A háborús fatalizmust már a művészet sem korlátozza

Az ezredvégi nemzedék Magyarországán Amerika bűvöletében nőtt fel. A kiskamaszok érdeklődését a zenetévék, mp3-lejátszókon vándorló slágerlisták és a józsefvárosi piacon beszerezhető hamisított rapper-rocker-deszkás kiegészítők, és az akkor még friss és izgalmas valóságshow-szemét határozta meg. A csapból is Nelly és Kelly emancipált fekete külvárosi románca, Avril Lavigne gördeszkás meseországa folyt, de a lelkünkbe égett Eminem 9/11 utáni sötét iróniája és a Green Day dühös pacifista punkja, háborúellenes balladái is.

A könnyűzene mindig a baloldali társadalomkritika területe volt. Nem meglepő, hogy a kétezres évek minden valamirevaló popsztárja ellenezte, hogy a terrorveszélyből fakadó pánikot demokráciaexportba csomagolt vérontással próbálják orvosolni. A kor politikai elitje persze ettől még belegabalyodott Irak és Afganisztán véres, költséges és megalázó véget érő kísérleteibe (Forever Wars). Ez volt az a korszak, amikor az Amerika által dominált világrend még ereje teljében volt, miközben a fősodratú kultúra is tudatában volt e rend törékenységének és olykor erőszakos álszentségének.

Nem gondolom, hogy popsztároknak, főképp: balos társadalomkritikusoknak kellene meghatározniuk egy állam külpolitikáját (vagy amúgy bármit), de 

Ezért találkozhattak a frissen (újra) a nyugat részévé vált Magyarország kamaszai az örök és feszítő balladaigazsággal, hogy az öreg héják háborúit szegény, munkásosztálybeli fiatal fiúk kényszerülnek megvívni. Ezért láthattuk a neoliberális Tony Blair és neokonzervatív George Bush törleszkedését kipécézve George Michael túlfűtött videoklipjében (Shoot the Dog). Ezért mehetett Eminem frontálisan szembe az iraki háborúval és adhatott tucatnyi fricskát Bush és Cheney politikájának (Mosh, Without me, Rap Game).

A neokonzervatív eszme eredetileg egy kiemelkedő filozófus gondolataiból merítő és a kommunizmus feletti végleges diadalt elősegítő politikai gondolkodás volt, amit a másfél évtizeddel ezelőtti magyar ifjúkonzervatív mozgalom is tanulmányozott. A vonzó alternatívát viszont a hübrisz a feje tetejére fordította. Reagan elnök szovjet befolyás ellen magabiztosan fellépő szoboralakját (Szabadság tér), a saját talapzatát fellazító nyugati világrend váltotta fel. A neokonok eredetileg a szövetségesek és ellenségek közötti szofisztikáltabb manőverezést ajánlották – valahol Carter elnök emberijog-alapú külpolitikája és Kissinger tiszta realizmusa között, az iráni hatalomátvételhez hasonló blamák elkerülése érdekében. A vasfüggöny eltűnése után viszont csak a moralizálásba öltöztetett cinizmus, a gondolatok ideológiává kövesedése maradt. És a végén blama blama hátán, Kabulban, Bagdadban, Tripoliban.

Ezt, a már elromlott megközelítést festi meg Jonathan Franzen kétezres éveket leíró magnum opusa, a Szabadság is. Ez a könyv nemcsak fantasztikus lélekrajzok tárháza, hanem korhű szorongásnyomata is a kor erényfitogtató amerikai liberális értelmiségének is. Kulcsfontosságú szál a zöld-baloldali főszereplő toleráns intoleranciája, egyúttal zsigeri apai féltése a neokon elitbe és háborús fegyverbizniszbe keveredő fiát illetőleg. A háború és az azon való nyerészkedés akkor még morális választóvonal volt. Vagy lehet, hogy már akkor sem volt? Csak az számított volna, hogy a mindenkori jobboldal hogyan bélyegezhető meg a gonoszság vádjával?

Egy pillanatra engedjük meg, hogy a vérontás elleni kiállás akkor még önazonos érték volt. Bár a pacifizmus a valóságban sajnos nem lehet az államvezetés mindenkori vezércsillaga, az bizonyos, hogy a háborúk megelőzése, elkerülése és a szenvedések enyhítése a politika kulcsfontosságú feladata. Ezért mindig van igazság azoknál, akik a háborúk ellen beszélnek. Főleg, ha olyan felesleges és pusztító háborúkba keveredünk újra és újra, mint a Nyugat az elmúlt évtizedekben. Magyarként, Európa és a nyugat büszke részeként, Amerika barátaiként emiatt ugyan nincs okunk az örömre.

Húsz évvel később a Nyugat feszítő belső válságait ma évtizedek óta nem látott háborús eszkalációkban kompenzálja, közben pedig a világdominancia is fakulni látszik. Még több törékenység, még több biankó csekkes erőfitogtatás az uralkodó elitek részéről. Ebben az instabil helyzetben emelik a tétet az európai és amerikai politikusok és véleményformálók minden nap.

