A korrupció mint szuverenitás-kockázat: avagy aki eladó, azt bárki megveheti

A világ rendvédelmi szervei és korrupcióellenes hatóságai június végén Vilniusban, Litvániában magas szintű találkozóra gyűltek össze a 21. Nemzetközi Korrupcióellenes Konferencián. 

A találkozó, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, egy nyilatkozat elfogadásával zárult. A nyilatkozatban a résztvevő szervek/hatóságok (pl. OLAF, Europol, FBI, SFO) vezetőiként kötelezettséget vállaltunk a jogállamiság fenntartása és a magas szintű korrupció elleni küzdelem mellett. Hangsúlyoztuk a fejlett technológiai eszközök, a speciális szakértelem, a társadalmi edukáció és a nemzetközi együttműködés kiemelkedő szerepét. A nyilatkozat teljes szövege itt olvasható (már csak azért is érdemes elolvasni, mert rámutat egyes problémák egyetemleges voltára). 

E cikk megszületésének oka azonban az, hogy az ott töltött hét alatt nem tudtam nem meglátni, hogy Litvánia, a balti államok egyike milyen rendezett és milyen látványosan jóléti társadalom. Fájt, hogy a miénk nem az.

Ebből a gondolatból szinte automatikusan következett a kérdés: milyen út vezet a tényleges jóléti társadalomhoz, amelyet többek között a jó közszolgáltatások, a biztonságérzet és a társadalmi bizalom jellemez. Mi az, ami meggátolhatja e pozitív fejlődést?

A tanulságot előre hozva: nem hiszem, hogy bárkit meglep, hogy Litvánia, Lettország és Észtország gazdasága 2024-ben jóval egészségesebb képet mutat, mint hazánké. Ebben kiemelkedő szerepe van annak, hogy a korrupció kezelésének jóval sikeresebb módját választották, mint itthon (hiszen a balti államok láthatóan felismerik a problémát, és kezelik). 

A köz erőforrásaival való gondos (és hatékony) bánásmód, a korrupció határozott visszaszorítására való nemzeti akarat közvetlen összefüggésben áll a gazdasági teljesítmény, a versenyképesség növelésével és a nemzeti gazdaság tényleges ellenállóképességének kialakulásával.

Ez teremti meg a valóban szuverén, jóléti társadalom gazdasági alapjait. 

A balti modell

A kommunizmus összeomlása után, a kilencvenes években a balti államok és Magyarország nagyjából hasonló kihívások előtt állt, általános jólét kérdésében talán hazánk még előrébb is tartott. A balti államok függetlenségük óta jelentős gazdasági növekedést értek el. 2004-ben velünk együtt csatlakoztak az Európai Unióhoz, ami a strukturális alapok és a nagyobb piachoz való hozzáférés révén jelentős lendületet adott. Észtország és Litvánia a technológiára és az innovációra összpontosított, utóbbi idejekorán felismerte azt is, hogy szükséges függetlenné válni az energiaellátás terén, és meg kell szüntetni az egyetlen országnak való kitettséget. 

A kiszámítható üzleti környezet, a jogbiztonság, a hatékony államigazgatás kedvező üzleti környezetet teremtett a hazai és külföldi befektetéseknek egyaránt. A csúcstechnológia iránti fogékonyság és a hazai gazdasági szereplők helyzetbe hozása többek között startuptérséggé tette a Baltikumot, amely olyan globális sikersztorikat is produkált, mint a litván fintechcég, a Revolut. (Lettország eközben tranzitközpontként találta meg szerepét.) Ezzel párhuzamosan komoly tempóban fogtak neki az állami jóléti programok és a szociális védőháló kialakításának. Az egymást követő kormányok politikai nézeteik különbözősége ellenére sem tértek le erről a kijelölt gazdaságfejlesztési útról, követve a németországi mintát.

A korrupció, a befolyással való üzérkedés, a hatalommal való visszaélés és hasonló bűncselekmények elleni küzdelemre tett erőfeszítések nemzet- és államközileg is gyakran hivatkozott és elismert példája a litván Különleges Nyomozószolgálat (STT), amely nyomozóhatóságként jelentős szerepet játszott abban, hogy az állami befektetéseket, a jóléti programokat, általában véve a köz pénzének elköltését ne ássák alá a korrupciós gyakorlatok. 1997-ig, az STT létrehozásáig a gazdasági visszaélések jelentős akadályt jelentettek a litván GDP növekedésében. 

Ez megváltozott a szervezet megalapításával, amely megfelelő jogkörei révén jelentős korrupciós ügyekben indíthatott büntetőeljárásokat. Ezek az eljárások vezettek végül a közbeszerzés és a vállalatirányítás reformjához. A 2000-es években az éves gazdasági növekedés 7–8 százalék volt Litvániában, és csak a 2008-as gazdasági válság jelentett némi megtorpanást, a Covidnak azonban már nem volt jelentős hatása. Az állam látványos elköteleződése a korrupció elleni küzdelem mellett az üzleti bizalom és a gazdasági teljesítmény látványos növekedéséhez vezetett. Az STT talán az egyik legközvetlenebb bizonyíték a korrupció és a gazdasági teljesítmény közötti direkt összefüggésre. A szervezet munkája egyébként döntő szerepet játszott a kormányzásra és a korrupcióellenes küzdelemre vonatkozó uniós normák teljesítésében is, elősegítve Litvánia integrációját az Európai Unióba.

