Führer és Berlin éppen aktuális nézeteit tükrözik. A Stuttgarter Neues Tagblatt 1941. március 1-i cikke szerint például a magyarok az 1867-es kiegyezés után egy „liberális káprázatba” estek, és „erőteljesen a zsidó befolyás alá kerültek”, amelynek mértékét csak a háború végére ismerték fel. „Talán még nem késő: a zsidók kikapcsolásával eltűnhet a kizsákmányolás, és helyére egy igazságosabb jövedelemelosztás kerül.” A napilap szerint „a magyarok elsznobosodtak, elanglománosodtak a nyugati szalonokban. A budapestiekben erős vágy él az angol, francia szokások iránt. A magyar politikai elit idegen hatások alatt van. […] A magyarok teret engedtek a zsidóknak, akik nemcsak a gazdasági életben, hanem a művészetekben, tudományban, sajtóban és politikában is kulcspozíciókba kerültek.” A német propagandisták szerint: „A magyarok jogi kiskapukat hagytak a zsidóknak. A strómanrendszeren keresztül nem sikerült őket kiszorítani a gazdasági és politikai elitből. A zsidó tulajdonosok megmaradtak a háttérben a magyar strómanok mögött.” (Solinger Tageblatt, 1944. március 29.) 

A német sajtó hangos volt a magyar zsidóság gazdaságban és kulturális életben betöltött felülreprezentált szerepétől. Német precizitással lajstromozták, hogy „az adóstatisztikák szerint az évi egymillió pengő vagy azt meghaladó adóköteles jövedelemmel rendelkező magyar személyek 83,2 százaléka zsidó, a háztulajdonoknak 29,5 százaléka zsidó kezekben van, míg a lakástulajdonosok több mint 40,5 százaléka zsidó.” (Die Glocke, 1944. május 15.)

A német média a sajtópiacunkat sem hagyta szó nélkül. „Míg a zsidó kontroll alatt lévő lapok száma Magyarországon 700 ezer, addig a nem zsidó újságok összesen csak 400 ezer példányt értek el, a gazdasági szaksajtó pedig 90 százaléka zsidó tulajdonban.” (Die Glocke, 1944. május 15.) Folyamatos náci bírálat ért bennünket keresztlevélgyáraink miatt is. „A zsidók Magyarországon könnyen magyarosíthatták neveiket, vagy könnyen ki tudtak keresztelkedni, még 1944 elején is. […] A magyarok lassúak voltak az üzletek árjásításában is.” A lapok sorra beszámoltak a szerte az országban működő keresztlevélgyárakról, így például Hacker Vilmos zsidó fakereskedő esetéről is, akinél 373 kitöltetlen keresztlevélűrlapot találtak. (Eibenstocker Tageblatt, 1944. február 8.)

A német birodalmi sajtóban a Horthy-kép is folyamatosan érdekeik mentén változott. A háború kezdetéig erőteljesen méltatták a Kormányzót, aki egymaga vetett véget a bolsevik rémuralomnak 1919-ben. Ehhez képest a Berliner Börsenzeitung 1941. június 25-i cikke már arról írt, hogy a kommunista diktatúrát csak a románok tudták leverni Magyarországon. Az időzítés nem volt véletlen. Hitlerék nyomást gyakoroltak hazánkra, hogy szüntessük be Moszkvával a diplomáciai kapcsolatokat, és üzenjünk hadat a Szovjetuniónak. A Horthy-gyűlölet természetesen Szálasi hatalomátvételekor kulminált a német sajtóban. „A kis áruló banda, mely éppen azon volt, hogy Magyarországot a bolsevista szakadékba taszítsa a feltétel nélküli megadással. […] a zsidó bolsevik horda Szent Bertalan-éjszakát rendezett volna, ha október 15-én nem jött volna a felszabadító fordulat.” (Völkischer Beobachter, 1944. október 24.)

Hazánk e tekintetben nemcsak azért volt a német reflektorfényben, mert nem hajtotta végre a wilhelmstrasse-i ukázokat, hanem mert Lengyelország után hazánkban volt a legmagasabb a lakosságarányos zsidó kisebbség. A magyar zsidótörvények a németek szerint „fogalmilag nem tisztázottak, a zsidóságot valláshoz és nem faji jegyekhez kötötték […] a bennük megfogalmazott földkisajátítási és kitelepítési rendeletek nem voltak végrehajthatók, ugyanis a zsidóság megtámadhatta azokat az illetékes helyi bíróságon, ahol évekig húzódott a jogi eljárás. A törvények csak papíron léteztek, mert nemcsak hogy nem alkalmazták őket, hanem a Kállay-kormány minden alkalommal még védelmébe is vette a zsidókat. […] mindaz, ami Magyarországon a zsidókérdés megoldása jegyében történt, nagyrészt csak szemfényvesztés.”  (Die Glocke, 1944. május 15.)

