Az Európai Unión kívül kisebb jólétben és biztonságban, kevésbé boldogan élnénk

A második kerek, tízes évfordulóhoz érkeztünk. Húsz évvel ezelőtt, 2004. május 1-jén, egy szép tavaszi napon ünnepeltük, hogy Magyarország ismét teljes jogú tagja lett a nyugat-európai országok közösségének. Frissen végzett jogászként még 1994-ben kerültem az Európai Ügyek Hivatalába, ahol előbb a társulási, majd csatlakozási folyamat munkáit segíthettem. Több mint tíz év versenyhivatali közszolgálat, majd egyetemi oktatás, kutatás és ügyvédkedés után nemrég lettem az EU Törvényszékének második magyar bírója. Akármilyen munkakörben is dolgoztam, az uniós kapcsolatok ápolása, az uniós jog alkalmazása mindig is az életem része volt. 

Érdemes felidézni, hogy a csatlakozási tárgyalások még 1998 végén, Orbán Viktor első kormányzása idején kezdődtek meg, s a vártnál hosszabb időt igénybe véve, Medgyessy Péter miniszterelnöksége során értek véget. „Hazánk, a Magyar Köztársaság történelmének új korszakához érkezett. Az ezer esztendeje Szent István királyunk által alapított európai magyar állam most újra megerősíti szövetségét az európai közösséggel” – ez volt olvasható abban a nyilatkozatban, amelyet a megállapodást ratifikáló törvénnyel együtt, a négy frakció egyetértésével, ünnepi keretek között fogadott el a magyar parlament. Talán még sokan emlékszünk arra, hogy 2003. április 12-én népszavazást is tartottunk az EU-tagságról, amelyen a résztvevők 82 százaléka mondott igent. 

Ha szem előtt tartjuk, hogy válságos időszakokban éppen nem szokott az európai gondolat népszerű lenni, viszonylag jónak mondható adatnak tűnik, hogy ugyan jelentősen csökkent az EU támogatottsága hazánkban, annak szintjét még mindig 54–59 százalék közé teszik a különböző közvélemény-kutatások. 

Az Eurobarométer szerint honfitársaink mindössze hét százaléka gondolja alapvetően rossz dolognak a tagságot. Uniós bíróként az EU tagság igazságügyi vetületeiről szeretnék néhány gondolatot megosztani az Olvasóval. Talán kevésbé köztudott, hogy nem egy, hanem két uniós bíróság is működik Luxemburgban. Az Európai Unió Bíróságát a törvényszék és a bíróság alkotja. Jelenlegi munkám a Törvényszéken nagyrészt abban áll, hogy az uniós intézmények döntéseinek jogszerűségét ítéljük meg, a polgárok mindennapi életének és gazdasági tevékenységének számtalan oldalát érintve. Ha egy amerikai technológiai óriás úgy érzi, hogy az Európai Bizottság igazságtalanul szabott ki rá eurószázmilliós bírságot erőfölénnyel való visszaélés miatt, úgy a luxemburgi bírósághoz fordulhat. Azok a tagállamok is itt pereskedhetnek, akiknek megtiltotta a bizottság, hogy vállalataiknak támogatást adjanak. Csakúgy, mint azok az orosz üzletemberek, akik a vagyonukat zároló tanácsi korlátozó intézkedéseket kifogásolják. Annak a vállalkozásnak is itt a helye, aki szerint az uniós védjegyhivatal jogsértően jegyzett be egy szerinte megtévesztő cégnevet vagy logót. 

Megtehetik, mert az unió nem csak a tagállamokon kéri számon a jog betartását. Az unió maga is a jog uralmán alapuló szövetség. Nemcsak a tagállamoknak, vállalkozásoknak, hanem az uniós intézményeknek is tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogszabályokat és jogelveket. E jogvitákban hoz első fokon a Törvényszék, végső soron pedig a Bíróság ítéletet.

