Miként változtak a politikusok elképzelései a vezetésről?

A mi szakmánkban – a politikatudományról van szó – sokan és régóta mondják, hogy a politikában ma is alapvető a vezetés kérdése. Akik ezt mondják, hosszas kutatásokra alapoznak, és – véleményem szerint – meggyőzően igazolják, hogy a vezetés ma is alapvető része a politikának. Mások ezt nem fogadják el, és szerintük éppen arról van szó, hogy lejárt a vezetők, pláne a vezérek ideje, és a mai politika semmi más, mint szakpolitikai témák és ügyek menedzselése.

Ebben a rövid kis írásban témánk az elmúlt harmincegynéhány év magyar politikája, s azon belül a vezetés kapcsán kirajzolódó koncepciók. Úgy látom, az 1990 utáni időszakban három vezetéskoncepciót különböztethetünk meg. Az első a nem vezetés, a második tekintélyközpontú vezetés, a néppel vezetés. Ezeknek a jellemzőit szeretném röviden összefoglalni.

A rendszerváltás utáni korai időszak nem vezetésként

Bár manapság elég sokat hallunk a vezető nélküli autók elterjedéséről (és esetenként csúfos baleseteikről), talán ritkán gondolunk arra, hogy az 1990-es átmenetben a demokráciát is valahogy így – tényleges vezetők nélkül – képzeltük el. A demokratikus intézmények szépen átültetődnek a magyar talajba, és a demokrácia intézményrendszere elvezeti önmagát.

Nem volt ez logikátlan elképzelés két okból sem. Az egyik az, hogy a késő Kádár-rendszerben vezetésre alkalmas politikai személyiségek nem tudtak kiformálódni, így az átmenet idején, majd a demokrácia első éveiben se nagyon mutatkoztak. A másik ok, hogy a nyugati típusú demokrácia átültetésében nem volt elsődleges kívánalom, hogy a nyugati típusú demokráciát vezetni is kell.

Ráadásul az erős vezető megjelenése azért sem lett volna kívánatos, mert az erős vezetőket a köztudat akkor is (s persze ma is) a diktatúrákhoz (autokráciákhoz) kötötte, így tehát ennek a korai időszaknak a közmegítélésében a pártok (hívószóként) gyakran szerepeltek, de a kormányok (s a kormányok vezetői) már jóval kevésbé.

Így aztán nem is voltak politikai egyéniségek az első években, ami persze más oldalról meg hasznos volt, mert az embereket a maihoz képest sokkal jobban érdekelték a pártprogramok. A pártprogram ismerete majdhogynem az általános műveltség része volt, s úgy tűnt, a pártprogram megvalósítása könnyedén elérhető a nélkül is, hogy egy pártnak legyen átlagon felüli képességű vezetője. Azt hiszem, ha végigtekintünk a demokrácia 1990–1998 közötti első két ciklusán, akkor egyetérthetünk, abban kiemelkedő politikai vezetőt nem találunk, bár Antall Józsefet utólag ilyennek minősíthetjük, de a korszakban őt a közvélemény nem így kezelte.

A 2000-es évek tekintélyközpontú vezetésként

Az, hogy a politika nem lehet meg vezetők nélkül, Nyugat-Európában persze a 2. világháború óta egyértelmű volt, de az is igaz, hogy az 1980-as évek végére már csak egy-két tekintélyes vezető maradt Nyugat-Európában is. Újra kellett tehát teremteni a politikusi karizmát egy Thatcher vagy egy Kohl után. Nem véletlen, hogy az 1990-es években sorra jelentek meg az új típusú politikai vezetők, kezdve Bill Clintonnal, folytatva Tony Blairrel, Silvio Berlusconival vagy Gerhard Schröderrel. S ebbe az új vonulatba illeszkedett nálunk Orbán Viktor és – igen, igen – Gyurcsány Ferenc is.

