Veszélyes a végső pusztulástól megmentő szuperhősök dimenziójába helyezni a politikát

A világsajtót az elmúlt héten uralta a pennsylvaniai merényletkísérlet híre, amelyet Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok volt elnöke és jelenlegi elnökjelöltje ellen követtek el. Trump szerencsére jól van, kisebb sérüléssel megúszta az esztelen tettet, amelynek következtében halottak és sebesültek maradtak kampányrendezvénye helyszínén. A halottak egyike a 20 éves fiatalember, aki megkísérelte lelőni a volt elnököt. A tragikus esemény még inkább ráirányította a figyelmet az USA-ra és arra az ottani kiélezett küzdelemre, amely az elnökjelöltek között zajlik. Arra a versenyre, amely vasárnap újabb fordulatot hozott: az amerikai politikában szokatlan, de nem váratlan módon visszalépett a jelöltségtől a hivatalban lévő elnök, Joe Biden, mivel az elmúlt hónapok rossz teljesítménye miatt elvesztette sokak támogatását. Döntésétől lendületet remélnek a demokraták a gyengén induló kampányukhoz, így a rivalizálás még kiélezettebbé válhat a jelöltek között. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy valóban eljön-e a világvége, ha megválasztják Trumpot – ahogy azt sokszor a főként baloldali sajtó láttatni szeretné –, valamint ugyancsak eljön-e a világvége, ha Trump veszít és nyer a Joe Biden helyére választott másik demokrata jelölt – ahogy azt sokszor láttatni szeretné a főként jobboldali sajtó.

Donald Trump személyisége nem áll közel hozzám. Aki eltöltött már egy-két hétnél hosszabb időt az USA-ban, az tudja, hogy ő egy típust testesít meg: azt a rámenős New York-it, aki mindenkinél mindig mindent jobban tud. Híresnek számítottak kulturálatlan megnyilvánulásai, például egy alkalommal az afrikai és a latin-amerikai államok egy részét „pöcegödör” országoknak nevezte, a koronavírus-járvány idején pedig a veszély lebecsülésével egyetemben fertőtlenítő ivását javasolta a polgároknak. El kell ismernem azonban, hogy elnöki tevékenysége eredményesebb és jobb lett annál, mint amire számítottam. Otthon, a hazájában nyilván komolyabb súllyal esett a latba, hogy fellépett az illegális migráció ellen, tovább építette a falat az amerikai–mexikói határon (egyébként szemben a hazai közvélekedéssel, a fal építése még George W. Bush hivatali idejében kezdődött és Barack Obama elnöksége alatt folytatódott), jelentős adó- és szabálycsökkentést hajtott végre, amivel összefüggésben látványosan emelkedett az átlagkereset és nőtt a gazdasági szabadságindex az országban, valamint konzervatív többséget alakított ki a Legfelsőbb Bíróságon. Kifelé kereskedelmi harcot hirdetett Kína ellen, egy addig elképzelhetetlen, rendkívül jelentős közel-keleti együttműködés és béke alapjait rakta le az Ábrahám megállapodásokkal, nem vett részt új fegyveres konfliktusban és igyekezett a létezőket lezárni, végül drasztikus módon lépett fel a kötelezettségüket nem teljesítő NATO-tagokkal szemben. Felejthetetlenül súlyos hibát követett el viszont akkor, amikor nem volt képes méltósággal elismerni a vereségét és nem tudta megakadályozni, hogy feltüzelt, szélsőséges hívei példátlan módon fegyverrel rontsanak rá az amerikai törvényhozás épületére, a Capitoliumra.

Utódja, a most visszalépett Joe Biden rutinos politikusként, korábbi alelnökként jóval kulturáltabban viselkedett, azonban folyamatosan hanyatló egészségügyi állapota egész négyéves hivatali ideje alatt kételyeket ébresztett döntési képességeivel kapcsolatban (sorozatos viccek tárgyát képezték elszólásai, esetlen mozdulatai, elesései stb. Ennek adta példáját néhány napja is, amikor Volodomir Zelenszkij ukrán elnököt Putyin elnökként konferálta fel.) Mindig felvetődött vele összefüggésben a kétség, ha ilyen gyakran nem képes egy épkézláb beszédet elmondani, vagy helyes irányba elindulni a pulpitusról, akkor valójában kik is irányítják a világ legjelentősebb hatalmát. Hivatali ideje alatt a már előbb említett medián átlagkereset és a gazdasági szabadságindex visszaesett, és az afganisztáni kivonulás befejezése olyan szégyenteljesre sikeredett, amire a vietnámi háború óta nem akadt példa.

