A Nyugat minden problémája ellenére sokkal erősebb, mint azt a magyar miniszterelnök gondolja

A nyári közéleti témákat az elmúlt napokban uralta Orbán Viktor Tusnádfürdőn elmondott beszéde, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A miniszterelnök megint messzire tekintett és igyekezett perspektívába és történelmi összefüggésekbe helyezni mindazt, amit tesz és gondol. Érdemes tehát megvizsgálni, melyek a legfontosabb sarokkövei a gondolkodásának, amelyekhez kormánya működését igazítja.

Azzal szeretném kezdeni, hogy az a törekvés, hogy a magyar kabinet vezetője történelmi és eszmetörténeti ismeretekre, politikai tapasztalatokra építve értelmezi a világot, majd ebbe a keretbe igyekszik elhelyezni a kormánya tevékenységét, szerintem tiszteletre méltó és elismerést érdemel. A magyar politikában unikális és a nemzetközi mezőnyben is ritkaságnak számít. Miért jelentős ez a igény, amely a világ értelmezése és megértése irányába fogalmazódik meg a magyar miniszterelnök részéről? Nos azért, mert ezzel világossá kívánja tenni, hogy nem sodródni szeretne a meghatározó (mainstream) áramlással, hanem maga akarja meghozni a döntést az egyes dilemmákra vonatkozóan. Nem nyájkövető a magatartása, hanem fenntartja magának a jogot a megértésre, és az ebből fakadó szuverén döntésre. Ez a gyakorlat az, ami tiszteletre és elismerésre méltó. Nyilvánvaló azonban az is, hogy a fentiekből egyáltalán nem következik az, hogy az elemzéseiben mindig jól látja a problémákat és helyes válaszokat fogalmaz meg. Szerintem a mostani beszédében is fellelhetőek fundamentális tévedések, amelyek léte azt eredményezi, hogy hibás következtetéseket vonhat le a különböző jelenségekből. Ebből szeretnék most néhányat megvizsgálni.

Mielőtt ezt megtenném, szeretném felidézni az ellenzéki kritikákat a tusványosi gondolatokkal kapcsolatban, már csak a viszonyítás végett is. A Tisza Párt szerint a miniszterelnök nem beszélt a magyar emberek problémáiról, például az egészségügyről, az oktatásról, a létminimum alatt élőkről. A Demokratikus Koalíció szerint a beszéd egy nemzetstratégiai hablatynak tekinthető, elemezni sincs értelme. A többi baloldali párt az unióból történő kilépés előkészítésének, Donald Trump túlzott emlegetésének és a MÁV problémáival történő foglalkozás elkerülésének tekintette az elhangzottakat. A reakciók egyrészt tükrözték sok, radikálisnak tekinthető ellenzéki szavazó álláspontját, akik 14 éve mindig a felmerülő konkrét problémákkal szembesítik a Fidesz–KDNP-kormányt – kevés eredménnyel. A helyzet változása miatt viszont most szerintem nagyobb súllyal esnek a latba, hiszen 

Jelentősen esett az életszínvonalunk, nehezebben élünk, mint három évvel ezelőtt. Ezen a nyáron valószínűleg több magyar emberben merül fel az, hogy szép és jó a világkormányzás, de mielőtt ebben teljesen elmerülnénk, nem kellene-e néhány hétköznapi dolgot megoldani, ami megkeseríti az életünket?

Tehát ebben a tekintetben az aktuális kritikák többekhez érhetnek el, mint korábban. Azonban most is előállt az a helyzet, hogy egy vitatható, de gondolatgazdag vízióra földszintes reakciók érkeztek, és lényeges, koncepcionális kérdésekhez nem tudott hozzászólni a baloldal (illetve a Tisza Párt, amelyről nem tudjuk még, hogy milyen lesz a politikai profilja. Mindenesetre az Európai Parlamentben a mérsékelt jobboldalt jelentő pártcsaládot választották, miközben idézett véleményük a hagyományos baloldali panelekre épült). Márpedig a 2010 óta eltelt időszak egyik fontos tanulsága, hogy a hétköznapi problémákkal történő szembesítés kötelező elvégzése kevés az ellenzéki siker eléréséhez. Több más tényezőre is szükség lenne a kívánt győzelemhez, például úgynevezett „történetre”. Akik jobban ismerik az üzleti életet, azok tudják, hogy a piacon, a tőzsdén meghatározó a „story”, a történet jelentősége. Az Elon Musk-féle Tesla hosszú éveken át nem hozta azokat a számokat és nyereséget, amit vártak tőle, de a folyamatos fejlesztésekkel, jövőbe mutató tervekkel mégis az egyik legvonzóbb célpontnak bizonyult a befektetőknek. Láttak benne perspektívát. Látták, hogy honnan jönnek az elektromos autózást forradalmian átalakító tervek, és hová tartanak. Ez a történeti ív a politikának is lényeges része, a Fidesz sorozatos kétharmados sikereinek egyik kulcsa. Orbán Viktor miniszterelnök rendszeresen elmagyarázza a szavazóinak, hogy honnan jönnek és hová tartanak. Azoknak a választóknak, akik hisznek neki, meggyőzőnek találják – akárcsak a Teslát a befektetők –, és azt gondolják, hogy a menet közben felmerülő problémákat (MÁV, egészségügy, oktatás stb.) majd megoldják valahogy. Ezt hívják többek közt kormányképességnek is. Azt a bizalmat, amely minden morgás és szájhúzás ellenére elfogadtatja sokakkal, hogy hazánk a lényeges területeken jó irányba halad.

