Jó ügyekre hivatkozva nem lehet tisztességtelen eszközöket használni

Fodor Gábor múlt heti írásában hat pontban írja le a közel-keleti helyzet, különösképpen a gázaiak és az izraeli hadsereg közötti szembenállás tanulságait. Elemzése során arra a jogos következtetésre jut, hogy a Hamász támadása minden emberi normán túllép, így a szervezet által használt eszközökkel nem lehet a palesztinok felszabadításáért küzdeni. Ezután az izraeli civilek elleni embertelen támadást említi, továbbá kitér a magyar belpolitikára és Magyar Péter cselekedetére: egy másokkal folytatott telefonbeszélgetés titkos felvételére. Fodor szerint mindegyik illegitimmé válik, mert „jó ügyeket nem lehet tisztességtelen eszközökkel képviselni”.

Fodor állításával, hogy tisztességtelenül nem lehet jó ügyet képviselni, egyetértek, egyben feltételezem, hogy írását és politikai álláspontját jóakarat vezérli, viszont az általa használt eszközöket megkérdőjelezem. Vitatom, hogy mivel tisztességtelenek, így jó ügyet nem szolgálhatnak. Ugyanakkor fontos megjegyeznem azt is, mennyire eltérő lehet, hogy ki mit gondol jó ügynek, és milyen nagy különbségek lehetnek aközött, hogy adott embercsoportok vagy akár történelmi korszakok mit ítélnek meg jónak. Ennek fényében nyomatékosítom, hogy ezen ügyek kivívása érdekében miért kell elvetnünk a Fodor által használt tisztességtelen eszközöket, és miért lenne sürgető a magyar társadalom, de akár az emberiség számára is egy emberi minimum megteremtése.

Önkényes relativizálás

Először is fontos leszögezni, hogy a Hamász-támadás áldozatainak és családtagjainak szenvedését egy cikkben tárgyalni a Varga Judit által átélt családi drámával finoman szólva sem etikus, még akkor sem, ha a magyar lakosság – különösen a Magyar Péterben bizakodók – szemének felnyitását tűzte ki Fodor célul. Két nagyon komplex és egymástól eltérő súlyú ügyről van szó, míg az azonosság nagyjából annyi lehet, hogy mindkettő tisztességtelen.

Ez egy bevett és közkedvelt kelléke aktivista csoportoknak és politikai oldalaknak, amit arra használnak, hogy az általuk jónak vélt ügyet erősítsék, és a tőlük eltérően gondolkodó emberek véleményét vagy tettét vállalhatatlannak minősítsék. Ezzel élnek például aktivista szervezetek, amikor nácinak vagy szélsőjobboldalinak bélyegeznek minden nekik nem tetsző megmozdulást, és mondjuk a zsidótörvényekhez hasonlítanak egy bevándorlásügyi szabályozást. De ezzel a módszerrel operálnak konzervatívok is, amikor például a beszüntetett NatCon konferencia okán a brüsszeli rendőrség tettét egy ostromhoz hasonlítják és Brüsszel működését a Szovjetunióéval teszik azonossá.

Ez a relativizálás figyelhető meg akkor is, amikor a palesztin áldozatok mellett felszólaló hangokat nácinak és antiszemitának titulálják, és mint ahogy ebben az esetben érvelnek: az, aki nem áll mindenben az izraeli vezetés mellett, az – Fodor álláspontja szerint is – „Izrael-ellenes”, következésképp magának a zsidóságnak a megsemmisülését kívánja. Tehát aki így érvel, az a társadalom nagy része által helyesen elutasított emberiség ellen elkövetett tetteket teszi egyenlővé egy általa elutasított véleménnyel a „jó ügy” képviseletének érdekében.

Történelmi leegyszerűsítések és összemosások

A relativizáláson túl Fodor érvelésében gyakran él a történelmi események és tények egyszerűsítésével, amivel szintén a jó álláspontját hivatott alátámasztani, noha ezek a világ komplexitását figyelmen kívül hagyják. Bár leszögezi, hogy a „Közel-Keleten mindkét népnek, a zsidóknak és a palesztinoknak egyaránt joguk van az önálló államhoz, ahogy azt az ENSZ határozata is kimondja”, a konfliktus alapját már elfelejti megemlíteni, vagyis hogy a határozat ellenére a nyugati országok többsége, köztük az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és maga Izrael sem fogadja el ezt a függetlenséget.