Egyáltalán nem gondolom, hogy bármely választáson mindegy lenne a győztes személye és az általa képviselt program és értékvilág, de a demokratikus normák alapjának tekintem a szabályos versenyt megnyerő eredményének az elfogadását. Nem következik be a világvége egyik jelölt sikere esetén sem, csak esetleg nem a mi meggyőződésünknek és felfogásunknak megfelelő személy kerül az élre. A fordulópont mindig ott található, amikor fel kívánja számolni a demokráciát és a piacgazdaságot egy politikai csoport (ahogy ez az erőszakos úton hatalomra kerülő kommunistáknál történt rendszerint, illetve a választásokon győztes nemzeti szocialistáknál). Ezért fontosak az intézmények – például a hazai jobboldal által előszeretettel lebecsült fékek és ellensúlyok rendszere –, mert ezek megfelelő működésével lehet mérsékelni egy-egy rossz döntés vagy a hivatalának nem megfelelő személy tevékenységének káros hatásait. Ugyanis a demokrácia többek között annak a felismerése is, hogy emberek vagyunk, ezért rendszerint hibázunk is, dönthetünk tévesen is, és az általunk alkotott mechanizmusok működhetnek rosszul is, de közös bölcsességgel képesek vagyunk korrigálni a hibát. A diktátorok nem tévednek, ők szeretnék azt elhitetni magukról, hogy mindig jól látnak mindent és örökké helyesen döntenek, természetesen csakis a nép javára.

Óriási baj az, amikor egy társadalom annyira megosztott, olyan felajzott állapotban működik, amiben a szélsőséges cselekedetekre hajlamos emberek úgy érzik, itt már csak az ő hősi tettük menthet meg mindenkit a teljes pusztulástól. Ez történt most az USA-ban és ez történt két hónapja Szlovákiában, amikor egy idős amatőr irodalmár érezte úgy, hogy le kell lőnie Robert Fico miniszterelnököt. Az eredendő probléma persze a végzetes megosztottság, amelyben megnő az esély az erőszakos cselekedetekre. (Megjegyzem, a kutatások szerint Európa három legmegosztottabb társadalma a szlovák, a lengyel és a magyar.) Egy jó politikusnak emiatt kell örökké küzdenie a konfliktusok vállalása és a kompromisszumok megkötése közötti helyes arány megtalálása érdekében. Ez messze nemcsak elméleti probléma, hanem ahogy a fenti példák is mutatják, szó szerint „véres” valóság. Ha állandóan kiélezzük a vitákat, ha a kisebbségben maradottakat megfosztják szinte minden lehetőségüktől az érvényesülésre, ha a közbeszédben polgárjogot nyer a durvaság, fenyegetés és sértegetés, akkor nagyobb eséllyel számolhatunk azzal, hogy lesz egy „őrült”, aki fegyvert ragad, mert úgy érzi, csak gyilkossággal vagy valamilyen más, hasonlóan radikális tettel tudja megakadályozni az állítólagos világvége eljövetelét.

