Aki nem tud helyesen magyarul, azt lóvá teszik

„Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők” – Csoóri Sándor.

Idézettel kezdem az írásomat, mert egyfajta irodalmi szertartásként szeretem megidézni a magyar nyelv igézetében élt nagyjainkat. Nem kell ahhoz írónak lennünk, hogy a magyar nyelv őserejének és határtalan szépségének bűvöletében éljünk. Ha valaki bár egy pillanatra is elmereng egy szón, majd a mindennapi beszédéből elkülöníti és egyre mondja, akkor meghallja ősi zenéjét, mely évszázadok, évezredek mélyéről lüktet át az időn. Bódító érzés. Van szó, amelyben hallom a pusztai ördögszekér nyikorgását, és olyan is van, melyben az erdei patakok kőzenéjét; az egyik legkedvesebb szavam az ősz (vagy űsz, ahogyan Lakatos Demeter csángó költő írta és mondta). Íróként a magyar nyelvet imádom, e nyelvnek vagyok a megszállottja, de nem titkos templomban áldozok neki, hanem a mindennapi beszédemben, amikor a fiamhoz szólok, írok, vagy egy pohár bor mellett beszélgetek a barátommal. A magyar nyelv az egyetlen ország, ahová elmenekülhetek, az egyetlen ország, amelyben felépíthetem azokat a világokat, melyekről álmodok, és szavakká írhatom az elmémet gyötrő lidérces képeket. 

Határon túl született magyarként érzem Csoóri Sándor szavának ólomsúlyát, és tanúsíthatom, hogy idegen nyelvek uralkodó légkörében a nyelv elsorvad. Vagy kivirul. Fejben dől el a dolog. Az én fejemben a magyar szó összeforrt a szabadság érzésével, eszményével, és a szabadság anyanyelvévé vált. Ám miután Budapestre költöztem, rájöttem, hogy a mai Magyarországon is elfelejthetjük az anyanyelvünket, sőt, furcsa módon itthon felejthetjük el legkönnyebben. Nem törődünk az anyanyelvünkkel, elhanyagoljuk, mert azt hisszük, hogy születésünktől fogva megillet, alapjogunk, tehát elfelejthetetlen, sejtjeinkből kitörölhetetlen, szánkból kitéphetetlen képesség. 

Pedig nem az, hanem ugyanolyan szülői örökség, mint bármi más, amit elherdálhatunk. 

Éppen ezért nekem nagyon fáj, hogy romlik a nyelvünk, és megrökönyödve olvastam az Indexen megjelent Nem baj a feeling, de azért állna beléd a hajnali görcs című cikket, melyben Ludányi Zsófia nyelvész többek között azt állította, hogy a „nyelvromlás tudományosan nem értelmezhető fogalom, nem lehet így minősíteni az új nyelvi formákat, a nyelvi változásokat”. 

Ez olyan, mintha az orvos azt mondaná, hogy a betegség fiziológiailag nem értelmezhető fogalom, hisz nem lehet így minősíteni a szervek és sejtek elváltozását. A nyelv igenis romlik, belülről rothad, amikor például szándékosan bomlasztják a kereskedelmi tévécsatornákon és világhálós médiumokon keresztül. Sajnos a magyar hírportálok rengeteg cikküket Google Fordítóval „magyarítják”, és ezekből többnyire csapnivaló tükörfordítások születnek, melyek hemzsegnek az idegen szerkezetektől. És természetesen külső kártevők is rágják a nyelv gyökerét. 

Abban viszont egyetértek a kutatóval, hogy a nyelv él, lüktet, fejlődik és változik, egyes szavak kikopnak, és olykor évszázadok múlva élednek fel hamvaikból, új jelentéssel kelnek életre, feltámadnak; vagy örökre elkárhoznak, és helyettük keletkeznek újak. A 19. század végén régiesnek, divatját múltnak számított a „hölgy” szó, Kosztolányi Dezső „pompás, mongol zamatú” szavunknak nevezte, és ma már eszünkbe sem jutna, hogy mellőzzük a mindennapi társalgásunkból. A nyelv élő szervezetként működik, olykor befogad kölcsönszavakat, és ezek meghonosodnak, vagy idegen testek maradnak, melyeket idővel kilök magából a nyelv egészséges szervezete. 

A magyar nyelv ráadásul eléggé konzervatív szerkezetű, nem változik olyan rohamosan, mint Ludányi Zsófia sugallja; avagy miért értem meg szinte teljesen a 12. századi Halotti beszédet, az első összefüggő nyelvemlékünket? A kereskedelmi tévécsatornák nyelvén felcseperedett magyar persze berzenkedhet, hogy bezzeg ő nem érti, pedig valójában érti, csak nem akarja érteni. Mindenesetre egy rendesebb faluban bizonyára megértik, határon innen, határon túl is; és kevés nyugati nyelv beszélője büszkélkedhet azzal, hogy érti a nyelve középkori változatát. 

