Hegyi Gyula: Német tank a moszkvai utcán

Az elmúlt hét talán legtöbbet fotózott eseménye az ukrán fronton zsákmányolt, Leopard 2 A6 típusú német tank bevontatása volt az orosz fővárosba. Nem egyedül érkezett Moszkvába, tizenkét nyugati ország összesen harminckét tankját és harci járművét állították ki a Győzelmi Parkban. Van köztük amerikai Bradley és M1Abrams, francia, brit, svéd harci eszköz, és még egy ausztrál Bushmaster is, amelyet az ötödik kontinens szélsőséges időjárására és terepviszonyaira terveztek. A nyugati szövetség e csodafegyvereit az oroszok feltehetően gondosan megvizsgálták a nyilvános kiállításuk előtt, bár az Abramsból az ukránok eleve egy alaposan lecsupaszított, „titokmentes” változatot kaptak az előrelátó amerikaiaktól.

De katonai szempontból akármilyen érdekesek is ezek a „nagy macskák”, az oroszok számára mégis a német tank a legértékesebb trófea. A hírek szerint

ugyanazzal az ellenséggel harcol Oroszország most, mint nyolcvan esztendővel ezelőtt. Mindez tudatosan rímel arra az 1944-es eseményre, amikor Sztálin több tízezer német hadifoglyot vonultatott keresztül az orosz főváros utcáin, így fordítva ki Hitler terveit egy győzedelmes német díszszemléről Moszkvában.

Mondjuk ki világosan, hogy a párhuzam természetesen nem igaz. A mai Németország nem azonos a hitleri birodalommal, és a mai Németország nem támadta meg Oroszországot. A mostani német kormány, amúgy nem túl lelkesen, az oroszok által megtámadott Ukrajna katonai megsegítésére küldte többek között a híres Leopárdjait is. Két esztendővel ezelőtt, az úgynevezett „különleges katonai művelet” kezdetén az orosz propaganda nem is emlegette még a Nagy Honvédő Háború emlékét. Némi mesterséges nosztalgiát csak a korabeli ukrán nácik ellen harcoló szovjet elhárítók, így az emlékirataival világhírűvé lett Pavel Szudoplatov körül ébresztettek.

A második világháborús hasonlat csak az elmúlt hónapokban erősödött fel Oroszországban. Németországot egyelőre nem emelik ki név szerint, csak utalásképp kapcsolják össze a két háborút. A Leopard 2 ilyen értelemben egyfajta vizuális „no comment” a Győzelmi Parkban. De mindenképp válasz a háború nyugati részről történő eszkalációjára. A nyugati hatalmak az egyre intenzívebb fegyverszállításokkal és az orosz törzsterületek elleni támadások ösztönzésével folyamatosan átlépik az egykor maguk meghúzta vörös vonalakat. Az oroszok minden alkalommal figyelmeztetnek a „vörös vonalak” átlépésének veszélyére, de igazán drasztikus ellenlépést mindmáig nem tettek. Az igazi és rettegett válasz a vörös vonalak nyugati átlépésére a taktikai nukleáris fegyverek bevetése lenne Ukrajna ellen, amit Putyin elnök szerencsére nem akar meglépni. Részben e helyett, egyféle lélektani válaszként építi fel a Nagy Honvédő Háború folytatásának mítoszát, hőstörténetének újraírását.

Nagy ostobaságot követ el, aki nyugati ésszel kineveti ezt a mítoszépítést. A haza fogalma az oroszok számára sokkal többet jelent a politikai pártállásnál. II. Miklós cár és Sztálin, a cári és szovjet hadvezérek mára ugyanannak a nemzeti Pantheonnak a hősei lettek. Az elmúlt évszázadokban Oroszországot nyugat felől több véres támadás érte, és a nyugati seregek jórészt az ukrán és belorusz síkság felől érkeztek meg orosz földre. Ennek az emlékét könnyű felébreszteni az orosz nemzetben. Ami persze nagyon is gyakorlati célt szolgál.

Oroszország az első világháború és azt követő polgárháború, a kezdeti náci sikerek, majd a Szovjetunió megszűnése után is az összeomlás kezdeti jeleit mutatta, de végül mind a háromszor erősebb és dinamikusabb hatalomként támadt fel. Ehhez nem volt elég a politikai elnyomás, ehhez a néplélek megnyerése is fontos volt. Persze nem lehet százszázalékos biztonsággal állítani, hogy ez megint sikerülni fog, és ilyen értelemben Putyin elnök is kockázatot vállal a háború folytatásával.

A Nyugatnak természetesen nem kell túl sokat foglalkoznia az orosz néplélekkel, éppen elég, ha saját stratégiai érdekeit és az európai polgárok békevágyát követi. Elemi érdekünk a NATO védelmi képességeinek megerősítése, hiszen a béke fenntartásához erőt kell felmutatni. Az 1945 és 2022 közti évtizedek azt is megmutatták, hogy a tartós békéhez a katonai erő mellett diplomáciai párbeszédre, a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok fenntartására is szükség van. Mára olyan elemi kapcsolatok is megszakadtak a Nyugat és Oroszország között, amelyek a hidegháború legnehezebb éveiben is természetesnek számítottak. Ez egyre veszélyesebb helyzetet teremt, hiszen a párbeszéd hiányában egyetlen szikra is katasztrófát okozhat. Amikor az Egyesült Államok lelkesedése alábbhagyott az ukrán háború parttalan támogatása iránt, azt gondolhatta az ember, hogy az európai vezetők a békekötés előkészítésére használják ki az alkalmat. Józan ésszel érthetetlen is, hogy a hosszú békekorszak legnagyobb haszonélvezői, a nyugat-európai jóléti államok miért erőltetik a háború eszkalációját, miért masíroznak befelé egy olyan veszélyes kalandba, amelyet elkerülhetnénk.

Minél többet tudunk meg a két éve megszakadt orosz–ukrán tárgyalásokról, annál világosabb, hogy Oroszország – legalábbis a jelenlegi vezetése – nem akarja elfoglalni teljes Ukrajnát, és még kevésbé megtámadni a NATO tagállamait. Oroszország szerencsére nem arathat totális győzelmet, és a Nyugat sem tudja totálisan legyőzni Oroszországot. Ebből felelős politikusok számára csak a tárgyalásos béke és egy új biztonsági rendszer kiépítése következhetne. Ez Ukrajna érdeke is, hiszen újabb háborús évekhez alig marad embere és infrastruktúrája.

Az ukrán fronton zsákmányolt fegyverek szemléjéről szóló videók békésen nézelődő, civil embereket mutatnak, akiknek az orosz katonák iskolai mutatópálcával magyarázzák az egyes tankok és harci járművek jellegzetességeit. Ez a nagyon nem militáns moszkvai tömeg ugyanúgy nem akar háborút, mint az uniós polgárok nagy többsége. A háborús pszichózist még le lehet győzni, múzeumba küldve a tankokat.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy Leopard 2 A6-os harckocsi hadgyakorlaton vesz részt a Bundeswehr harci kiképzőközpontjában, Letzlingenben 2014. január 28-án. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)