A kínai elnök lázba hozta, az EU- és a NATO-csatlakozás ünnepe hidegen hagyta a kormányt

Hszi Csin-ping elnök látogatása Magyarországon jelentős diplomáciai esemény. Kína nagyhatalom, szerepe növekvő súllyal esik latba a nemzetközi gazdaságban és politikában, ezért hazánknak sem mellékes, milyen kapcsolatot ápolunk az ázsiai óriással. A pártfőtitkári funkciót is betöltő elnök Franciaország és Szerbia után érkezett hozzánk, ami arra utal, hogy az európai kontinensen ezek az országok különböző okok miatt a kommunista Kínai Népköztársaság érdeklődésének a homlokterébe kerültek. Jó-e ez a közeledés Magyarországnak, szolgálja-e nemzeti érdekeinket a kiemelt figyelem? 

Először is szeretném leszögezni, hogy Kínával kell és érdemes is kereskedni, hiszen fontos résztvevője a világpiacnak. Ez a hatalmas népességgel és területtel, óriási piaccal és több ezer éves kultúrával rendelkező ország elképesztő nyomorból érkezett a nemzetközi vérkeringésbe a ’70-es, ’80-as években. Mao Ce-tung uralkodása alatt a becslések szerint 40-70 millió ember vesztette életét az elnyomás következményeként, és az 1976-ban bekövetkezett halálakor még a széles körű szegénység és a rendszeres éhínségek jellemezték az ázsiai szocializmus birodalmát.

A magyar jobb- és baloldalon rendszeresen kárhoztatott globalizáció eredményeként, 2023-ig a világ legnépesebbnek országának számító állam – tavaly India vette át az első helyet tőle – óriási fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben. A nyomorból a közepesen fejlett országok közé küzdötte fel magát mára. Ez a nyitás és impozáns gyarapodás egyrészt Mao utódának, Teng Hsziao-Pingnek köszönhető, aki bár a politikai életben és az állam működésében megtartotta a kommunista egypártrendszer diktatúráját, a gazdaságban azonban teret engedett a piaci viszonyoknak. Köszönhető másrészt annak az Amerikai Egyesült Államoknak, amelynek vezetői – Richard Nixon elnök és Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó, későbbi külügyminiszter – 1971–72-ben kiengedték a nemzetközi elszigeteltségből a távol-keleti óriást. Ezzel tudatosan hárompólusúvá tették a világot, ugyanis így akarták megakadályozni az akkor Szovjetuniónak hívott Orosz Birodalom agresszív terjeszkedését Ázsia irányába.

A lépés sikert hozott, mivel feltartóztatták Leonyid Brezsnyevéket a kommunista diktatúra ázsiai exportálásában. (Az USA másik stratégiai lépése is helyesnek bizonyult, hiszen a fegyverkezési versenyben térdre kényszerítette a Szovjetuniót. Nagyrészt emiatt nyertük vissza a szabadságunkat mi is, és ezért sikerült Európát újraegyesíteni.) Amerika kritikusai azt vetik sokszor a szemére, hogy ő engedte ki a palackból a szellemet és teremtett magának egy versenytárs nagyhatalmat, amelynek gyors felemelkedése elképzelhetetlen lett volna az USA tőkéjének, technológiájának és cégeinek aktív kínai jelenléte nélkül. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy

Mindenesetre a jelenlegi Kínai Népköztársaság megőrizte a Teng által kialakított Janus-arcát: társadalmi berendezkedésében elnyomó kommunista diktatúra, gazdaságában pedig a marxizmus-leninizmusnak hátat fordító, a világpiacba jelentős részt integrálódott, a piacgazdaság működésének egy részét átvevő ország. A mai Kínában nincs demokrácia, nem léteznek szabadságjogok – pontosan úgy, ahogy azt ismerjük a saját történelmünkből, a szocializmus időszakából. Az ázsiai országban csak egy párt működhet és büntetőjogi tényállásként szerepel, tehát embereket ítélnek el jelenleg is a „viták provokálása és problémák gerjesztése” miatt.

