Egy (téves) történelmi párhuzam margójára

Ursula von der Leyentől kezdve már sokan és sokszor hasonlították az 1956-os magyar forradalmat az orosz–ukrán háborúhoz. Bár látszólag adja magát a hasonlóság, hiszen mindkét esetben az egyik oldalon egy szuverenitásáért küzdő nemzetet, a másikon pedig a szovjet/orosz államot láthatjuk, az összehasonlítás mégis téves.

Bár a magyar történeti emlékezet szinte kizárólag szovjet–magyar összecsapásként őrizte meg a forradalom szabadságharcát, október 23-a után a sebtében szerveződő fegyveres csoportok valójában a magyar karhatalommal vették fel először a harcot. A Rádió épületénél éppúgy, mint a vidéki börtönöknél, a pártházaknál vagy később a laktanyáknál a magyar belügyi és határőralakulatok lőttek – általában a fegyvertelen tüntetőkre.

A szovjetek október 24-én ugyan megjelentek Budapest utcáin, egyes helyeken fegyvereik is eldördültek, de a fegyveresek fő ellenfeleivé csak november 4-e után lettek. Csak a kommunista hatalom villámgyors összeomlása mentette meg az országot egy polgárháborús helyzettől. A másodiknak nevezett szovjet intervenció után már valóban a Vörös Hadsereg egységeivel találták szemben magukat a forradalom fegyveresei. 

Nem egy államhatalom vezénylete őket a frontra, saját akaratukból vállalták sorsukat: a sebesülést, halált; a kádári megtorlás – akár halálos – ítéletét. Hősiességük forrása nem csupán egy reménytelen harc felvállalása, hanem az önkéntesség volt.

A formális államhatalmat többé-kevésbé megtestesítő Nagy Imre is tisztában volt a harc reménytelenségével. Nem is adott parancsot a Néphadseregnek a szovjetek elleni harcra – bár nem valószínű, hogy bárki végrehajtott volna ilyet. Sokat idézett mondatát („csapataink harcban állnak”) nyugodtan sorolhatjuk a teátrális túlzások közé. (A mondat másik fele volt sokkal fontosabb: mert ha a „kormány a helyén van”, akkor ott nincs helye másiknak – azaz Kádárnak.)

Amikor azonban egy állam vezényli a frontra besorozott polgárait, nem kérdezi meg őket, hogy akarják-e vállalni a hősi halált. Érthető, hogy az államok bizonyos helyzetekben nem támaszkodhatnak kizárólag önkéntes katonákra, azonban ebben a helyzetben az állam vezetőinek erkölcsi felelőssége éppen abban rejlik, hogy feláldozzák-e nemzetük férfitagjait egy eleve reménytelennek tűnő harcban? Nagy Imre válasza 1956-ban egyértelműen „nem” volt. De a forradalmárok is abban a reményben tartottak ki, hogy az ENSZ-csapatok megérkezése vet véget a szovjet támadásnak.

A harc reménytelenségével tisztában voltak Washingtonban is. Eisenhower mégiscsak tábornok volt, látott már háborút és tudta, ha diplomáciai úton nem tudja megsegíteni Magyarországot, semmi értelme fegyverekkel ellátni a magyar forradalmat. A forradalmárok a rendszerváltozás után érthető módon a „nyugatot” kárhoztatták az elmaradt segítségért, de soha nem gondolták végig, mit is tehettek volna? 

Legfeljebb az ENSZ felhatalmazásával végrehajtott béketeremtés jelentett volna érdemi segítséget, de erre esély sem mutatkozott.
Az ukrán katonák hősiességét éppúgy nem vitatja senki, mint az 1956-os harcosokét. Magyarországon 1956-ban a forradalom az addig létező szocialista rezsim ellen tört ki, melyet egy idegen hatalom katonai intervencióval akart restaurálni – míg keleti szomszédunkban két állam harcol egymással.

A szerző történész.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Katonák Ukrajnában 2024. július 31-én. Fotó: Kostiantyn Liberov / Libkos / Getty Images)