Emellett Fodor különböző kultúrákat és vallásokat mos önkényesen össze, amikor azt állítja, hogy „Izrael a zsidó–keresztény kultúra, így a nyugati világ bölcsője”. Ezzel a képi társítással a zsidó vallást köti a keresztényhez, vagyis Izrael államot a keresztény kulturális hagyományú Magyarországhoz (ahol ma már csupán a lakosság fele vallja magát kereszténynek), és végül mindkettőt a nyugati világhoz. Jóllehet azt nem említi, hogy a keresztény, zsidó és iszlám mind szemita vallás, hitviláguk eredete azonos, és mind ugyanabban az Istenben hisznek. Arra sem tér ki, hogy a történelem során a három vallási közösség mindig egymást befolyásolta – így a kultúránk alapjait képző innovációk, találmányok és felfedezések egymásra hatottak – és kölcsönös együttélésünket olykor a tisztelet, máskor rivalizálás és viszály jellemezte. A spanyol inkvizíció alatt például épp a keresztény vezetők üldözték a zsidókat, akik az Oszmán Birodalomban találtak menedéket. Így maradhatott fent a disznóhúsevés tilalma mind a zsidó, mind az iszlám vallási hagyományban.

Közös emberi civilizációnk bölcsőjében, a mostani Irak területén pedig a Moszuli Örökség Múzeumban megtekinthetők az iszlám mellett a zsidó és keresztény vallási szimbólumok is, amiket a mai napig büszkén mutogat a moszuli nép mint közösségük vallási sokszínűségének és évszázados együttélésének lenyomatát.

Csoportidentitás felállítása és kirekesztés

Végezetül, a Fodor által önigazolásra használt eszközök között van napjaink legelterjedtebb módszere, az embercsoportok összemosása és azonosnak vétele néhány külső jegy, tulajdonság vagy veleszületett jellegzetesség (pl. nem, származás, bőrszín) alapján. Így vesz egynek minden, a tűzszünet mellett tüntető nyugatit, minden zsidót és palesztint, sőt még a magyar ellenzéki pártokat is egy kalap alá veszi, egy közös tömbként utal rájuk: „a baloldal”. Írásában úgy oldja fel a több tízezer palesztin gyerek halálát követelő támadások embertelenségét, illetve a súlyos testi sérüléseket követelő csapásokat, hogy összemossa az áldozatokat a Hamásszal, így legitimálva a civilek mészárlását és csonkítást.

Hasonló módszerekkel persze mások is élnek, így például azok a nyugati politikusok, akik Orbánnal mosnak össze és vesznek vele egynek minden magyart, nyomást gyakorolva az országra, hogy így álljon a „jó” oldalra. Így alkalmazzák az összemosást és kirekesztést azok a szervezetek és csoportok is, akik egy általuk meghatározott „jó ügy” érdekében kampányolnak, például így tették ki több muszlim ismerősömet közösségi csoportokból szélsőséges nyugati aktivisták, amiért nem a „megfelelő vélemény”-t hangoztatták, illetve nem voltak hajlandóak a Palesztina melletti kiállás minden aspektusával egyetérteni.

Ezek helyett fontosabb lenne az alapvető emberi morális minimum lefektetése, ami a tolerancián, véleménykülönbségek elfogadásán és emberi élet feltétlen védelmén alapul. Nem lehet a jó ügyre hivatkozva elfogadni civilek gyilkolását és csonkítását, főleg gyerekekét, legyen az áldozat zsidó, katolikus, muszlim, izraeli, palesztin, ukrán, orosz, magyar vagy ezek bármilyen keveréke.

Ha viszont elfogadjuk a kollektív büntetés elvét és feladjuk az általános morál meg az emberi jogok melletti kiállást, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy katasztrófa felé sodorjuk a globális emberiséget, benne nemzetünket. Állandó konfliktusok nem csak a Közel-Keletet jellemzik, láthattunk hasonló ellentéteket a délszláv háborúk alatt, és persze Ukrajnában is. De hiába szűnne meg egyik pillanatról a másikra a Hamász terrorizmusa, hiába tűnne el Putyin a világpolitika színpadáról, a konfliktusok velünk maradnának, mert az igazi probléma fókuszában nem ők állnak, hanem a működés, ami által tisztességtelen tetteket legitimálunk a jó ügy képviseletének vágyától hajtva.

A Fodor Gábor által is említett holokauszt és bolsevik terror nem a megszálló arab világ, az iszlám vagy az iráni vezetés műve volt. Nem a saját kultúránktól eltérő erők támadták meg a kontinenst, hanem épp a nyugati világ új eszméi és a jó ügyekben való biztos meggyőződés volt az, ami embertelen eszközök használatához vezetett, és ami jónak gondolt ügyekre hivatkozva követte el a legvérfagyasztóbb tetteket.

A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Palesztinok egy izraeli támadás után Rafahban, a Gázai övezetben 2024. április 18-án. Fotó: Abed Rahim Khatib / Anadolu / Getty Images)