A hozzánk látogató és a kormányzat részéről nagy lelkesedéssel fogadott Hszi Csin-ping elnök írása a kínai típusú szocializmusról bekerült a kommunista párt alapszabályába és az alkotmányba is. A középiskolákban külön tantárgyként tanítják és hét éve része az egyetemi vizsgakövetelményeknek. Az egyetemeken diákfelügyelők működnek, akiknek biztosítaniuk kell a hallgatók ideológiai szilárdságát és jelenteni az elhajlásokat (ugye milyen hátborzongatóan ismerősek ezek a szörnyűségek?).

Az országon belül akkor lehet utazni, ha az útra kelni szándékozó a rendőrségen pontosan bejelenti az úti célját. Az internetet korlátozzák és széles körű a cenzúra. George Orwell disztópiája, az 1984 itt került legközelebb a megvalósításhoz, hiszen a kínai Nagy Testvér a modern technológia áldásainak használatával (több száz millió felszerelt kamerával, az általuk gyártott mobiltelefonok kontrollálásával stb.) a világ legjobban megfigyelt és ellenőrzött népességével „büszkélkedhet”. (Természetesen a sort még hosszan lehetne folytatni.)

Maoék 1950-ben szállták meg Tibetet, amelynek buddhista vallási vezetője, a dalai láma Indiába menekült, ahonnan azóta is hiába küzd népe autonómiájáért, a szárazföldi Kína nem hajlandó engedményekre. A kínai polgárháborúban a polgári erőket vezető Csang Kaj-sek végül alulmaradt a szovjetek által is támogatott kommunistákkal szemben, és 1949-ben az egy ideig Japánhoz tartozó Tajvan (Formosa) szigetére menekítette a Kínai Köztársaság kormányát. Tajvan mára hihetetlen sebességű fejlődésen ment át: a 24 milliós szigetország stabil demokrácia és gazdag, jól működő piacgazdaság.

A Kínai Népköztársaság nem hajlandó elfogadni a demokratikus Kínai Köztársaság létét, semmibe veszi a népszuverenitás alapján kinyilvánított akaratát az önállóságra, így a világ egyik legaggasztóbb, potenciális háborúval fenyegető feszültséggócát tartja fenn a szigetország körül. Világszerte ismert és felháborodást kavart a török nyelvű és muszlim vallású ujgur kisebbség jogainak Kína általi semmibevétele. A szocialista nagyhatalom milliókat kényszerít átnevelőtáborokba, kényszermunkára, kényszersterilizálásra. A velük való bánásmódnak szerves része a verés, kínzás, szexuális erőszak, megalázás. Mivel az ujgur tartomány adja a világ gyapottermésének a 20 százalékát – a kínainak pedig a 90 százalékát –, és a termést döntően kényszermunkásokkal szedetik le, ezért számtalan nagy ruházati világmárka kezdte el bojkottálni az innen származó alapanyagokat.

Gazdaságilag és politikailag a távol-keleti óriás jelentős szerepet tölt be a világszínpadon. A világgazdaság legnagyobb szereplője, az Amerikai Egyesült Államok mögé második helyre zárkózott fel Kína, kismértékben megelőzve az Európai Uniót a termelés összértékét tekintve (Nagy-Britanniával együtt az EU lenne a második jelenleg is). Az Amerikánál négyszer, Európánál pedig körülbelül két és félszer népesebb nagyhatalom egy főre eső nemzeti összterméke alapján a közepesen fejlett országok közé tartozik: az USA 76 ezer dolláros mutatójához képest tetemes különbséget jelent a kínai 12 ezer dollár (az EU-átlag 37 ezer dollár, Magyarországé körülbelül 21 ezer dollár, a tajvani pedig 32 ezer dollár). Az amerikai katonai költségvetés nagyjából háromszorosa a kínainak (sokatmondó, hogy a világ  tíz legnagyobb katonai költségvetéssel rendelkező országából az USA mögött álló kilenc Kínával, Oroszországgal, Nagy-Britanniával stb. együtt nem költ annyit e célra, mint egyedül az Amerikai Egyesült Államok). Az amerikaiak 750 katonai támaszpontot tartanak fenn a világban, Kína 3 darabot.

