Az üres politika megfojtja a közös jövőnket

Soha nem láttam még olyan bizonytalannak a politikai helyzetet Magyarországon, mint június 9-e után – és nem tudom, mit gondoljak erről. 21 évesen egy olyan generáció tagja vagyok, amely lényegében az „Orbán-rendszerben” nőtt fel, vagyis a Fidesz kétharmados kormányzásán túl nincsenek politikai forgatókönyvei. Ez a generáció alapvetően mást élt meg, mint azok, akiknek a rendszerváltás vagy a 2006-os események töréspontjai jelentik a politikai gondolkodásuk origóját.

A mi élményünkhöz éppúgy hozzátartozik a 2010-es évek anyagi stabilitása, a növekvő biztonság és a magas foglalkoztatás, mint a politikai állóvíz, az erőforrások kisajátításával szembeni tehetetlenség vagy a közélet szellemi szintjének drasztikus romlása. Számunkra egészen szokatlan, sőt izgalmas látni – jó eséllyel – egy plurális rendszer kialakulását, ahol legalább két rivális párt mögött széles tömegek sorakoznak fel, és valódi verseny zajlik az ország kormányzásáért. Az azonban még nem dőlt el, hogy javára válik-e Magyarországnak az új politikai helyzet, vagy sem.

Kétélű kard

Az európai parlamenti választáson nem a kormány, hanem az ellenzék leváltására került sor. A 2010 előtt kormányzó politikai elit szerepe marginális lett, az ellenzéki megmozdulásokon pedig éppúgy trikolór zászlók lobognak, mint a kormánypártok békemenetein. Mindeközben viszont az emberek nem a jövőre vonatkozó vágyaknak és terveknek adtak hangot a szavazófülkékben, sőt nem is elsősorban a jelöltek programját vagy teljesítményét értékelték. A döntést mélyről jövő, ösztönös indulatok vezérelték, legyen szó a fizikai biztonság féltéséről vagy a hatalmi elittel szemben megrögzött ellenszenvről.

Mindez azt vetíti előre, hogy a következő két évben nem az ország sorskérdéseit érintő viták, hanem az erőforrásokért vívott titáni harc, egy nyers hatalmi versengés színtere lesz (marad) a közélet. Ennek az okai bizonyos szempontból érthetők. Mégis úgy látom,

Pedig a kialakult éles versenyhelyzet történelmi lehetőséget nyitna arra, hogy valódi elképzelésekről, alternatívákról szóló verseny alakuljon ki, és egyes kérdésekben akár nemzeti konszenzusokra is kísérletet tegyünk. A kormánypártok a változás kényszerében vannak, az új ellenzék pedig csak most épül fel, ezért nem is találhatnánk jobb időt arra, hogy elinduljon egy közös gondolkodás az ország jövőjét érintő, hosszú távú politikai kérdésekről. Megoldatlan problémát ugyanis nem egyet találhatunk.

Jövőtlen viszálykodás

Kevés olyan országot tudunk ma mondani, ahol konszenzus uralkodik a kor nagy kérdéseiben és az azokat érintő megoldásokban. A megosztottság önmagában annyit jelent, hogy többféle elképzelés létezik egy közösségen belül, és ezek versengenek egymással. A megosztottság önmagában egy egészséges társadalom jele. Azonban ennél súlyosabb probléma, hogy mit kezd a társadalom a megosztottsággal: a saját javára fordítja azzal, hogy társadalmi vitákat és jövőképeket épít, vagy engedi, hogy a belső indulatok szétfeszítsék, és hatalmi csoportok üres viszályainak essen áldozatul. Az egyik út sikerre, a másik bukásra vezet.

Magyarország ezeréves történelme során végig világok ütközőpontján állt, és sokszor a saját megmaradásáért kellett küzdenie. A közös értékeink megőrzéséhez kivételes akaraterő kellett, ami sok egyet nem értéssel is járt. Mi, magyarok mindig is megosztottak voltunk. Mégis, ez a virtus sikerre vitt minket, amikor képesek voltunk közös ügyeket találni, ezekben megegyezni, és a sérelmek helyett a jövőre vetni a tekintetünket. Máskor, ha nem gyűltünk össze időben, vagy az egyes csoportérdekek megelőzték a közös ügyeinket, a látszólagos sikerek végül az ország gyengüléséhez és megszállásához vezettek.