Nem jól teszi tehát az ellenzék, ha egyszerűen hablatynak tekinti az elhangzottakat, vagy menetrendszerű, társadalmi alrendszeri problémákkal próbálja szembeállítani a Fidesz első embere által régóta következetesen mesélt történetet. Így továbbra sem lesz versenyképes. Pedig most az a változás, amely az ellenzéki oldalon végbement a semmiből a második legnagyobb erővé fejlődött Tisza Párt megjelenésével, komoly átalakulásokat hozhat. Megállapíthatjuk, hogy a baloldalnak éppen vége van, csak a Demokratikus Koalíció tudott súlyos veszteségekkel talpon maradni ezen a térfélen. (A szélsőjobboldali Mi Hazánk közben következetes építkezéssel lépésről lépésre erősíti a pozícióit.) Igaz, most előállt az a helyzet, hogy az elszánt ellenzéki szavazó akár Caligula lovára is hajlandó lenne szavazni, csak távozzon már a Fidesz, ennek ellenére ez az indulat nem lesz elég a győzelemhez. Kellene hozzá az a történet, ami hiányzik régóta. Emiatt is hiba a tusnádfürdői beszéd lekezelése, az a szellemi restség, amely nem tartja fontosnak az érdemi kritikát – a sértegetések helyett – a kabinet első emberének mondandójáról. (Zárójelben jegyzem meg, ha már az egykori római császárt említettem, hogy becsapja magát az az ellenzéki szavazó, aki azt gondolja, hogy mindegy a személy, mindegy a program, csak menjenek Orbánék, mert ennél csak jobb lehet. Ez súlyos önámítás: egyáltalán nem mindegy a program, nem mindegy a személy, mert nem lesz jobb. Sőt, lehet, hogy rosszabb következik.)

Liberálisként látok néhány alapvető problémát abban, amit a kormányfő elmondott. (Azért is szeretném hangsúlyozni a szabadelvű pozíciót, mert ez a nézőpont az elmúlt öt-hat évben teljesen eltűnt a magyar politikából, hiszen kritikák az ellenzéki oldalról csak baloldali, vagy szélsőjobboldali pozícióból fogalmazódtak meg. A friss Tisza Párttal kapcsolatban már utaltam rá, hogy mivel nincs még profilja, zavaros a mondandója.) Véleményem szerint 

Emiatt gyengének és bomlófélben lévőnek festi le a nyugati civilizációt, szemben a civilizációs szempontból is megosztott Kelettel, amelyet sokkal erősebbnek és egységesebbnek lát. Ezért Magyarországot összekötő kapocsként – „konnektivitás” – szeretné látni a két világ között, ami erősen hasonlít a még Ady Endre által negatív előjellel megfogalmazott „kompország“ felfogáshoz.

Szerintem ez egy tévedés a miniszterelnök részéről. A világgazdaságban és a világpolitikában természetes módon zajló átrendeződés új arányokat alakít ki, természetes módon. A kommunista Kína a nyomorból és az éhezésből érkezve a korlátozott piacgazdaságnak köszönhetően ma már közepesen fejlett országnak számít (az egy főre eső GDP-ben messze lemaradva az Amerikai Egyesült Államoktól). A Vlagyimir Putyin vezette Oroszország más kultúrkörhöz tartozik, hiszen egy ortodox keresztény államról beszélünk esetükben, akik a hatalmas atomfegyver-arzenál révén megőrizték nagyhatalmi státuszukat, de sem politikailag, sem gazdaságilag nem képesek erősíteni a pozíciójukat. Az ázsiai térség azon országai, akik a fejlettek klubjába tartoznak – Japán, Dél-Korea, Tajvan – demokráciák és piacgazdaságok, lenyűgöző erősödésük az USA segítségével történt meg. Kínával komoly konfliktusban állnak gazdasági, politikai, sőt katonai téren is. Tehát az ázsiai példák is azt mutatják, hogy lehet sikeres egy állam demokratikus viszonyok közepette is, nem kell ehhez valamiféle kultúrköri sajátosságként elfogadni a diktatúrát. Azt a diktatúrát, amely a szabadság alapvető korlátozását jelenti. Azon szabadságét, amely viszont a nyugati civilizációnk, a demokratikus berendezkedésünk fundamentuma.

