Húsz éve az Európai Unióban – öt tanulság

Pontosan húsz évvel ezelőtt, 2004. május 1-jén csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz. A bő egy évvel korábban tartott megerősítő népszavazáson a magyar választópolgárok 84 százaléka mondott igent az integrációra. Bátran mondhatjuk: a csatlakozást nemzeti konszenzus övezte. Jean Monnet az európai projekt kezdetén úgy fogalmazott, amire Európa most vállalkozik, az valójában „utazás egy ismeretlen célállomás felé”.

Mi, magyarok is hasonló helyzetben voltunk, amikor a csatlakozás mellett döntöttünk. Tudtuk, hogy létezik Európai Unió. Tudtuk, hogy „az már Nyugat”. Igyekeztünk tájékozódni, részt vettünk az előkészítő tárgyalásokon, voltak, akik vették a fáradságot, és átrágták magukat az integráció már akkor is kiterjedt irodalmán, vagy csak nyugati utazásaik során alakult ki bennük valamilyen kép, hogy mi fán terem is ez az Európa, ahova végre beléphetünk. De a cél, ismeretlen maradt. Nem tudtuk, mert nem tudhattuk, milyen is az uniós lét a gyakorlatban, s vajon hova is igyekszik az öreg kontinens legújabb politikai innovációja, az unió. Húsz év távlatából viszont már van lehetőség mérleget vonni. Íme, öt tanulság:

1. A 2004-es bővítés az Európai Unió utolsó sikeres vállalkozása. A 2004-es bővítés a nyugati államok és az újonnan csatlakozó közép-európaiak egyértelmű, közös sikere. Álljon csak itt egy adat: az újonnan csatlakozott országok az elmúlt 20 évben kétszer olyan gyorsan növekedtek, mint a régi tagállamok. Ez olyan eredmény, ami mindenkinek jó. Jó az Európa-projekt egészének, hiszen az újonnan csatlakozók dinamizálták Európa gazdaságát. Jó az új tagállamoknak, hiszen ki tudták használni a csatlakozás által adott lehetőségeket. S jó a régi tagállamoknak is, hiszen cégeik és befektetőik ki tudták venni részüket a keleti növekedésből. A keleti bővítés a bizonyíték arra, hogy az egész több, mint a részek összessége.

Szomorú azonban, hogy a keleti bővítés egyben az EU utolsó sikeres projektje is. Ennek alátámasztásához nem kell mást tenni, mint ellátogatni az Európai Unió hivatalos honlapjára. Ott az integráció történetét évtizedekre bontó idővonalban minden évtized valamilyen pozitív üzenetet hordoz, kivéve egyet.

Béke az ötvenes években, gazdasági fellendülés a hatvanas években stb. De míg a 2000-es évek a hivatalos honlap szerint a további bővítésről szólt, addig a 2010-es évek kapta az első negatív hangvételű címkét: „Egy kihívásokkal teli évtized.” Igazi uniós, élére vasalt, valóságot elfedő eufemizmus. A mögöttünk hagyott évtizedben az EU válságba került, s olyan hosszúra nyúlt évtized ez, ami, ha így nézzük, mai napig nem ért véget. Az utolsó sikert Magyarország és a többi régiós ország csatlakozása jelentette.

2. Az elmúlt két évtizedben az Európai Unió Magyarország természetes politikai közegévé vált.

Kitanultuk az Európai Unió működési módját és megtanultunk járni annak rejtekútjait. Ezt a tudást pedig képesek vagyunk Magyarország javára kamatoztatni. A tanulási fázis sajnos nálunk kicsit tovább tartott, mint a többi csatlakozó országnál. Sajátos, hogy a magát legeuropéerebbnek tartó politikai erő, a mára nyíltan az Európai Egyesült Államokért kampányoló baloldal vezetőjének kormányzása alatt maradtunk el leginkább a fejlődésben.

Az integráció durván első öt évében, a Gyurcsány–Bajnai-korszakban nálunk volt a legkisebb a gazdasági növekedés. Már 2007-ben, a pénzügyi válság előtt a magyar gazdaság szinte stagnált, eközben a szlovákok, a litvánok és a lettek 10, a lengyelek 7, a csehek csaknem 6 százalékkal nőttek. S aztán a válság alatt a V4-országok közül nálunk volt a legnagyobb a visszaesés. Ezt a lemaradást mára nagyrészt leküzdöttük, de fájó belegondolni, hol tartanánk, ha nem eleve hátrányból kellett volna indulni. Már csak azért is, mert a Covid után a magyar volt az egyik legnagyobb visszapattanás a régióban. Önmagáért beszél viszont az a tény, hogy csak az exportunk 2004 és 2023 között több mint két és félszeresére nőtt, főleg az európai uniós piacoknak köszönhetően. A csatlakozás olyan lehetőséget teremtett, amiből kár lett volna kimaradni.

3. Visszakaptuk Európát, s vele visszatértek a magyar Európa-politika természetes kihívásai is. Az, hogy kiismertük az EU működését, hogy visszakaptuk természetes politikai közegünket, szükségképpen magában hordoz egyfajta varázstalanodást. Akkor azt gondoltuk, a csatlakozással révbe érünk, s minden problémánk egy csapásra megoldódik. De már tudjuk, igaza volt Madáchnak: „A cél halál, az élet küzdelem/S az ember célja e küzdés maga.”

Prózaibban: egyfelől az európai működés rendes és rejtett útjainak bejárása és kiismerése már nem mint a vágy tárgya, hanem mint mindennapi munka és sokszor lélekölő kötelesség jelentkezik. Másfelől – ahogy a mondás is tartja – „lakva ismerszik meg az ember”.