A németek szerint a magyar igazságszolgáltatás, államügyészek túl gyengekezű ítéleteket hoztak a zsidó bűnelkövetők irányában, és teret engedtünk a zsidó suttogó propagandának is. A németeknek természetesen ellenszenves volt a menekültpolitikánk is. Kezdődött a háború elől hazánk által befogadott 100 ezer lengyellel, és folytatódott a német fogságból Magyarországra szökő holland és francia hadifoglyokkal – illetve az ide menekülő zsidókkal. A jelenségről így írtak: „Magyarország még az ellenséges elemeknek is menedékhelyet biztosít. […] A magyar zsidóság még ma is egészen szisztematikusan folytatja Magyarország határain az embercsempészetet, amely külföldieket szivárogtat be az országba.” (Eibenstocker Tageblatt, 1944. február 8.)

A magyarországi kávéházaktól Auschwitzig

Deák István Egyesült Államokba emigrált magyar történész, a Columbia Egyetem tanára 1944-ben Budapesten érettségizett. Emlékirataiban, a Maratoni életem című könyvben a következőképpen ír a pesti utcaképekről: „1944 tavaszáig a magyar zsidók olyan biztonságban éltek, mint kevés európai országban. Azokban az években az európai zsidóság a lengyelországi (német) gázkamrák és a budapesti kávéházak között oszlott meg. Tudjuk, hogy azok a szlovák vagy lengyel zsidók, akiknek sikerült az ottani gettókból Magyarországra menekülni, döbbenten nézték, ahogy a nagy zsidó ünnepek idején, mint például a Dohány utcai zsinagógánál díszegyenruhás, fehér kesztyűs rendőrök irányították a forgalmat, miközben elegáns bundáikban vonultak a felékszerezett, gazdag zsidó hölgyek. Hiába követelték a szélsőjobboldali képviselők és német szövetségeseink, a magyar zsidókra ekkor még nem tűztek sárga csillagot, nem zárták gettóba és nem deportálták őket Keletre, vagyis náci haláltáborokba.” Deák István szavait támasztja alá a korabeli német sajtó is. A Die Heimat am Mittag már 1941. július 29-i számában leszögezi, hogy „a zsidók Magyarországon nagyobb biztonságban érzik magukat, mint bárhol és valaha”. A Völkischer Beobachter 1941. június 7-i száma emeli a tétet: „Magyarország az európai zsidóság menedéke lett”, jelezvén a németek mély csalódottságát a magyarokban.

Az észak-rajna-vesztfáliai Solinger Tageblatt – Németország egyik legrégebbi napilapja – 1944. március 29-én így ír a „jó útra térő”, újonnan kinevezett Sztójay-kormányról: „A zsidók és a marxisták egy héttel ezelőtt még szabadon űzhették bomlasztó tevékenységüket Magyarországon […] A marxizmus akadálytalanul építette ki szervezetét, a zsidók előkelő éttermekben ülték meg ünnepnapjaikat, és a budapesti kávéházakban ellenséges adókat hallgattak, amelyek rémhíreit azonnal továbbterjesztették. Virágzott a feketekereskedelem, az árufelhalmozás és a korrupció […] Mindezekért a bajokért a magyarországi zsidótörvények felelősek, amelyek számos kiskaput hagytak a zsidóknak. A megalakult új kormány végre lehetetlenné teszi a zsidóság számára ennek a játéknak a folytatását.”

A Badische Presse is sajátos módon ecsetelte 1944. április 26-án, hogy milyen gyenge láncszem volt hazánk a megszállásig a német csatlós országok táborában: „Nincs még egy olyan ország sem Európában, amelyben a zsidók egészen a legutóbbi napokig úgy pöffeszkedtek, és olyan jól érezték magukat, mint Magyarországon.

amelyre a zsidók az európai nemzetek népi ébredése elől menekülni próbáltak.” A karlsruhei lap így folytatja a magyar különutasság kárhoztatását: „Jellemgyenge magyarok ezrei álltak rá munka nélkül kapott magas jövedelem biztosítása érdekében, hogy keresztény strómanokként zsidó vállalatok szolgálatába álljanak, és hogy a zsidók fizetett zsoldosaiként a zsidóktól függő társadalmi körök rétegét bővítsék. […] a Gömbös által elindított megújulási programot a magyar kormányok folyamatosan elszabotálták.”

A lap a következőképpen foglalja össze a magyarokra váró feladatokat, melyeket évekig megkerültek: „A Sztójay-kormánynak nemcsak a külső front védelmét kell biztosítani, hanem a legalább olyan veszélyes belső frontot is ki kell tisztítani. Véget kell vetni a zsidók, marxisták és hazaáruló cinkosaik összeesküvésének. […] A luxuséttermekben végre nem látni zsidókat, a svábhegyi, Budapest környéki szép pihenőhelyek megszabadultak a zsidóvésztől. […] Hozzávetőlegesen 30 ezer budapesti üzletből 18 ezret kellett bezárni, ami azt bizonyítja, hogy a budapesti boltok kereken 60 százaléka zsidók kezében volt.”