A zsidó–keresztény kultúra ugyanis az egyes ember, az egyén tiszteletére és középpontba állítására épül. Ez a szabadság határozza meg jogrendszereinket, társadalmainkat, gazdaságainkat. És ebből a szabadságból származik az az önkorrekciós működés is, amely a nyugati világnak hosszú ideje versenyelőnyt és irigylésre méltó életkörülményeket biztosít. Az a képesség tehát, amely saját hibáink és tévedéseink helyrehozására tesz alkalmassá minket. Erre az önkorrekcióra a merev, statikus elnyomó rendszerek nem, vagy csak korlátozottan képesek. Általában ennek a képességnek a hiánya okozza a későbbi problémákat az ilyen berendezkedésű országokban. Ezért az elnyomó, diktatórikus jellegű Kínával és Oroszországgal nem úgy kell számolnunk, amely országok örökké ilyenek lesznek, mint amilyennek most látjuk őket, hanem olyan államok, amelyek az egyeduralkodó vezetőjük távozása után jelentősebb átalakuláson is átmehetnek. Tehát a Nyugat minden felszíni problémája mellett – woke, cancel culture stb. – sokkal erősebb, mint azt a magyar miniszterelnök gondolja (katonai, gazdasági, oktatási és egyéb szempontok alapján óriási az előnye jelenleg is), a keleti nagyhatalmak pedig minden látszólagos stabilitásuk ellenére jóval ingatagabbak.

Szerintem a miniszterelnök az orosz–ukrán háború értékelése kapcsán is hibát követ el. A bálványosi szabadegyetemen elmondott beszéde alapján az oroszok kiszámíthatóak, mivel az érdekeiket követik, míg a nyugati hatalmak bizonytalanok, tehát jóval kiszámíthatatlanabbak. Fordítva látom ezt is. Oroszország azzal, hogy rátámadt a szomszéd Ukrajnára, több általa aláírt szerződést felrúgott, nemzetközi jogi normákat sértett meg. Az államok egymás közötti viselkedésében az érdek meghatározása gyakran vita tárgya, hiszen különböző felfogású kormányzatok átírhatják ezt a kánont. Egy biztos pontnak kell léteznie – mint a KRESZ-nek a közlekedésben –, amelynek a komolyan vétele elengedhetetlen a nemzetközi létezésben, és mindenki által kalkulálható: ez pedig az aláírt szerződések betartása, a jogi normák elfogadása és alkalmazása. Oroszország egyiknek sem tudott megfelelni, tehát jelenleg a világ legkiszámíthatatlanabb hatalma, szemben a nyugati országokkal, amelyek minden szerződést és normát betartottak.

Az atlanti világnak – Amerika és Európa együttműködésének – egyik legfontosabb tartópillére az a szabadság, amelynek társadalmaink újító készségét, tudásvágyát, gazdasági fejlettségét és az emberhez méltó élet megteremtésének az igényét köszönhetjük. A keleti despotikus hatalmak éppen ettől félnek a legjobban, pontosan ezt nem akarják megadni polgáraiknak. És éppen ezzel teszik bizonytalanná a jövőjüket.

Ha tévesen határozzuk meg a kiindulópontjainkat, nagy az esélye, hogy téves következtetésekre jutunk. Hazánkat Szent István király óta a nyugati kultúrkörbe tartozóként könyvelhetjük el. Hagyományaink, jelenünk és a jövőnk is azt kívánja, hogy a Kelet elismerése mellett, a vele folytatott kereskedéssel együtt ápoljuk a kapcsolatainkat, de tegyük mindig világossá, hogy hová tartozunk, hová köt minket a lojalitás. Ez pedig a nyugati világ, tehát az Európai Unió és a NATO, ahová az orosz (szovjet) megszállás évtizedei után végre szabad akaratunkból hazatértünk a rendszerváltás eredményeként.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Orbán Viktor miniszterelnök a 31. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2022. július 23-án. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Benko Vivien Cher / MTI)