Ujhelyi István: Mennyit ér a szuverenitásunk a kórházi betegágyon?

Pánikra semmi ok, de fel kell készülni a vírus terjedésére és kezelésére – fogalmaztak uniós és szakosított ENSZ-vezetők a napokban a kongói majomhimlő kapcsán, amelynek első fertőzöttjei már megjelentek az Európai Unió területén is. A Covid okozta világjárvány és az annak következményeként elhunyt tízezrek sokkoló emléke, valamint a gazdasági és szociális életet máig befolyásoló negatív hatások személyes ismerete automatikusan görcsbe rántják az ember gyomrát a legújabb hírek hallatán – még akkor is, ha politikai szemtanúként ráadásul közvetlen közelről követtem az európai közösség immunrendszerének tudatos megerősítését az elmúlt években.

A Covid végérvényesen rá kellett, hogy ébressze az európai társadalmakat is: bizony, vannak olyan globális veszedelmek – mint például a néhány politikai vezető által érthetetlen módon még mindig tagadott klímaváltozás –, amelyek nem ismerik sem a schengeni határszakaszt, sem a déli kerítést, sem a digitális útlevél-ellenőrzési kötelezettséget. Vannak olyan globális, alapvetően egészségügyi kihívások, amelyek jönnek, tarolnak és rendre újabb leckét adnak a gőgösségre hajlamos emberiségnek. A majomhimlő jelen tudásunk szerint nem fog olyan méretű járványt okozni, mint a Covid (legyen így), de ennek egyik oka éppen az, hogy az utóbbi években globális feladatként kezdtünk el végre gondolkodni az egészségügyről. Amiben a nemzeti szuverenitás eszményvédelmének is megvan a maga helye, de messze nem úgy, ahogy a jelenlegi kormány gondolja.

Nemrég függesztettem fel aktív pártpolitikai karrieremet és fejeztem be tízéves európai parlamenti munkámat, amelynek második fele épp az Európai Egészségügyi Unió koncepciójának kialakításával, majd a megvalósítás minél hatékonyabb támogatásával telt. Nem fogom soha álszerényen titkolni, sőt őszintén büszke vagyok arra, hogy ennek a korszakalkotó európai pillérnek az alapjaira még én tettem javaslatot magyar szakemberek értékes támogatásával, ráadásul jóval a Covid-járvány kirobbanása előtt.

A gyilkos kór furcsamód pozitív hozadéka, hogy ezeket a projekteket és forradalmi átalakításokat felgyorsította és szükségességüket még egyértelműbbé tette.

Az Európai Egészségügyi Unió azóta az Európai Bizottság egyik zászlóshajóprogramjaként jelentős bővülésen és erősödésen ment keresztül; többek között ennek köszönhető, hogy a hasonló járványhelyzetekre már jóval szervezettebb és gyorsabb válaszokat tudunk adni. Számomra, és jelen írásomban erre kívánok Önöknek elsősorban rámutatni, a legfontosabb az általános, minőségi minimumkövetelmény-rendszer minél szélesebb megvalósítása a tagállamok egészségügyi ellátórendszereiben.

Számomra ez az alapja az Európai Egészségügyi Uniónak, amely felé komoly előrelépéseket tettünk az elmúlt években, de – és ha úgy tetszik, ezt egykori EP-képviselőként saját kudarcomként is tartom számon – nem sikerült egyelőre teljeskörűen végrehajtani. Leginkább néhány tagállam kekeckedő ellenállása miatt. Pedig nagy szükség lenne egy egységes minőségi követelményrendszerre, amely minden tagállam számára kötelező ellátási standardokat határozna meg a betegbiztonság érdekében.

Ez minden tagállami ellátórendszerben más és más területen jelentene kötelező fejlesztést és változtatást: vannak olyan nyugati tagállamok például, ahol az oltási hajlandóság növelése rendkívül fontos lenne többek között olyan gyermekbetegségek megelőzése érdekében, amelyekről például Magyarországon azért nem is feltétlenül tudunk, mert a régi rendszerből velünk maradt kötelező oltási protokoll megvéd minket tőle. De lenne mit változtatni és javítani természetesen a magyar egészségügyi ellátórendszerben is, hogy egy ilyen általános, szigorú, de életmentő uniós minőségi követelményrendszernek meg tudjon felelni. Bár már nem vagyok aktív pártpolitikus, de a közélet és az egészségügy iránt továbbra is fogékony emberként határozottan kitartok azon álláspontom mellett, hogy a mai Európai Unióban botrány és tarthatatlan állapot, hogy konkrét életek múlnak azon: az ember az EU melyik szegletében kerül kórházba.

Csak néhány fontos adat: egyes kutatások szerint még mindig valamivel több mint kétszer annyi esélye van kórházi fertőzést kapni egy magyarországi, mint egy németországi egészségügyi intézményben, de még szomorúbb, hogy a tudatosan alakított szociokulturális keretek, valamint az ellátórendszer működési minőségkülönbsége miatt egy német polgár daganatos betegségét közel háromszor gyorsabban – és talán emiatt még időben – fedezik fel, mint egy magyar uniós polgár esetében. De vegyük akkor még szűkebbre a fókuszt magunkkal kapcsolatban: a szakdolgozói kamara tájékoztatása alapján jelenleg több mint negyvenezer ápoló hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, de olyan kórház is van, ahol jelenleg már nincs negyvenéves kor alatti dolgozó.