Európában és a német megszállás alatt tartott szovjet területeken már négy és fél millió zsidót semmisítettek meg 1944 tavaszára, amikor is a magyar vidéki zsidóság gettósítása, majd deportálása megkezdődött. Így summázza ezt 1944. május 18-án a szászországi Eibenstocker Tagenblatt: „Egészen néhány héttel ezelőttig Magyarország az európai zsidóság utolsó fellegvára volt.”

A német antiszemitizmus és az örök birodalmi tervek

A fentiek fényében úgy tűnhet: a német nemzetiszocialistáknak csak a zsidókkal volt baja. És valóban, Hitlernél a legfontosabb szempont és a próbakő a vérre menő antiszemitizmus volt. Akinél ezt az eltökéltséget nem érezte, abban nem bízott meg. Csakhogy, ha mindössze a zsidókkal volt baja, miért nem rendezte a már zsidótlanított régiók sorsát? Miért nem kötött különbékét a franciákkal, a hollandokkal? Miért nem engedélyezte az ukrán állam felállítását? Miért hajtogatta ő is és az összes náci főnök, hogy majd a győzelem után mindent elrendezünk? 

Azért, mert addig nem akart bármiféle „rendezést” csinálni, amíg Németország nincs totálisan és megingathatatlanul birtokon belül. Azt akarta, hogy a németeké legyen az egész kontinens, a többiek pedig szolgálhassák őket. A fentiekből tehát tévedés lenne azt a meghunyászkodó következtetést levonni, hogy na hiszen, mindössze ki kellett volna adni a zsidókat, és a németek békén hagynak minket. Az egész világháború alatt ugyanis folytatódott a német tőke agresszív behatolása a magyar gazdaságba, amit gazdaságon kívüli eszközökkel hajtottak végre – azzal tudniillik, hogy ellentételezés nélkül követelt a Német Birodalom egyre több és nagyobb háborús hozzájárulást Magyarországtól, amely nemcsak a költségvetés hiányát és az inflációt növelte, hanem a magyar vállalatok német felvásárlásoknak való kitettségét is.

Ennek az egyik szimbolikus és valóságos betetőzése volt, amikor már a megszállás után Adolf Eichmann az SS számára kizsarolta a hatalmas Weiss Manfréd-cégbirodalmat.

Albrecht Haushofer professzor, neves földrajztudós 1941 novemberében terjedelmes emlékiratot juttatott el a Wilhelmstrassére, amelyben a német győzelem feltételeivel, illetve a győztesen megvívott háború utáni rendezéssel foglalkozott. Ebben a következőt írta rólunk, magyarokról: „Dél-Kelet-Európában ők a német befolyásnak mindig a legügyesebb és legkeményebb ellenfelei, a német népiség legrafináltabb üldözői voltak.” Meglátásával egyáltalán nem állt egyedül a birodalmi gőgtől, háborús sikerektől és a náci ideológiától megrészegült német hatalmi apparátus tagjai között. A magyar elit szuverenista politikusai, illetve a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjai tudták ezt.

S hogy Magyarország miért védte a német megszállásig a magyar zsidóságot – legalábbis a többségüket? Kizárólag gazdasági okokból talán? Pusztán azért, mert a magyarországi antiszemitizmusban a „végső megoldás” gondolata még nem uralkodott el teljesen? Esetleg csak az úri liberális nosztalgia okán, valamiféle érzelgős lelkiismereti problémák miatt? Vagy pedig inkább azért, mert 1867 után generációk nőttek fel a modern magyar nemzeteszme jegyében, s ezen még az 1918–1919-es törés sem tudott végzetesen változtatni?

Mindennek az elemzése messze meghaladná a jelen írás kereteit; ráadásul az előbbi kérdésekre adható válaszok még hosszú-hosszú ideig fognak keserű vitákat gerjeszteni. Egyvalami bizonyos: a semlegesek és Finnország kivételével a németek uralma alá vont Európában Magyarország 1944 tavaszáig egyedülálló politikai helyzetben volt. Sziget volt a hideg, kiszámított, de attól még horrorisztikus és véres rémtettek közepette. Sziget voltunk még akkor is, ha egyes esetekben akadtak olyanok, akik beengedték a külvilág borzalmait. Igen, voltak szadista keretlegények a munkaszolgálaton, és megtörtént a deportálás Kamenyec-Podolszkba és a mészárlás Újvidéken. A megszállás azonban döntő, minőségi változást hozott, s a magyar szuverenitás helyett csaknem fél évszázadra nagyhatalmi alávetettség lett az osztályrészünk. Március 19-e nyitott utat a „magyar tragédia” újabb és borzasztó felvonásai előtt – a nemzet egésze számára.

A sajtókutatás a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a TranzPress Kft. együttműködésében valósult meg.

A szerzők: Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság alelnöke és Szalay-Berzeviczy András nemzetközi sajtókutató, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő cég ügyvezető igazgatója

(Borítókép: Adolf Hitler és Joseph Goebbels helyi gyerekekkel találkozik Obersalzbergben, 1935. körül. Fotó: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images Hungary)