A közel fél évezredig tartó alávetettség nyomán kialakult a tapasztalat, hogy az alulról érkező társadalmi erőfeszítések nem vezetnek eredményre, alapozni csak az egyéni erőfeszítésre lehet. Talán ezért is tűnik úgy, hogy Magyarországon sokaknak alapvető élménye a magára hagyottság, a szolidaritás, a kölcsönös társadalmi felelősségvállalás viszonzatlansága. Mindez a századok során nem a kultúránk vagy az önazonosságunk feladására vezetett minket, hanem épp az identitásunk makacs és kitartó védelmére. Így maradhattunk meg több mint ezer évig magyarnak, határon innen és túl, szerte a világban.

Ez azonban vesztére is lehet a magyarságnak, ha a társadalmi kötődéseink nem a nemzethez mint személyek összességéhez, a velük megélt sorsközösséghez, hanem politikai törzsekhez vagy vezető személyekhez fűznek.

Egy nagyhatalmi küzdőtérben élő, kis ország jövőjére nézve legalább olyan veszélyes a társadalom belső meghasadtsága, mint az, ha nincsenek erős vezetői.

Az új politikai generációk feladata megérteni és felülmúlni az előző generációkban felgyűlt megannyi indulatot. Elsősorban azokét a tömegekét, akik a rendszerváltás ígéreteiben csalódtak. Akik anyagi bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot éltek át, akik végigélték a hatalmi elit morális válságát, és akiknek egy erőskezű kormány valódi eredményekkel olyan feloldozást jelentett, amely feltétlen hűségüket vívta ki. De érteni kell azok indulatát is, akik lassan 15 éve kiszorítva érzik magukat a társadalmi diskurzusból, akiket harag fűt az ország gátlástalan vagyoni átrendezése miatt, és akik – növekvő számban – a puszta változás célját minden másnál előbbre valónak tartják. Ma ugyanis ilyen indulatok feszítik Magyarországot, amelyek felelős politikai vezetés nélkül nem alkalmasak az ország építésére, kizárólag rombolásra.

Emberre építeni

Magyarország sokkal nagyobb veszélyben van, mint azt gondolnánk. Nemcsak közvetlen globális konfliktusok fenyegetnek, de az ország hosszú távú, tartós lemaradása és elgyengülése is. Miközben a népességünk fennmaradását – más országokhoz hasonlóan – mindeddig nem tudtuk biztosítani, a fiatalok pedig továbbra is nagy számban mennek ki külföldre, nem tudunk hatékonyan építeni arra az erőforrásra sem, ami megmaradt az országon belül. Érdemes lenne szót ejtenünk a természeti kincseink rossz kihasználásáról, de ennél is fontosabb és sürgetőbb, hogy nekünk mindenekelőtt egymásra, az emberekre kellene építenünk a jövőnket.

Magyarország egyetlen kitörési pontja ugyanis az ember. Az emberi képesség, tudás és az emberek közti együttműködés hatékonyságának fejlesztése nemcsak a modern gazdasági fejlődés központi eleme, de egy kis ország társadalmi erejét is ez sokszorozza meg.

A 2010-es évek nagy projektje volt, hogy emberek sokaságának munkát és a munkához megfelelő körülményeket kellett nyújtani, ami a kormány sikerének kulcsa is volt. A következő évtized nagy projektje,

Az életszínvonal általános emelkedése mellett sem nyílt meg széles tömegek számára az anyagi bizonytalanságból való kilépés lehetősége, a legszegényebb családoknak pedig még arra sincs esélye, hogy a gyermekeik jobb életet vívhassanak ki maguknak. Ebben komoly szerepet játszott, hogy az állam szinte valamennyi társadalmi alrendszerben elhanyagolta vagy egyenesen hátráltatta a társadalmi rétegek közti átjárhatóságot, és fokozatosan vonult ki a felelőssége alá tartozó területekről.

A mai napig a születéssel járó körülmények határozzák meg a felnövő generációk életlehetőségeit, az önálló teljesítmény pedig sokszor háttérbe szorul, ami egyben a gazdasági fejlődésünk gátja is. Egy közepes fejlettségű ország versenyképességét ugyanis alapvetően befolyásolja, hogy az emberek milyen színvonalú tudással és képességekkel, milyen egészségi állapotban, milyen életkörülmények között dolgoznak, munkájukkal milyen gazdasági és társadalmi értéket képesek teremteni. Nem véletlenül érzik azt sokan, hogy miközben kitartó és színvonalas munkát végeznek, nincs lehetőségük valódi előrelépésre.

Ezek a hiányosságok hosszú távon nemcsak a fiatalok életlehetőségeit szűkítik, de lehetetlenné teszik egy olyan jövőálló gazdaság kiépítését is, amely alkalmas a fokozódó bérfeszültségek kezelésére vagy a tisztességes időskori megélhetés biztosítására, mivel konzerválják a lemaradásunkat és az ország külső függőségeit.