A háborús kockázat nem vicc, és ami az egyik percben még távoli és irreális perspektíva, az hirtelen húsbavágó valósággá is válhat.

Miközben a szakértői osztály jóslatai és vállalásai évről évre és hónapról hónapra dőlnek meg, masszív erők győzködnek minket a háborúba való minél mélyebb bekapcsolódás szükségéről – az egyetlen morális szempont szerintük az (egyébként tényleges) agresszorok legyőzése lehet. A békeajánlatok lesöprődnek az asztalról (ott sem voltak), a háborúk kitörésének kevésbé egyoldalú történeti okai háttérbe kerülnek (konteó, nem is voltak ilyenek), a kétkedés és vonakodás pedig elfogadhatatlan (aki nem velünk: ellenünk). 

Épp most bizonyosodott be egészében, hogy bizony volt békeajánlat. Ez sokak szerint előnyös is volt, Ukrajna viszont csak egy NATO-tagsághoz hasonló védelmi garanciával lett volna hajlandó elfogadni azt (hogy a háború kitörésének egyik okával azonos feltétel a legnagyobb nyugati szövetségesek ellenére, netán azok sugalmazására volt ilyen kemény, azt a naivitás jótékony homálya fedheti). Az előző hétvégén megkezdett új békefolyamatban is a peremfeltételek realitása lesz perdöntő – ezt egyik oldalról sem lehet majd megkerülni, a nyitottság pedig ma még nem látszik. 

Hol van mindeközben a popkultúra? Hol van a színes, dühös, ironikus nyugati popzene? Hol vannak a háborút gerjesztő politikusok elleni fricskák? Mikor áll ki ma a béke érdekében a művészvilág színe-java? A palesztinok szenvedésére még csak-csak felhívják a figyelmet (ilyenkor olykor a ló túlsó oldalára is átesnek), de az ukrán háború és a fokozódó ázsiai helyzet tekintetében valahogy nem hallani a béke hangjait.

Pedig lehet Putyin háborúja is olyan, amiben a nyugat is erősen tudja gerjeszteni a feszültséget és lelketlenül tud kibickedni ukrán anyák fiainak vérével. Már Kijev elit lakóövezeteiben is csak napi öt órán át van áram, de mi a veszteségek (és szenvedések) minimalizálása helyett az Oroszország belsejébe való bombázgatást finanszírozzuk és stafírozzuk. Ideje elgondolkodni. Nehéz nem együtt érezni a megtámadottakkal és nem elismerni jogukat az önvédelemre – de ez nem azt jelenti, hogy egy megnyerhetetlen és minden ukrán emberi-anyagi erőforrást felemésztő háborút helyes lenne saját pénzünk, biztonságunk (és az ő vérük) nem kímélve időben és térben kiszélesítenünk. Ez akkor lehetne stratégiailag és morálisan akár csak mérlegelendő, ha a győzelem lehetősége is meglenne. Csakhogy a sokadik túlzóan optimista jóslat megdőlte után egyre világosabb, hogy nincs.

A nyugati neoliberálisok és neokonzervatívok rettenthetetlen háborús stratégiáját (céljában, eszközeiben, indokaiban, hatékonyságában) számos elismert nyugati tudós és elemző kritizálja (hirtelenjében ők kevéssé elismertek). Ébred a kaliforniai techvállalkozók elitje is és mindenféle alternatív csatornákon törnek fel a másként gondolkodók búvópatakjai.

De ezt nem engedhetjük és nem is lesz már sokáig tartható – Palo Altotól Budapestig és vissza, ízig-vérig a nyugat szerves része az alternatíva is. Szívünk a saját hazánkért és közös civilizációnkért dobog, és lesz egy-két szó ahhoz, merre menjen a hajó.

Az establishment gondolatainak veszélyességéhez a történelmi tapasztalatot és az általuk gyakorolt hatalom mértékét tekintve kétség sem férhet. Nem látszik, hogy kiérlelt tervvel és megoldással rendelkeznének a morális felsőbbrendűség, az érték- és szabályalapúság szelektív fitogtatása mellett. A világ ebben a pillanatban annyit remélhet, hogy novemberig kihúzzuk, és akkor talán jön egy korrekció. Vagy azért, mert veszítenek, vagy azért, mert nem. Wake me up when november ends – parafrazeálhatjuk a Green Day balladáját.

Addig is mindenki a saját háza táján söprögethet. A magyar szabad, és még inkább a szabadelvű nyilvánosságtól talán annyi tisztelettel kérhető: legalább ne gúnyolódjanak a kor legfontosabb politikai kérdésein.

A szerző stratégiai menedzser és tanácsadó, az MCC Közgazdasági Iskolájának vezető oktatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Részlet a Hair című musicalből. Fotó: Imdb)