(A Nyugat és a távol-keleti nagyhatalom viszonyáról minden adatnál meggyőzőbben fest képet a hozzánk látogató Hszi elnök családja, ugyanis egyetlen gyermekét, a lányát hiába keresnénk a Fudan egyetem diákjai között. Hszi Mingze ugyanis álnéven évek óta az amerikai Harvardon tanul. Ennyit a haldokló Nyugatról…) Tehát a Kínai Népköztársaság gyors tempóban erősödik, gyarapodik, gazdasági fejlődése elismerést érdemel, de erőben és fejlettségben még jócskán elmarad az atlanti együttműködés országaitól. Miért érdekes ez a számunkra?

Nos azért, mert mi éppen most ünnepeltük a 25. évfordulóját a világ legerősebb katonai együttműködéséhez (NATO), és 20. évfordulóját a világ leggazdagabb klubjához (Európai Unió) történő csatlakozásunknak. 45 év orosz megszállás és diktatúra után szinte csoda, hogy itt vagyunk, abban az Európában, ahová mindig is tartozónak tekintettük magunkat, és ahová hányattatásaink ellenére, óriási áldozatokat hozva évszázadok óta igyekszünk visszatérni.

Nem sikerült viszont kihasználnunk az uniós tagságunkat: bár közepesen fejlett országból éppen átlépünk a fejlettek közé, régiós vezető pozíciónkat mára a sereghajtók csapatába tartozás váltotta fel, ahogy erről részletesebben írtam legutóbbi írásomban. Nem tudtunk jól élni az unió nyújtotta lehetőségekkel az elmúlt 20 évben, amiből 14 évet Fidesz-kormány alatt töltöttünk el. Itt lenne tehát az ideje rendezni végre a kapcsolatunkat az EU-val és az USA-val, hiszen velük élünk egy szövetségi rendszerben, ráadásul ott, ahová mindig is tartoztunk, ahová mindig is igyekeztünk: a görög–római hagyomány, a zsidó–keresztény kultúra és a felvilágosodás által formált Európában.

Ma mélyponton állnak az EU–magyar és az amerikai–magyar kapcsolatok, amit mi sem mutat jobban, mint hogy észre sem vette a közvélemény, hogy elteltek ezek az évfordulók. A kormány megemlékezésben, tisztelgésben annak az energiának a huszadrészét sem fordította ezekre az alkalmakra, mint amannyi figyelmet és ráfordítást a kínai elnök látogatása kapott. Az pedig a teljes aránytévesztés megnyilvánulása, hogy még egy tibeti zászló kifeszítését sem engedte meg a rendőrség a tiltakozóknak, nehogy megzavarja a „kedves vendéget”. Tehát amíg azokban a szövetségi rendszerekben, amelyekbe saját akaratunkból léptünk be, „kurucos” harcot folytatunk azokkal a partnereinkkel, akiknek a segítségével sokkal gyorsabban tudnánk fejlődni, ha képesek lennénk kompromisszumot kötni, addig

Persze nem lennénk ennyire kiszolgáltatva a kínai támogatásnak, ha téves gazdaságpolitikai döntések miatt nem került volna szorult helyzetbe a magyar költségvetés, ha érkeznének folyamatosan a források az EU-ból.

Tehát szolgálja-e érdekeinket az egyre szorosabb viszony Kínával? Szolgálhatja, de csak akkor, ha a fontosabb érdekeinket és szempontjainkat nem tévesztjük közben szem elől. Az ázsiai nagyhatalom érdeke ma az, hogy lehetőség szerint megbontsa az USA és Európa együttműködését. Jó az is, ha gyengül a szövetség az unió országai között, hiszen ez is erősítheti a kommunista ország pozícióját.

