Schiffer András: Egy messiásvárás margójára

A március 26-án, reggel 9-kor élesített hangfelvétel ugyan nem bizonyult kormánybuktató „atombombának”, azonban a szöveg leirata és a mögötte felsejlő büntetőügy rávilágít a magyar állam működésének néhány, hosszú ideje fennálló anomáliájára. Ezekről szeretnék most szólni.

„Javasolták az ügyészeknek, hogy mit kéne kihúzni, de ezt nem mind tartották be” – így utal a korabeli igazságügyi miniszter a Miniszterelnöki Kabinetiroda munkatársainak a Völner–Schadl-ügyben nyomozó ügyészeknél tett látogatására. A Rogán Antal vezette tárcának ebben az időben nem osztottak lapot sem a bírósági végrehajtást, sem az ügyészséget illetően. A „Tóni, Ádám, Barbara” triász tagjai legfeljebb tanúként vizitálhattak volna a Völner–Schadl-ügyben nyomozó ügyészeknél, ha ők erre igényt tartanak (nem tartottak). Ha a miniszter asszony szavaiból akár csak annyi igaz, hogy a Karmelitából érkezők vallomástételi szándék nélkül kopogtattak az illetékes ügyészek ajtaján, s azok a hívatlan vendégeket nem penderítették ki azonnal az épületből: a hivatali visszaélés gyanúja az érintett ügyészek esetében is megfogalmazódhat. Csakhogy kinek kellene megindítania egy ilyen nyomozást? Természetesen az ügyészségnek. Ha a köztársasági elnök, kormánytagok, országgyűlési képviselők, bírák, alkotmánybírák esetében merül fel törvénysértés gyanúja: a rendszer garantálja, hogy velük szemben egy tőlük, az általuk vezetett intézménytől független szerv vizsgálja ki az ügyet. 

Ha az ügyészi szervezeten belül rendszerszinten megsértik a törvényt, ha vezető ügyészek követnek el bűncselekményt és így tovább: az ügy kivizsgálására nem rendelkezik más szerv törvényes felhatalmazással, mint maga az ügyészség. Ennek a jogállami deficitnek a kiküszöbölésére javasoltam 2016 májusában T/10689 számon – többek között – a Kúrián működő Nyomozóbírói Tanács felállítását.

A volt miniszter volt férjének házi készítésű hangfelvételénél súlyosabb kérdéseket vet fel a Völner–Schadl-ügy kormányzati leágazásait illetően a Telex március 25-én publikált tényfeltáró cikke. A portál a nyomozati anyag alapján rekonstruálta Schadl György letartóztatása előtti utolsó napjait, a fővégrehajtó és a vele kapcsolatot tartó államtitkár kommunikációjára fókuszálva. A nyilvánosság – nem vitásan – a törvény előtti egyenlőség legfontosabb garanciája. Csakhogy harmincnégy éve nézzük azt a műsort, hogy egy-egy politikailag „pikáns” büntetőügyben random módon landolnak hol lehallgatási, hol kihallgatási jegyzőkönyv-részletek hol az egyik, hol a másik oldali, hol pedig a bulvármédiánál. Ez a gyakorlat korántsem csak a nyomozati érdek, az ártatlanság vélelme, az adatvédelem, a személyhez fűződő jogok szempontjából aggályos. A részlegesen adagolt és terelgetett információkkal sikeresen lehet a nagyérdemű figyelmét elterelni a politikailag indifferens(ebb) „kishalak” irányába, miközben a vádhatóságról szépen lekerül a közvélemény nyomása, hogy esetleg az „érinthetetlenek kasztjába” tartozókkal is kezdjen valamit. A rendezetlenség ma a büntetőeljárások nyilvánosságát illetően éppúgy tág teret nyit a politikai manipuláció előtt, ahogyan ezt – ugyancsak harmincnégy éve – az állambiztonsági múlt feltáratlanságát illetően is tapasztalhatjuk. S a probléma nem áll meg a büntetőeljárásoknál.

Az öt évvel ezelőtti önkormányzati választási kampányban az egyik képviselőjelölt sérelmezte ellenfele róla is szóló posztját, s jól beperelte. A tárgyalás természetesen nyilvános, a sajtó – elvileg – szabadon tudósíthatna. Az önérzetes felperes mégis elérhette, hogy becses nevét a sajtószervek ne írják le. Ha ma egy szakszervezet pert indít, hiába nyilvános a tárgyalás, komoly aggályokat vet fel, ha a munkáltatói cselvetéseket a felperes a periratok nyilvánosságra hozatalával kívánja a szaktársak, a közvélemény előtt feltárni. A sor folytatható tovább, a bírói pályázatoktól egészen az államfő lemondásához vezető kegyelmi botrányig. A jogi eljárások nyilvánosságát ma sporadikusan és inkoherensen szabályozzák a különféle eljárásjogi, végrehajtási, szervezeti és adatvédelmi előírások. A megoldást az jelentené, ha a rendszerváltás után harmincöt évvel végre egységes kódex születne az igazságszolgáltatás nyilvánosságáról: a perindítástól, a nyomozás megindulásától, a bírósági tárgyalásokon, a bírósági eljárások során keletkezett iratokon, a bírói álláshelyekre, vezetői pozíciókra kiírt pályázatokon, azok elbírálásán át a jogerős döntések végrehajtásával, a kegyelmi eljárással bezárólag. Egy ilyen kódex egyszerre garantálhatná az eljárások, a bírói működés nyilvánosságát, és szabhatna gátat a manipulatív szivárogtatásoknak.