Lehetne azt mondani, hogy a ma fennálló, globálisan eszkalált helyzetben értelmetlen a békeidőre szóló tervekről beszélni. Ha az események kiesnek az emberi irányítás alól, az nemcsak a magyar politika, de az egész világ történelmi helyzetét átírná. Mégis, a mi jövőnk csak akkor biztosított, ha vannak jó forgatókönyveink, amelyekhez a társadalom különböző helyzetekben nyúlhat, jelenleg azonban hiányt szenvedünk ilyenekből. Hosszú távon az ország geopolitikai erejét és súlyát alapvetően fogja befolyásolni, és így a biztonságunkkal is összefügg, hogy miként hasznosítjuk a saját erőforrásainkat, és milyen eredményeket tudunk felmutatni a többi kis országhoz képest.

Jövőálló kormányzás

Természetesen a felelősség mindig megoszlik egyén és társadalom között. A politikának abban áll a feladata, hogy terveket készítsen, és társadalmi támogatást szerezzen olyan jövőképek mögé, amelyek az új lehetőségek teremtésére és az emberi erőforrásra épülő fejlődésre irányulnak.

Elsőként az oktatás területén lenne szükség olyan szemléletre, amely nem akadályt, hanem morális és gazdasági értéket lát a nehéz sorsú gyermekekben is. A pedagógusokat megbecsülve, az ő szakmai munkájukra támaszkodva törekszik az esélyteremtésre. Létre kell hozni az önálló ifjúságpolitikát, és prioritássá kell tenni a fiatalok lakhatási lehetőségeit, elsősorban azokét, akik nagyobb támogatásra szorulnak az önálló életkezdéshez. Az egészség védelmét politikai peremterületből nemzeti üggyé kell tenni, a megelőzés társadalmi szintű eszközein át a gyógyításhoz való egyetemes, magas színvonalú hozzáférésig. Emellett meg kell nyitni a kérdést, hogy szükség van-e Magyarországon újra szociálpolitikára, és hasznára vagy kárára válik az országnak hosszú távon, ha lemond a társadalom peremére szorultakról.

Az életlehetőségek fejlesztése nem egy öncélú projekt, különösen, hogy rengeteg pénzt igényel, ami kockázatot jelent a mindenkori kormányzatnak. Az emberekbe, különösen a következő generációkba tett befektetés ugyanis megtérül az ország számára, ha a létrejövő humán tőkét az innováció, a vállalkozás és az önálló gazdasági teljesítmény irányába tudja fordítani. Stratégiai kérdés, hogy miként lehet a fiatalokat támogatni a vállalkozásban, a meglévő vállalkozásokat növekedésre ösztönözni, a hazai nagytőkét pedig jobb piaci teljesítményre szorítani, ami az államháztartás egyensúlya szempontjából sem jelentéktelen kérdés. Újra kell gondolni azt is, hogy melyek legyenek az ország húzóágazatai, milyen célra fordítsuk és milyen mértékben növeljük az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre fordított költségeinket. 

Természetesen a napi kommunikáció nem ezekről a kérdésekről szól. Mégis azt gondolom, hogy a politikai vitáknak ilyen alapkérdésekből kell táplálkoznia, ezeket kell a hétköznapi élet szintjére helyeznie, és az egymástól eltérő jövőképek szerint különböző pólusokat képeznie. Ahhoz, hogy ilyen sorskérdésekről vitát lehessen folytatni, a társadalmi párbeszéd intézményeinek fejlesztésére, egészen új és kreatív részvételi eszközökre lenne szükség. Mindehhez pedig egy olyan politikai kultúra kimunkálására, amely nem csupán az elit igényeire (vagy éppen hatalmi ambícióira) épít, hanem a széles társadalmat érintő kérdésekre alapítva, kisebb közösségekre építve teszi lehetővé a politikai diskurzust a mindennapokban, az ország építése felé csatornázva a politikai indulatokat. Mélyre kell ásni, és újragondolni, hogy a magyarság ma milyen társadalmi ügyek mentén élheti meg újra az összetartozást, és hogyan tudná jól kezelni a meglévő konfliktusait, határon innen és túl, szerte a világban.

Ha ez sikerül, és a politikai felelősséget viselők az ország jövőjére fordítják figyelmüket, a következő időszak javunkra válik majd. Ha nem, elvesztegetett évek várnak ránk, függetlenül a következő választás eredményeitől.

A szerző a Nívó a Közéletben Egyesület elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Papajcsik Péter / Index)