Az EU Bírósága az egyének jogvédelme és az uniós jogszabályok jogszerűségének felülvizsgálata mellett egy másik fontos feladatot is ellát. A 27 bíróból álló Bíróság kizárólagos joga az uniós jog hiteles értelmezését megadni. E tevékenységben, bizonyos szűkebb körben, például az áfaügyek és légi közlekedéssel kapcsolatos fogyasztóvédelmi viták kapcsán a törvényszék is hamarosan osztozni fog. Ebből a szemszögből nézve a Bíróság a magyar igazságszolgáltatásnak is részét képezi. Amennyiben ugyanis egy hatósági, kereskedelmi, szerződéses, büntetőjogi vagy éppen családjogi vita eldöntése során uniós jogot alkalmaznak a magyar bíróságok, úgy az adott konkrét ügyben kérdésekkel fordulhatnak a Bírósághoz. Az elmúlt húsz év során 281 előzetes döntéshozatal iránti kérelem érkezett Magyarországról a Bíróságra, ami az ország méretéhez képest kiemelkedő mutató. Ilyen szempontból mindenképpen jól integrálódtunk az uniós jogi közösségbe. Számos olyan témát lehetne felsorolni, ahol magyar bíróságok előtti perek járultak hozzá az uniós jog fejlesztéséhez. Példaként lehet felhozni a devizahiteles ügyeket, amelyekben a Bíróság megerősítette a hitelfelvevő fogyasztók jogait, és amelyekben a magyar jogalkotás és jogalkalmazás is folyamatosan figyelemmel kísérte az uniós ítélkezési gyakorlat alakulását, és ahhoz igazította a nemzeti szabályozási környezetet. A magyar ágazati különadók területén is sikerült egy olyan uniós ítélkezési gyakorlat kialakítását elérni, amely minden tagállamra hatást gyakorolt, jelentősen megerősítve a tagállamok adópolitikai mozgásterét. 

Voltak természetesen olyan ítéletek is, például a menekültügyi kérelmek kezelése kapcsán, amelyek kevésbé nyerték el a hazai közvélemény tetszését. Fontos látni, hogy a bírósági statisztikák azt mutatják, hogy Magyarország összességében, a politikai érdekek által felerősített jogállamisági viták ellenére, alapvetően az uniós jogot követő, azt tiszteletben tartó tagállamok közé tartozik. Vannak ugyan fontos kérdéseket érintő viták, de nem igaz az a vád, hogy a kedvezményeket kihasználó, de a játékszabályokat semmibe vevő klubtagok lennénk. 

Vannak ugyan ennél ritkábban célba vett tagországok is, de azok mind kisebbek nálunk. A „régiek” esetében egyáltalán nem ritka, hogy egészen a Bíróságig jut egy jogvita: az elmúlt húsz év során Luxemburgot 127, Belgiumot 113, Finnországot 44 esetben perelte be a Bizottság uniós jogi kötelezettségek megsértése miatt.

Sokan, sokféle szempontból értékelhetik uniós tagságunk elmúlt húsz évét. Vitathatatlan, hogy az uniós tagság az ország és polgárai, vállalatai életének mindennapjait meghatározza, hol nyilvánvalóan, hol kevésbé láthatóan. Egy uniós tagság nélküli, alternatív valóságban létező Magyarországon minden bizonnyal kisebb jólétben és biztonságban, kevésbé boldogan élnénk. Gondoljunk csak a vasúti és közösségi közlekedés, az árvízvédelmi rendszer, a kerékpárutak fejlesztésére, vagy éppen a szabad munkavállalásból és az európai piacok megnyílásából adódó lehetőségekre. Földrajzi helyzetünk és gazdaságunk nyitottsága okán sincs reális alternatívája az uniós tagságnak. A tagság hatásait élethelyzetünk alapján lehet pozitívan vagy negatívan értékelni, vérmérsékletünk szerint eltérő hangvétellel szólni róla. Lehet és kell is érdemi vitákat folytatni arról, hogy milyen irányba haladjunk tovább, hogy az élet mely területein tartjuk kívánatosnak az uniós szintű cselekvést, s hol szükséges megőrizni a nemzeti szuverenitást. Fontos látni, hogy most szerencsére már nem a fejünk fölött születnek a döntések, azokat mi is alakíthatjuk. Az, hogy ki tudjuk-e hozni a maximumot a tagság lehetséges előnyeiből, nagyrészt rajtunk múlik.

A szerző az Európai Unió Törvényszékének bírája.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

 (Borítókép: Az Európai Unió Bírósága Luxemburgban. Fotó: Arne Immanuel Bansch / picture alliance / Getty Images)