Nyelvünk elkezdett rohamosan romlani az utóbbi évtizedekben. És aggasztó, mert évszázadokig nyögte a germán nyelv elsőségét, és leglényegében mégis magyar maradt; az orosz hatás szinte nyomtalanul eltűnt belőle (az egyrészt, másrészt őrzi még halovány emlékét), ám az alteritásban sosem fenyegette olyan ádáz veszély a magyarul beszélőket, mint ahogyan a mai agyonglobalizált világban fenyegeti a vulgárangol pusztító hatása. A világ minden égtája felől és minden okoseszközből sugárzik az idegen nyelvi forma, mely az idegen szemléletet közvetíti, és eme szakadatlan támadás kikezdi a legépebb nyelvérzéket is. Nem is az idegen szavak a legveszélyesebbek, hanem az alattomosan tudatunkba épülő idegen nyelvi szerkezetek mintái, melyeket tudattalanul sajátítunk el, és észrevétlenül kezdjük el használni a mindennapi beszédünkben. Hogy csak párat említsek: Ami nekem tetszik, az az – What I like most is that (helyesen: Nekem az tetszik a legjobban, hogy…); Ezt nem láttuk jönni – We didn't see this coming (helyesen: Erre nem számítottunk), Ő az, akit várok – It is he, whom I am waiting for (helyesen: őt várom) – és a többi.

A nyelvészek e permisszív, trendi – magyarán se hús, se hal – magatartás helyett igazán körülhordozhatnák a véres kardot, és küzdhetnének a nyelvromlás és az egyéb ördöngösségek ellen, mert helyettük és helyettünk senki sem fog megküzdeni a helyes magyarságért, hisz a magyar nyelv a mi közös ügyünk, a világon csak minket érint és csak minket érdekel a sorsa. Bár megértem, hogy manapság egy posztmodern, értéksteril álláspontot kell képviselni, nehogy valaki kígyót-békát kiáltson ránk azért, hogy kutatóként merünk hinni valamiben, de az ilyen magatartást erkölcsi értelemben elfogadhatatlannak tartom. Azt javallom nekik, hogy vegyenek példát Kertész Manó (1882–1942) nyelvészkollégájukról, hisz ő nemcsak tisztelte, hanem szenvedélyesen szerette is a magyar nyelvet, kutatásának tárgyát. Lássuk csak, hogy Kertész Manó hogyan kezdi a Szokásmondások című könyvében az egyik, tengernyi lábjegyzettel hitelesített, paraszti életről szóló fejezetét, melyben szókincsünk, szólásmondásaink eredetét vizsgálja: 

A magyar föld sorsa a mi sorsunk; búzánk bősége vagy szűkös volta, méneseink, gulyáink, nyájaink viruló tenyészete vagy satnyulása: mindnyájunk jóléte vagy lemondó szegénysége. Mindnyájunké – azé is, aki a földet túrja, azé is, ki a földtől elszakadván, keze, agya, szíve másmilyen munkájával keresi boldogulását. Ez a föld testünk táplálója, de jobbrészünk nemes öröme is. Ezer esztendő búval-bajjal teljes története olyan erősre kovácsolta a magyar lélek s a magyar föld összekötő láncait, hogy e láncok erősebbek már nem is lehetnének. Nyelvünk is, történetének abban a szakaszában amely emlékeink bősége folytán szinte szemünk előtt van, a magyar földbe bocsátja legerősebb gyökereit, s innen hajtanak ki legszebb virágai. […] 

És e szép szavak után elkezdi a roppantul tudományos értekezést. Így is lehet.

Felettébb érdekes jelenség, hogy közéletünk népszerű szakértői közül az Aradon született Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő beszél a legagyafúrtabb módon, csattanósan és magyaros hévvel. Pedig ő már évtizedek óta Izraelben él. Manapság ő ad a magyaroknak nyelvérzékről példát, vitézségről formát, becsüljük meg érte. Tehát, mint említettem, sokkal veszélyesebbnek tartom, hogy visszaszorulnak a magyaros szerkezetek és nyelvi megoldások, például mostanában inkább azt mondják, hogy „nem menthető”, „nem tűrhető” – a menthetetlen és a tűrhetetlen helyett. Az idegen szavak térhódítása sem veszélytelen ügy, ám utóbbiak többnyire divatjelenségek, és az előző nemzedék divatos kifejezéseit kineveti a soron következő nemzedék, avagy manapság ki mondja azt, hogy „király” vagy „zsír”?   

És mi a szókincset illeti… az idézett cikkben azt mondta a nyelvész, hogy:

 „a szókölcsönzés természetes jelenség, az idegen szavak átvétele a szókészlet bővítésének az egyik legtermékenyebb módja a magyarban (és sok más nyelvben is), szó sincs tehát arról, hogy ez veszélyeztetné a magyar nyelvet. A jelentésben is lehet különbség, a feeling például nem ugyanaz, mint az érzés. Vagy akár nem is alakul ki magyar megfelelő, például a spoiler vagy a bullying szavaknak sincs (még) magyar megfelelőjük. Az idegen szavak nyelvileg egyenértékűek nem idegen eredetű megfelelőikkel, azaz semmivel sem rosszabbak náluk.”

