Négy számjegyet a Szabadság-szoborra!

Évek óta kedves sétám volt fölruccanni a Citadellához, házunk kapujától nagyjából 20 percnyi időbe tellett, míg odaértem, az utolsó szakaszon már némi lihegés kíséretében. Gyermekkoromhoz szorosan hozzátartozott a közeli Gellért-hegy, gyakran csatangoltunk az oldalában, s mindig elvarázsolt tetején a páratlan panoráma. Emlékszem jól, 1958 virágillatú tavaszán készültünk a fiúkkal föl a tetejére, a bokrok közül hirtelen fegyveres szovjet katona lépett elő, s intett, eddig csak, s ne tovább. A nagy építkezés kezdete óta pedig mostanában nem lehetett körbejárni a Szabadság-szobrot, ezért elhagytam a sétákat, ám kíváncsian vártam, hogy alakul környékének a sorsa.

(főleg, ha a nemzeten emlékezetközösséget értünk), inkább parazsat szíthat és értelmetlen vitákat kelthet, ami be is következett. Szerintem egyébként a szobor nem kizárólag a fővárosé, hanem az egész nemzeté. Olvasom a Széchenyi Művészeti Akadémia nyilatkozatát (köztük általam becsült személyek, sőt barátok), sajnos azt is érzem belőle, hogy tovább mélyíti szellemi életünk megosztottságának sajnálatos szakadékát. Mintha az eltervezett kereszt a „kultúrharc” szellemét élesztené. Andor László érveit pedig különösnek tartom, hiszen ő az Indexen „felszabadítási emlékműről” beszél, s állítja, hogy a háború végét „sokáig felszabadulásnak neveztük” (lehetséges, hogy ők igen). Régi ismerősöm juttatta eszembe, sokan pedig csak úgy emlegették: tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás.

A Gellért-hegy jelképisége, sajátos fekvése és panorámája  mindig vonzotta azokat, akik meghódították a Duna két oldalának területét. A török hódoltság idején Gürz Eliász hegyének nevezték arról a szent életű muzulmán szerzetesről, akit ide temettek el. A Citadellát pedig a szabadságharc leverése után 1854-ben építette a Habsburg abszolutizmus olyan erődnek, amely alkalmas lehet a lázadó magyarok féken tartására. Arany János írta róla a Vojtina ars poeticájában: „A nap most száll le a város-majorba; /Büszkén a Gellért hordja bársonyát, / S fején mint gondot az új koronát”. Évekig tartott, míg kivonult belőle a katonaság, heves viták követelték a kiegyezés után lerombolását. Tudjuk, csupán szimbolikusan bontották meg néhány helyen.

A Szabadság-szobor fölállításáról a döntés még 1945 januárjában született, szovjet katonai bábáskodás mellett. Állítólag külön katonai egységek foglalkoztak azzal, hol kell majd emléket állítani a győztes szovjet hadseregnek. A Kisfaludi Strobl Zsigmond készítette emlékművet 1947. április 4-én leplezték le magyar állami vezetők jelenlétében. Az orwelli szabadság=rabság emlékművévé vált a magyar főváros kiemelkedő pontjának szabadságot jelképező, 14 méteres nőalakja. Hogy félreértés ne legyen, előtte gépfegyveres szovjet katona 6 méteres bronzszobra állt, előtte pedig kisebb, kőből készült szovjet katona szobra, melyet a forradalom idején szétvertek. Az 50. évforduló előkészítése alkalmából az Írószövetség elnöksége meghívta szakmai tanácsadóként Salamon Konrád történészt. Ő többek között azt javasolta, kezdeményezze a Szövetség, hogy a Szabadság-szobor talapzatára kerüljön a négy számjegy: 1, 9, 5, 6. Végül erről nem adtunk ki akkor nyilatkozatot. Mára lett időszerű! Visszafogadni ilyenformán a magyar szabadság emlékének és tisztelegve a világtörténelem példa nélküli eseménye előtt.

A szerző irodalomtörténész, címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az Erzsébet híd a Szabadság-szoborral 2020. október 21-én. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)