A tekintélyes vezető iránti igény a jobboldalon régen létezik, de Magyarországon 1948 és 1990 között nem volt jobboldal. Az Antall-kormány idején megjelent ugyan egy három pártból álló jobboldali koalíció, de az 1994-ben megbukott és pártjai szétmorzsolódtak. A jobboldali tekintélyteremtéshez először is szükség volt egy „tekintélyes” jobboldali pártra azok után is, hogy a rendszerváltó jobboldal lényegében szétmállott. 

Nem e cikk témája, hogy a Fidesz jobboldalra való átkerülését értékeljük. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy Orbán Viktor pártelnökké válásával (1993), majd miniszterelnökké válásával (1998) a politikai vezetés egy csapásra a politika szinte legfontosabb tulajdonságává vált, és ettől kezdve már messze nemcsak arról volt szó, hogy milyenek a pártok és programjaik, hanem arról is, hogy a kormány hogyan végzi irányító szerepét, és a kormányokon belül milyen a miniszterelnök szerepe. 

de ez igazából sem Antall József, sem Horn Gyula idején nem vált plasztikussá. Egyik miniszterelnökre sem úgy emlékszünk vissza, mint aki a politikai vezetést a középpontba emelte. Mindez Orbán Viktorral történt meg. Ki is találta első korszakára a politikatudományi szakirodalom, hogy a miniszterelnöki szerep „elelnökösödik” (értsd: a kormányfő egyedüli vezetővé válik, s a kormány testületként leértékelődik).

Annyi kívánkozik még ide, hogy a Fidesz kormányra kerülésével történő váltás olyan erős volt, hogy ezt (ha nem akar lemaradni) követnie kellett a baloldalnak is. Itt ez azért volt nehezebb, mert a baloldal 1990-től kezdődően elutasította az egyszemélyi vezetést, és amolyan „frakciópártként” működött. Ez azt jelenti, hogy a belső platformok valamiféle egyensúlyára épült. Csakhogy 1998 és 2002 között kiderült, ha az MSZP vissza akar térni a hatalomba, valahogy reagálnia kell a jobboldal tekintélyközpontú fordulatára.

Ez valamennyire sikerült is neki 2004 és 2009 között, de messze nem úgy, ahogy szerette volna. Bukása nemcsak az őszödi beszéd következménye, hanem azé a sajátosságé is, hogy a magyar baloldal alig tűri maga fölött az erős, mondhatni, egyszemélyi vezetést. A 2010-es választás elvesztése után gyorsan kiderült, hogy Gyurcsány a továbbiakban nem is próbálkozik azzal, hogy tekintélyközpontú modelljét az MSZP-ben folytassa. A DK 2011-es megalakulásától pedig az derült ki, hogy ami nem ment a régi baloldalon, az megy az újon: Gyurcsány a pártjában ma ugyanolyan megfellebbezhetetlen tekintély, mint Orbán a Fideszben. Ebből a szempontból (is) jogos őket egy napon említeni.

Vagy mondjuk másképpen: aki Magyarországon a politikai vezetést (ellentétben a rendszerváltás utáni időkkel) fontosnak tekinteni, de nem akarja követni az Orbán–Gyurcsány-féle tekintélyközpontú mintát, annak saját, új „vezetéselméletet” kell kidolgoznia. Ezt az újat nevezzük „harmadik típusúnak”. 

A mai időszak mint néppel vezetés 

Az, hogy Magyar Péter képében egy részben politikán kívüli szereplő megjelenhetett, az összefügg a politikai vezetés két korábban bemutatott koncepciójával. Először is az világos, hogy a „nem vezetés” nem hatékony egy nagyon erősen vezetett kormánypárttal szemben. Másodszor nem hatékony az sem, ha a „Gyurcsány-pártot” Gyurcsány Ferenc hatékonyan vezeti, de ennek a hatékonyságnak nincs pozitív kimenetele az összellenzékre. 