Az egész Völner–Schadl-ügy mélyén ott találjuk az eredendő bűnt, hogy a kilencvenes években, a neoliberális tombolás kellős közepén, az MSZP–SZDSZ-többség fogta, és privatizálta a bírósági végrehajtást. Amikor pedig 2015-ben már az egész ország a végrehajtómaffia viselt dolgaitól volt hangos, a néhai LMP és a néhai Jobbik követelése ellenére a Fidesznek nem volt bátorsága lecsapni a sárkány fejét, és visszatérni az 1995 előtti rendszerhez, amikor a bírósági szervezetrendszeren belül működött a bírósági végrehajtás.

„Polt nem ura a helyzetnek” – hangzik el a miniszter asszonytól, ami egyszerre megnyugtató, és mégsem az. A kvázi önálló hatalmi ágként funkcionáló ügyészségen rajta maradt a Visinszkij-modell, ’36-os sztálini alkotmányt másoló 1949. évi XX. törvény lenyomata. A rendszerváltó alkotmányozás ezen azért nem változtatott, mert előbb – a Nemzeti Kerekasztalon – a szabad választások, majd pedig – az Antall–Tölgyessy-paktumnál – a kormányozhatóság feltételeinek megteremtésére koncentrált. Az 1995–96-os alkotmányozási kísérlet idején az SZDSZ és a Fidesz támogatták ugyan az ügyészség kormány alá rendelését, kezdeményezésük mégis – Horn Gyula és Torgyán József alkalmi együttállásán – zátonyra futott.

A 2002-es kormányváltás után Medgyessy kormányfő újfent rendezni szerette volna a helyzetet, ehhez viszont nemcsak kétharmados többséggel nem rendelkezett, de Bárándy igazságügyi miniszter támogatását sem bírta. Miért volna kulcskérdés az ügyészség kormány alá rendelése? Azért, mert a választópolgárok ebben az esetben, négyévente, az ügyészségről is ítéletet mondhatnának, nem utolsósorban pedig a kormány a teljes büntetőpolitikáért felelősséggel tartozna a választók előtt. A NER hipercentralizációjából látszólag az következett volna, hogy a 2011-es alkotmányozás – Orbán ’95-ös álláspontjával is összhangban – végre a kormány felügyelete alá rendeli az ügyészséget. Nem ez történt, sőt: az Alaptörvény 23. cikke létrehozta az önálló szabályozó szerv intézményét.

A kvázi hatalmi ágként funkcionáló ügyészség ugyan egy „sztálinista csökevény”, azonban különös módon belesimul abba a globális neoliberális trendbe, amely a „függetlenség” képmutató jelszavába csomagolva egyre több közpolitikai funkciót (ld. monetáris politika) szakít le a kormányzatokról, s így von ki a választói ellenőrzés alól. Orbán 2010 után meglátta a lehetőséget a globális trendben arra, hogy komplett kormányzati funkciókat szervezzen ki a ciklusokon messze túlnyúló mandátummal felruházott emberei alá tartozó, kétharmaddal körbebástyázott önálló szabályozó szervekbe és persze megtartsa a sztálini alkotmányból másolt ügyészségi alkotmányos jogállást. Erről szól ugyanis az orbáni mélyállamépítés: a kormányzati funkciók jelentékeny részével akkor is Orbán Viktor rendelkezhet, ha a választók egyszer mégis kiszavaznák a hatalomból. Az egyik legújabb önálló szabályozó szerv a 2021. évi XXXII. törvénnyel létrehozott Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága. Ebbe csomagoltak olyan tipikusan kormányzati kompetenciákat, mint például a szerencsejáték-piac, a felszámolói névjegyzék, a koncessziók, s persze a komplett önálló bírósági végrehajtói piac és a végrehajtói kar felügyelete. A miniszterelnöknek végre arra a kérdésre is világos választ kellene adnia: miért mentette ki épülő mélyállamába a 2022-es kampány előestéjén, a Völner–Schadl-ügy kirobbanásának pillanatában az önálló bírósági végrehajtás felügyeletét?


A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Völner Pál a Schadl-Völner-ügy tárgyalásán, 2023. május 23-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)