Míg öt évvel ezelőtt ezer lakosra 6,2 ápoló jutott Magyarországon, tavaly már csak 5,3 volt ez a szám. Eközben egyre alacsonyabb a GDP-arányos egészségügyi kiadás az állam részéről, és bár – nyilván a régóta várt bérrendezésnek köszönhetően – az orvosellátottság arányai valamelyest javultak hazánkban, ha itt is mélyebbre megyünk, akkor már azt látjuk, hogy a háziorvosok és házi gyermekorvosok száma viszont riasztóan tovább csökkent. Mindehhez közben az is hozzátartozik, hogy nincs olyan érdemi társadalmi kutatás, amely ne azt erősítené meg, hogy a magyarok kiemelten és első helyen az egészségügyi ellátás színvonalával elégedetlenek, és elsősorban attól tartanak, hogy ők maguk vagy szeretteik ennek a bizonytalan minőségű rendszernek lesznek egyszer a kiszolgáltatottjai.

Az egészségügyről a kormányzat ráadásul csak hangzatos sikerpropaganda-szinten képes beszélni, minimális őszinteségre, belátásra és hitelességre sem futja, pedig nagy szükség volna rá.

Az ellátórendszer hibái és hiányosságai egyszerűen kommunikálható és még annál is egyszerűbben megérthető dolgok: ezért (is) figyel jobban a nyilvánosság például a Tisza Párt kórházlátogatós akciójára, mert alapdolgokról beszélnek (hány fok van az épületben), alapkérdéseket tesznek fel és alapvető elvárásokat fogalmaznak meg. Ha csak annyi eredménye lesz, hogy az emberek őszintén mernek beszélni az általuk tapasztalt körülményekről, hogy az ellátórendszerben hősies munkát végző dolgozók készek lesznek kiállni magukért, hogyha csak egyetlen klímaberendezést is megjavítanak, amelyek hiányát a semmilyenügyi miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt csak egy hanyag kacagással kommentált legutóbb, akkor már megérte a két tiszás EP-képviselő turnéja.

Ha azt kérdezik, hogy hol van ilyenkor az Európai Unió, miért nem segít a magyar egészségügynek, akkor a válasz nagyon egyszerű. Mert az egészségügy finanszírozása, működtetése és biztosítása „kizárólagos tagállami hatáskörbe” tartozik, vagyis az EU-nak elvben nincs beleszólása, hogy a magyar kormány mennyit költ az ágazatra, hogyan szervezi meg az ellátást, mennyit és mikor fizet például az ápolóknak. Az EU az egészségügyben csak programokkal és pályázati pénzekkel segítheti többek között a magyar ellátásbiztonságot – ezt meg is teszi –, minden felelősség azonban a kormányt terheli.

Éppen erről (is) szólna az Európai Egészségügyi Unió koncepciója, hogy legyen egy olyan uniós szintű, minőségi követelményrendszer, amelyhez minden kormánynak tartania kell magát. Nyújthat többet és jobbat is, ha akar vagy ha telik rá, de egy bizonyos európai színvonalat mindenképpen tartania kellene mindenkinek. Ennek kidolgozása és bevezetése érdekében – mint ahogy említettem korábban – számos lépés történt már többek között az Európai Parlamentben is, de a tagállami kormányok teljes együttműködése nélkül ez egyelőre sikertelen.

A magyar kormány például legutóbb ezzel kapcsolatos kérdésemre még azt válaszolta: ez szuverenitási kérdés, az egészségügy tagállami hatáskör, amelybe az EU-nak nincs beleszólása. Nos, igen, ez így van. Magyarország szuverén módon dönthet arról, hogy akar-e működő klímákat a műtőkbe, vagy sem. Mi pedig – láttuk a Tisza Párt politikusainak videóin – úgy döntöttünk, hogy nem akarunk. Vagy nem annyit. És nem ott.

Az egészséghez való jog alapvető emberi jog, ahogyan annak kell lennie az emberi méltóság minden kritériumának megfelelő, minőségi egészségügyi alapellátáshoz való jognak is. A szuverenitás fontos, de kérdés, hogy mennyit ér egy betegágyon. Az én szuverenitásomat például nem zavarja, ha egy EU-előírásnak megfelelően van esetleg vécépapír a mosdóban, van megfelelő számú ápoló a kórtermeknél, vagy esetleg az előírt standardoknak köszönhetően csökken a kórházi fertőzésveszély lehetősége a hazai intézményekben. Amilyen állapotban jelenleg van az ellátórendszer, és amilyen súlyos problémák felé robogunk a benne dolgozók fogyatkozó számát és bevethetőségét illetően, az nekem nem a szuverenitásomat sérti, hanem mindannyiunk emberi méltóságát és betegbiztonságát. Jó lenne, a mindenkori döntéshozóknak is ez érne többet.

A szerző „politikai szemtanú”, az Európai Parlament korábbi képviselője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Két orvos védőruházatban egy kórházi sátor előtt Nápolyban 2020. március 28-án. Fotó: Marco Cantile / LightRocket / Getty Images)