Természetesen el kell ismerni, hogy öt-hat ellenzéki pártot átfogó módon nem könnyű (sőt szinte lehetetlen) irányítani. Ráadásul az európai példák sem arrafelé lökték a magyar ellenzéket, hogy a széttagoltságon egy átfogó vezetési struktúrával legyenek úrrá. Tele van a világ négy-öt-hat-hét párti ellenzéki koalíciókkal, amelyeknek eszükbe nem jut, hogy összellenzéki irányítással dolgozzanak, sokkal inkább az van, hogy szavazatarányuk összegzésében reménykednek. Ahogy a magyar ellenzéki pártok is 2018-ban és 2022-ben.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy például Karácsony Gergely 2019-ben nem pusztán főpolgármesternek, de az összellenzék vezetőjének is bejelentkezett. Külön cikk témája lehetne, hogy erről egyáltalán tud-e valaki, és egy másik kérdés, hogy ez az ambíciója hol siklott félre. Mindenesetre Gyurcsány után Karácsony Gergely sem tudta betölteni az ellenzék integrátora szerepét. Más pedig egyszerűen nem is törekedett erre. Ily módon azt mondhatjuk, hogy az ellenzéknek – a vezetés felől nézve – egyszerűen nem volt válasza a jobboldal permanens vezetésére, és ha voltak is válaszok, azok (mint Gyurcsány és Karácsony példája mutatja) hamvukba hullottak.

Az ellenzék 2010 óta kizárólag a tekintélyelvű rendszerrel szemben foglalt állást, de nem mondott semmit a tekintélyrendszerről. Nem tett különbséget a két fogalom között, márpedig nagyon is van különbség.

Giovanni Sartori, olasz politikatudós a Demokrácia című könyvében például különbséget tesz jó és rossz tekintély között, és talán nem túlzunk, ha kimondjuk, az ellenzék nem tette meg ezt a különbségtételt. A tekintélyteremtést feláldozta a tekintélyelvűség elleni harc oltárán. Ezért aztán egyetlen vezető sem tudott az ellenzéki politika egyszemélyi megjelenítőjévé, mondhatni, szimbólumává válni.

Hátráltatta az ellenzéket ebben a folyamatban az is, hogy ebben a másfél évtizedben nem tudta meghatározni, hányadán is áll a demokráciában mégis csak kulcsszerepet betöltő néppel. A nép, ugye, a mainstream liberalizmus szótárában egy ugrásnyira van a populizmustól: aki a néppel kokettál, az populista. Éppen ezért az elmúlt tizenöt év ellenzéki pártjai nem a néppel, hanem a civil társadalommal próbálkoztak, ami a népnél jóval szűkebb kategória. Ezt a civil társadalmat élesztgették, noszogatták, hívták tüntetésre, de ezekből a rövid idő alatt kifulladó megmozdulásokból az ellenzéki politikusok nem tudtak kellő tekintélyt összekovácsolni, vagy más szóval, ezekből a tüntetésekből nem lépett fel igazán talentumos vezető.

Magyar Péter ezt az ellentmondást ismerte fel, és ezért fordult – vállalva akár a populista besorolást is – a néphez. Ez pedig egy sokak számára lekövethető fordulatként jelentkezett.

Ez a nép tódul a rendezvényeire, és ez jelenti azt a harmadik típusú tekintélyforrást, ami manapság egy politikus hirtelen felemelkedését eredményezheti.

Azért egy nagy kérdés itt tornyosul: vajon az ő vezetői modellje mennyiben lesz más, mint Orbáné és Gyurcsányé? Szavakban mindent tagad és mindent meg akar haladni, amit ez a két politikus képvisel. Hívei körében (akiket ő nem híveknek, hanem szimpatizánsoknak nevez) nagy a tekintélye. Népe pedig nagyon sokat, szinte mindent tőle vár.

Bármi is következik, egy már eddig is kiderült, a magyar társadalom (nép) Fideszen kívüli (esetleg csekély részben azzal is átfedésben lévő) részének nagyon is szüksége van vezetésre. A politikai vezetés nemcsak a kormány-, hanem az ellenzéki politika eminens része is. A meglepő tulajdonképpen az, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ellenzéki oldalon felbukkanjon valaki, aki ezt felismeri, és aki úgy igazából vezetni akar.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Magyar Péter június 8-án Budapesten. Fotó: Szollár Zsófi)