Ahogy a jóléti rendszerek egyre szilárdabbá váltak, úgy csökkent a korrupciós gyakorlatok elterjedtsége is: a hatékony szociális háló és a mindenkinek hozzáférhető, jó minőségű közszolgáltatások kevésbé ösztönöztek visszaélésekre, elősegítve az átláthatóság és az elszámoltathatóság kultúráját. Tehát a szigorú szabályozás és a szabályok betartatása csupán az első lépés volt a magasabb társadalmi integritás útján. 

A látszatteljesítményre épülő gazdaság 

Eközben Magyarországon néhány sikeres példa ellenére az egymást váltó politikai kurzusok homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak a sikeres gazdasági modellt illetően. Ami állandó maradt, az a korrupció elterjedtsége és mértéke, amelybe a társadalom mára már belefáradt, belefásult és emiatt egészségtelen módon lett elfogadóvá. Úgy tűnik, mintha egy egész nemzet érezné magát tehetetlennek. 

Ez különösen érvényes a magas szintű korrupcióra és egyes emberek vélt vagy valós érinthetetlenségére. A korrupció magas szintje kiszámíthatatlan üzleti környezetet teremtett, ami ma is visszatartja a hazai és külföldi befektetéseket.

Nemzeti nagyvállalatokra és egy erős kkv-szektorra szüksége van az országnak, hogy méretéhez képest erős, ha tetszik, szuverén gazdaság és ország legyünk. Fontos lépés volt, hogy az állam létrehozta és/vagy támogatni kezdte a nemzeti nagyvállalatokat. 

Ugyanakkor ezeknek a nemzeti vállalatoknak úgy kellene működniük, hogy nemzetközi összehasonlításban és a belső versenyben egyaránt megállják a helyüket. A korrupció torzító hatása, a nem létező belső verseny és a cégek gazdasági hatását visszamérő mechanizmusok hiánya vezetett ahhoz az alapvetően téves az a benyomáshoz, hogy a változó minőségben szállítani képes (már amikor tényleg szállít is), közbeszerzéseken mesterségesen helyzetbe hozott vállalatok lennének a nemzetgazdaság oszlopai. A látszatteljesítményre épülő gazdaság nem lehet erős, sőt épp az ellenkezője. Ennek jó mutatója például a forint árfolyamának ingadozása, ami az elmúlt tíz évben nem tudott 21 százalék alá csökkenni. Összehasonlításképp a nagy, relatíve stabil piacok: a dollár 6–7 százalék, az euró 10–11százalék között mozognak, de a bolgár leva és a horvát kuna kilengése sem ment13–15 százalék fölé 2013–23 között éves szinten. Nézhetjük a forint értékvesztését is – nemzeti fizetőeszközünk értéke gyakorlatilag feleződött 2004 óta.

Krízishelyzetben kiderül(t), hogy többek között a fentiek okán gazdaságunk amellett, hogy nyitott, túlságosan gyenge lábakon áll, ezért kockázatnak kitett. Ez a kockázat pedig a szuverenitásunkat érintő kockázat – akár veszélynek is mondhatjuk –, amely a Magyarországtól keletre és nyugatra is fekvő, nálunk nagyobb gazdasági súlyú és hatalmú országok céljaitól és törekvéseitől a szükségszerűnél jobban teszi függővé a magyar gazdaságot.

Erős, nemzeti érdekeket képviselő, tényleges teljesítményt produkálni tudó (!) és akaró (!) hazai gazdasági szereplők elengedhetetlenek az ország függetlenségének megőrzéséhez. A gazdaság stabilitásához persze a kevés nemzeti, nagy „zászlóshajó” mellett ugyanakkor fontos (lenne) a kkv-szektor tényleges, érdemi támogatása is, ami (mint a német példa is mutatja) a gazdaság gerince és motorja tud lenni – de ez egy másik cikk témája. 

Az antikorrupciós intézmény létkérdés

Nem nehéz megérteni, hogy az ország gazdaságának külföldi befolyásolásra való nyitottságát fokozó korrupciós jelenségek egyének szintjén valósulnak meg. A probléma egyik rákfenéje a személyes érintettség és felelősség meg nem értése és hárítása. Pedig egyszerű. 

Nem elodázható tehát a korrupció kezelése. Itt a „korrupció kezelése” alatt értelemszerűen azt a magas szintű korrupciót értem, amely egyes emberekhez, akár rendszereken átívelve kapcsolható. 

A bemutatott litván példán kívül más hatóságok (például a világszerte mintának tekintett brit Serious Fraud Office vagy jógyakorlatait nemzetközi szinten már oktató hongkongi Independent Commission Against Corruption) elvégzett munkája is bizonyíték arra, hogy egy erős antikorrupciós intézmény hajtóereje a nemzet felemelkedésének. 

A hazai és nemzetközi sajtóban is többször hangsúlyoztam: egy erős, kellően széles nyomozati jogkörökkel, adathozzáféréssel felruházott, feladatait ténylegesen ellátni tudó Integritás Hatóság fontos eszköz a hazai gazdaság fehérítéséhez, a társadalmi bizalom megerősítéséhez. Az ehhez kapcsolódó, az Integritás Hatóság jogköreit rendező törvénymódosító javaslatot eljuttattam a megfelelő minisztériumokhoz. Egy szereplő akarata persze önmagában kevés – az állami szándék elengedhetetlen. Az államigazgatási szervek együttműködésével belefoghatnánk a megvalósításba. 

A szerző az Integritás Hatóság elnöke. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Németh Emília / Index)