Vitatom, hogy az idegen szavak nyelvi szempontból egyenértékűek lennének az őshonos szavakkal. A nyelv belülről lehet demokratikus, de ha rögtön egyenlő jogokat adunk minden jövevénynek, akkor előbb-utóbb az idegenek diktatúrájává fajul ez a fene nagy demokráciája. Szerintem az idegen és a magyar szavak vitájában Ludányi Zsófia helyett hallgassunk inkább Kosztolányi Dezsőre, a magyar nyelv egyik legavatottabb ismerőjére. Kosztolányi hittétele szerint az idegen szó általában több tíz magyar szónak bitorolja a helyét a mondatban, ráadásul olyan szavakat szorít ki, melyekkel sokkal árnyaltabban is kifejezhetnénk magunkat: 

„Egy idegen szóra néha tíz magyar is akad, mely a kívánt fogalom finomabb árnyalatát jelzi. Miért mondjam, intelligens, amikor azt mondhatom, hogy értelmes, eszes, művelt, avatott, talpraesett, s miért beszéljek pedáns emberről, mikor tudom, hogy az szőrszálhasogató, bakafántos, okvetlenkedő, fontoskodó, aki a kákán is csomót keres?”

Kosztolányi a nyelvművelő írásaiban elmagyarázza, hogy a szóhasználatunknak bizonyára lelki okai is vannak, például ha minduntalan idegen szavakat használunk, akkor valójában – Isten látja lelkünket – fontoskodni akarunk, vagy nyeglék, nemtörődömök vagyunk; esetleg egyéb, tisztességtelenebb szándékaink vannak, lásd újabban hogyan lett az éttermekben a puliszkából „polenta”, és ezáltal hogyan nőtt meg az ára, vagy az abált hogyan franciásodott el „szuvidálttá”.

Magyarosan minden egyszerűbben és takarékosabban megfogalmazható, Tótfalusi István nyelvművelő írásaiban arra figyelmezteti az olvasókat, hogy a rossz mondatok és nyakatekert idegen szerkezetek azért homályosak és szándékosan többértelműek, mert ezáltal a beszélő elháríthatja a felelősséget (lásd „meghibásodott”, az „elromlott” vagy „elrontottam” helyett) – tehát nehogy azt higgyük, hogy a legtöbb esetben csak lustaságról van szó; a nyelvrontók minket akarnak lóvá tenni. 

Mi a megoldás? 

Legyünk bátran magyarosak. Gondoljunk arra, hogy mit tettek a moldvai, szabófalvi csángók, amikor először láttak berregő motorkerékpárt. A magyar nyelvtömbből már a középkorban kiszakadt északi-csángó falvakba a múlt század harmincas éveiben robogott be először a motor, és mivel nem tudták, hogy mi a neve, hát elnevezték. Az ép nyelvérzékük azt súgta nekik, hogy az erős, furcsa hangja miatt hangutánzó szóval nevezzék el, méghozzá „tortogtató”-nak. 

Hát nem pompás? Ha nekik sikerült, mi mire várunk?

Nyelvészekre, politikusokra, nyelvbábákra? Kezdjük el bátran, egyenként, különben elmagyartalanodik körülöttünk a világ. Budapesten már alig látok magyar feliratokat, magyar cégéreket. Az új lakóparkok is divatos, angolos neveket viselnek, és ez a tudattalanban visszahat a nyelvhasználatunkra is, hisz azt sugallja, hogy csak az értékes, ami idegen. Ne késlekedjünk, az élet apró dolgaiban se engedjünk, jómagam például már régóta táltosfognak nevezem a pendrive-ot (egyszerű analógia alapján: tudást, információt hordoz, a táltosok, tudósok pedig olykor foggal születnek). Nemcsak a néptánc, a lovasíjászat vagy a kézművesség által őrizhetjük meg a hagyományainkat, hanem a nyelvművelés által is. A magyar nyelv maga a „mesterséges intelligencia”, hatalmas tudásadatbázisra épül, rengeteg ismeret rejlik a legegyszerűbb szavainkban, idiomatikus kifejezéseinkben, szólásmondásainkban, s nyelvünk által olyan „algoritmust” használhatunk, mely lehetővé teszi, hogy minden szavunkkal újra megéljük a múltat és megsejtsük a jövendőt. Mindannyian lehetünk nyelvünk hagyományőrzői, higgyék el, filléres kedvtelés, és még csak csizma és íj sem kell hozzá.

A szerző Herczeg Ferenc-díjas író, a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Gamma-Rapho / Getty Images)