S ez ugyanúgy igaz a szerelmesek összeköltözésére, mint az Európa-házra. Kiderült, hogy a magyar történelem régi, Európa nyugati felével kapcsolatos tapasztalatai nem csak a történelemkönyvek lapjaira tartoznak, hiszen azok nem múltak el: nagyon is jelen vannak.

A Meuse folyón túl fekvő Brüsszelnek ugyanúgy nem tetszenek sajátos nemzeti értékvállalásainkból fakadó döntéseink, mint egykor a Lajta medrén túl fekvő Bécsnek. Mint egykor, úgy most is át akarják írni jogrendünket, bele akarnak szólni, mi szerepelhet a magyar alkotmányban, ránk akarják erőltetni a maguk haladóbbnak gondolt eszméit. A feladat ma is az, mint egykor volt. Bár a magyar szabadság ügyének legszebben ékesített lapjait a szabadharcokról írják, a legnagyobb sikereket a jogi csatákban: királyi feliratokban és áprilisi törvényekben, bullákban és dekrétumokban értük el. Nincs miért aggódni, ebben – úgymond – „profik vagyunk”.

4. Európa mára nem ura önmagának, nem találja a helyét a világban. A civilizációs felsőbbrendűségbe burkolt kioktatás pedig már csak azért is indokolatlan, mert egyre kopottabb az a bizonyos civilizációs felsőbbrendűség. Egyértelművé vált 2024-re, hogy a ránk következő világrendben Európa nem lesz képes megőrizni vezető szerepét. Ehhez is elég csak egy adat: a következő évekre a világ más nagy geopolitikai erőközpontjaiban jelentős gazdasági növekedés várható.

Kínában 4 százalék körüli, az USA-ban 2 százalék feletti évenként. Európa viszont örülhet, ha egy százalék fölé tudja tornászni saját gazdasági növekedésének a mértékét. A növekedés szerkezetét tekintve pedig azt látjuk, a keleti bővítés országai nélkül még ennyi sem jönne össze: mi mentjük meg a mundér becsületét. Ez azonban csak a kisebbik baj. Kapunk némi, valójában egyre több kioktatást, zsarolást, hivatali packázást, jogi és gazdasági méltatlanságot. Nem tetszik, persze, nem örülünk neki, de megszoktuk már, tudjuk kezelni. Csakhogy a civilizációs felsőbbrendűség tudata nem állja meg a helyét a külvilág felé sem. Európa eljelentéktelenedőben van, s ha emellé még lekezelő is, ha ideológiai alapon hoz gazdasági és politikai döntéseket, azzal csak ront a helyzetén.

A megváltozott helyzet megváltozott szerepfelfogást igényel az öreg kontinens részéről. Egy olyan szerepre kellene törekednie, amely nem elválaszt minket a világ többi felétől, hanem összeköt. Amely nem ellenséggé, hanem – ha nem is szövetségessé, de – kiszámítható partnerré teszi a világ többi részét. Ha meg tudná találni a helyét ebben a most következő világrendben, akkor el tudná kerülni saját eljelentéktelenedését. Európának belátható időn belül meg kell tanulnia a világhoz való ilyetén viszonyulást, s legolcsóbban ebből tőlünk, magyaroktól vehet leckét.

5. Meg kell mentenünk magunkat és Európát! Mi, magyarok bármennyire is úgy érezzük, a pökhendi Brüsszel egye meg, amit főzött, dőljön rá akkor a ház, hiba lenne erre a konklúzióra jutnunk. Sorsunk az Európai Unióval nemcsak az integráció ténye miatt, hanem földrajzi, gazdasági kulturális és civilizációs okokból is összeforrt. Ha a hajó elsüllyed, vele süllyedünk mi is. Persze kötelességünk mindent megtenni, hogy legyen bekészítve egy jó mentőcsónak, de mentőcsónakban hánykolódni a viharos tengeren nem ugyanaz, mint egy óceánjárón. Ezért a legbölcsebb, amit tehetünk, ha leváltjuk a kapitányt, mielőtt jéghegynek kormányozza Európa hajóját. Erre pedig lehetőség éppen most, bő húsz évvel a csatlakozás után adódik.

Az elmúlt húsz évben ugyanis nemcsak varázstalanodott az Európai Unió, nemcsak kiismertük annak működését, hanem megtaláltuk azokat a szövetségeseket Nyugaton is, akikkel új irányt szabhatunk az európai projektnek. Pontosabban visszaterelhetjük abba a helyes irányba, amelyben még a csatlakozásunk pillanatában haladt. Egy olyan Európa Unió felé, amelyben nem a civilizációs felsőbbrendűségtudatba palástolt föderalizáló, azaz birodalmi törekvések adják a közösség belső dinamikáját, hanem a nemzetek közötti kölcsönösen előnyös együttműködés, amelynek kereteit az unió intézményei biztosítják. Ez nemcsak belső attitűdbeli, hanem külső testtartásbeli változást is jelent.

Ma, külpolitikáját tekintve, Európát ismét elrabolták, de most nem egy bika képében megjelenő görög főisten, hanem a Wall Street kabalaállataként tetszelgő bika hátán talált magának helyet. Innen oktatja ki a világ többi részét, illetve minket – pedig épphogy nem ura önmagának: arra megy, amerre a Wall Street bikája viszi. Most éppen bele egy véres, harmadik világháborúval fenyegető konfliktusba, amelyhez az európaiak többségének, de a magyarok összességének bizonyosan semmi köze sincsen. Köszönjük, nem kérünk belőle! A most következő Európai Parlamenti választás a legjobb alkalom, hogy Európa népei visszaszerezzék az irányítást saját kontinensük és saját jövőjük felett. Európa itt van, s a mienk. El a kezekkel!

A szerző Orbán Viktor miniszterelnök politikai igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Ian Waldie / Getty Images)