Ezzel szemben az elsődleges magyar érdek egyértelműen az, hogy fejlődésünk segítésére használjuk ki jól a szövetségi rendszereink kínálta lehetőségeket, és ezek a szövetségek legyenek minél erősebbek. Nekünk csak másodlagos érdekünként szerepel az, hogy exportorientáltságunk okán igyekezzünk bővíteni piacainkat az EU-n és az USA-n kívül. Tehát a keleti nyitás politikája – amelyet Medgyessy Péter hirdetett meg, Gyurcsány Ferenc folytatott és Orbán Viktor alatt teljesedett ki – szolgálhatja az ország érdekét, de csak akkor, ha képesek leszünk végre normalizálni a viszonyt a szövetségeseinkkel, és kihasználni elvárt módon az általuk biztosított lehetőségeinket.

Ráadásul a kibontakozó gazdasági együttműködés is számtalan kérdést vet fel. Vajon jó stratégiai iránynak tekinthető-e az, hogy már a második jelentős kínai elektromosautó-gyártó készül hazánkban üzemet nyitni, miközben egyre inkább nyilvánvaló, hogy hibás döntést hozott az EU, amikor kizárólag ezt a jövőbeni autózási formát preferálta? Vajon kívánatos-e, hogy 28 akkumulátorgyár létesüljön itthon akkor, amikor egyre nagyobb az aggodalom az ezek okozta környezeti terhelés miatt? Vajon tisztázódtak-e azok a nemzetbiztonsági aggályok, amelyek a Budapest–Belgrád vasútvonal építése kapcsán fogalmazódtak meg arra vonatkozóan, hogy elfogadható-e a Kína által telepített vasúti informatika csatlakoztatása a magyar hálózatra, amelyen keresztül a NATO és az EU adatforgalmához is hozzájut a konkurens nagyhatalom? Vajon nem fut-e bele egy újabb pofonba Magyarország a kínai beruházások extrém támogatásával akkor, amikor az atlanti világ és az ázsiai nagyhatalom között egyre élesebb kereskedelmi háború dúl a távol-keleti áruk dömpingára és minőségi problémái miatt, és Donald Trump esetleges megválasztása esetén ez a konfliktus biztosan csak fokozódni fog?

Egy olyan közepes méretű ország, mint Magyarország, az érdekek mellett az értékekre is kell hogy figyeljen. A nemzetközi jogi normák és egyéb szabályok minket védenek, hiszen ha csak az érdekek működnének, akkor nekünk például nem lenne vétójogunk az unióban, akkor az erősebbek tőlünk mindent elvehetnének. Ezért érdemes, már csak a múltunk, a történelmünk miatt is – amelynek meghatározó eleme a szabadság iránti törekvés históriája – jelezni azt, hogy tudjuk, mit jelent egy diktatúra, tudjuk, mit jelent elnyomásban élni, még ha nem is a mi dolgunk ezt Ázsiában megváltoztatni.

Nekünk is fontos volt annak idején, hogy Kádár Jánosnak és rendszerének a tudomásulvétele mellett külföldi barátaink jelezzék egyúttal, hogy tisztában vannak a helyzetünkkel. Ezért is érdemes jobban megbecsülnünk a szövetségeseinket, és nem elfeledkezni arról, hogy hová is tartozunk valójában. Mi vigyázó szemünket továbbra is Párizsra – Washingtonra, Londonra, Brüsszelre, Bécsre stb. – fogjuk vetni, nem pedig Pekingre, minden elismerésünk mellett. Kereskedjünk tehát Kínával, de előtte rendezzük végre viszonyunkat a szövetségeseinkkel, mert ez ma Magyarország elsődleges érdeke.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.