A Donald Trump elleni merénylet, az amerikai elnökválasztás majdani eredménye természetesen hazánk mozgásterét is befolyásolhatja. Orbán Viktor magyar miniszterelnök korábban kijelentette, a szuverenisták világméretű sikeréhez két elem szükséges: egyrészt Brüsszel visszafoglalása, másrészt Trump győzelme novemberben az USA-ban. Az első feltétel láthatóan nem teljesült: az európai parlamenti választáson győzelmet aratott a mérsékelten jobboldali Európai Néppárt, amelyet a Fidesznek évekkel ezelőtt el kellett hagynia, mielőtt megalázó módon kizárták volna. Ugyanaz a koalíció kormányozza tovább az uniót, amely az elmúlt öt évben is működött, tehát a Néppárt, a szocialisták és az Újítsuk meg Európát mozgalom – az Emmanuel Macron francia elnök politikai támogatóival egyesült egykori liberálisok – együttese, és ugyanúgy a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) jelöltje, Ursula von der Leyen vezeti az Európai Bizottságot, mint azt már megszoktuk az előző ciklusban. Kétségtelen, hogy a radikális konzervatív irányzat, amelyhez tartozónak az utóbbi években a magyar miniszterelnök vallja magát, megerősödött a kontinens politikai színpadán, de nem annyira, hogy ez áttörést eredményezett volna. Ráadásul a Giorgia Meloni olasz miniszterelnök által vezetett Európai Konzervatívok és Reformerek Pártja kosarat adott a csatlakozni kívánó Fidesznek, ami mutatja, hogy ebben a táborban sem egyértelmű a magyar kormánypárt megítélése. Így történhetett meg az, hogy a francia Marine Le Pen nevével fémjelzett egykori Identitás és Demokrácia frakció kibővülve átalakult a Patrióták Európáért csoporttá hazánk kormányfőjének aktív részvételével. (Ahogy azt előző írásomban kifejtettem, ez a lépés olyan politikai sakkhúzás volt, amelyre Orbán ellenfelei is csak kalapemeléssel reagálhatnak. Egyúttal így megszabadultak a német AFD-től is, amely ezáltal a szélsőjobb pólusképző ereje lesz Európában, aminek eredményeként a Patrióták a szélsőjobbos bélyeget is eltüntethetik magukról.)

Egyrészt nem felel meg a demokrácia általam is vallott alapelvének az, hogy egy, a választók akaratból fajsúlyossá vált politikai tömörülést nem engednek pozíciókhoz jutni. Másrészt politikailag nem bölcs megoldás nem megosztani a felelősséget, hanem ebből kizárni egyeseket olyan társadalmi és gazdasági helyzetben, amikor az unió előtt nehéz, és vitákat kiváltó döntések állnak.

Ebből a helyzetből viszont az következik, hogy a magyar gazdaság aggasztó helyzetén, az általunk választott szövetségi rendszereken belüli elszigeteltségünkön a miniszterelnök szempontjából csak az segíthet, ha az Európát is jelentősen meghatározó USA elnöke Donald Trump lesz, akivel az elmúlt években belsőséges viszonyt alakított ki. Tehát minden erővel a megmaradt második feltétel megvalósulásán kell dolgozni hazánk kormányfőjének. Magyarország kritikus helyzetbe került szövetségesei között az elmúlt években késik a gazdasági fellendülés, csökkent itthon az életszínvonal, a reálbér, a fogyasztás, egyre aggasztóbbak a hétköznapjainkat befolyásoló rendszerek működési anomáliái (oktatás, egészségügy, infrastruktúra, tehát az utak, a vasút stb. állapota). Az EU változatlan vezetése, a frissen létrejött frakció karanténba szorítása azt jelenti, hogy a hazánknak járó pénzek folyósítása továbbra is késik, ami folyamatosan instabillá teszi gazdasági helyzetünket. Ebből remél kitörést a magyar kabinet vezetője Trump esetleges megválasztása esetén, amire most kétségtelenül nagy az esély.

Az alapproblémát viszont az USA leendő elnöke sem tudja majd megoldani, ez pedig az egyensúly megtalálásának a képessége a politikában. Erre nekünk, magyaroknak kell a választ megtalálni, hiszen itt a mi közös tudásunkra és az általunk választott politikusok személyes kvalitásaira, felkészültségére lesz szükség. Arra, hogy képesek legyenek a harcok megvívása mellett a különböző nézetek közt is közös platformot teremteni, hogy ne a másik oldal állandó hazaárulónak és nemzetvesztőnek bélyegzése legyen a közbeszéd meghatározó eleme.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump  republikánus elnökjelölt és Joe Biden amerikai elnök  részt vesz a CNN elnökjelölti vitáján a CNN stúdiójában 2024. június 27-én Atlantában, Georgia államban. Fotó:  Justin Sullivan / Getty Images)