A közvélemény-kutatás fontos, de ne az mondja meg, kire szavazzak!

Az elmúlt években sok kritika érte a közvélemény-kutató cégeket mind idehaza, mind a nagyvilágban. Voltak lényeges kritikák, voltak feleslegesek, voltak, amiket tudtak már orvosolni a cégek, és van, ami még várat magára, azonban a lényeg továbbra is elveszik: ezek a kutatások nem mondják meg a jövőt, sem azt, kire „logikus” szavazni.

Hozzávetőlegesen a brexit és Trump győzelme körül kezdődött a közvélemény-kutató cégek intenzívebb kritizálása, amely régiónkban a mai napig kitart: a 2022-es magyar és a 2023-as szlovák választásoknál is merőben mást mutattak, mint ami a végeredmény lett végül. Itthon a helyzetet javítja, hogy a cégek elég jól szerepeltek a mostani EP-választások erőviszonyainak felmérésében. Lehet, jobban sikerült a mintavétel, vagy ténylegesen jobb módszert találtak egyesek, azonban a lényegi kérdéseket ezt inkább elfedi, mintsem felszínre hozná. Az olyan szakmai kérdések, mint a hibahatár, a mérések korlátoltságai, a trendek fontossága vagy a módszertani különbségek áthidalása, a súlyozás nehézsége mind olyan aspektusai a felméréseknek, amelyek jelentőségével nincs feltétlenül tisztában egy átlaghírfogyasztó. Talán nem is kell, ugyanakkor a megismert számok mellett azt a kérdést is fel kell tennie magának, hogy mit is vár el a politikától.

A közvélemény-kutatások igen fontosak:

• a társadalom jobban tud tájékozódni saját állapotáról több vonatkozásában,
• a szakértők rálátnak arra, hogy milyen problémákra kell választ keresniük,
• a politikusok és stábjaik pedig látják, milyen kép él róluk a nép körében, milyen szegmensekben erősek, és mikben gyengék.

A probléma ott kezdődik, amikor az emberek készpénznek veszik a kutatási eredményeket, melyek megmásíthatatlan tényként kerülnek a közbeszédbe. Az ott látott számokat és erősorrendeket – attól függően, ki melyik intézetnek hisz – sokan kritika nélkül elfogadják, ezekre a számokra támaszkodva akarják szavazatuk értékét maximálni. Érthető választói attitűd, ha olyan pártra akarnak szavazni, amelyik nagyobb eséllyel éri el a bejutási küszöböt, hiszen ekkor érezhetik úgy, hogy a szavazatuk nem veszik el. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy – bal-jobb skálától függetlenül – épp e logika szorítja egyre inkább háttérbe az értékrendi, ideológiai, szakpolitikai preferenciákat. Ez különösen az ellenzéki szavazóknál látványos, ahol széles palettáról választhat az ember a „csak ne Orbán” megfontolás alapján. 

A kutatások ehhez tálcán kínálják a választóknak a szükséges „tényeket”, azaz hogy kik jutnak be, kik esnek ki, kire érdemes szavazni, és kinek az ambíciói tekinthetők veszett ügynek már. Ez pedig azért baj, mert a szavazók nem azon gondolkodnak, hogy kik állnak a legközelebb az értékrendjükhöz, vagy melyik politikussal vannak azonos hullámhosszon, hanem azon, hogy kire érdemes szavazni, hogy maximalizálva legyen a szavazatuk, a „győztes csapathoz” tartozhassanak.

Ebből a gondolkodásból pedig sok gond következik. A vélt győzteshez való húzás önbeteljesítő módon egyre erősebbé teszi azokat, akik jól állnak, és elveszi azoknak a lehetőségét, akik a bejutás környékén táncolnak. A politika is felismerte az ebben rejlő lehetőséget, és eszközként használja. A jó időben megrendelt kutatásokkal ugyanis érdemben tudják befolyásolni a közvéleményt. Csakhogy ezáltal meg is fordulhatnak a folyamatok: ahelyett, hogy a politikusok leméretnék a cégekkel, hogy mit gondolnak az emberek róluk, inkább a közvélemény-kutató cégeken keresztül – csupán a kutatások megjelenítésével, azok eltorzítása nélkül is – alakítják saját népszerűségüket. Persze ha egyes érdekeltek szempontjait külön-külön nézzük, mindenki logikusan jár el: a politikus meglátja és felhasználja az eszközt, a kutató kap megrendelést, és nő a presztízse, a médiának kifizetődő ilyen cikkeket lehozni, az embereket pedig jó érzéssel tölti el a győzteshez tartozás.

Mindezek mellett is szükség lenne e preferenciák megváltoztatására. A logikus, de káros ördögi kör megszakadna, ha a választók nem úgy gondolnának a kutatásokra, mint előre kiszivárgott eredményekre. Ha ebből következően nem orientálná őket determinisztikusan az urnáknál döntésükben, akkor a politikusoknak sem lenne érdeke kihasználni a benne lévő potenciálokat, és az elemzők is tisztább terepen tudnának dolgozni, anélkül hogy saját munkájuk torzítaná megfigyeléseiket. Mindehhez persze az kell, hogy az emberek külső impulzusok helyett jobban figyeljenek a szakpolitikákra, megfogalmazzák maguknak, mire is van szükségük – akár csak érzés szintjén is –, és ne elégedjenek meg azzal, hogy a győzteshez tartozhatnak mindenféle ideológiai kapocs nélkül.

A szerző politológus, PhD-hallgató, a Democratic Society munkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Robert Nickelsberg / Getty Images)