Nem az a fontos, ki nyerte a strasbourgi szópárbajt, hanem hogy miért lett hazánk győztesből vesztes

Megdöbbentő élményben részesültek azok, akik megnézték a magyar európai uniós elnökség bemutatkozását az Európai Parlament strasbourgi ülésén. Megdöbbentő, mert azt kellett látniuk, hogy az európai politikai színtér kultúrája sem különbözik sokban attól, amit egyébként itthon is kritikával illetünk. A híradások alaposan beszámoltak a vitáról, élőben is lehetett nézni, de a plenáris diskurzus hossza miatt valószínűleg sokan csak a sajtó szalagcímei révén szereztek némi benyomást az elhangzottakról. A jobboldali sajtó szerint a magyar miniszterelnök megnyerte a szerdai napot a vitában, a baloldali tudósítások pedig botrányos jelenetekről és Orbán–Magyar-összecsapásról számoltak be ugyanerről a helyszínről. Érdemes most is megállni egy kicsit és higgadtan megvizsgálni azokat a jelentősebb tényeket és tendenciákat, amelyek a felszíni odamondogatás mögött meghúzódnak.

Először is szeretném leszögezni, hogy szerintem baj az, hogy ilyen indulatos és személyeskedő ülésbe torkollott a magyar soros uniós elnökség bemutatkozása. Ez egyrészt baj Magyarország számára, mert számtalan magyar polgár azt élhette át, hogy hazáját és kormányát a legsúlyosabb vádakkal illették egy fontos uniós testület vitájában. Hiába szeretné magát vigasztalni a hazai jobboldal azzal, hogy a miniszterelnök nyerte ezt az ütközetet, a kép nem így néz ki: bizony most is egyértelművé vált, hogy Magyarország szövetségesek nélkül, elszigetelődve áll a nemzetközi porondon. Szerencsére a júniusi EP-választás után már létrejött egy olyan képviselőcsoport – a Patrióták Európáért –, amelynek tagja és alapítója a magyar kormánypárt, így legalább nem teljesen a partvonalon kívülről figyeli a brüsszeli fejleményeket, mint ahogy az az elmúlt években történt. Mint ismert, ezzel a képviselőcsoporttal azonban nem hajlandó senki sem összeállni, szövetkezni, páriaként kezelik őket, így az izoláltság ténye nem változott.

Lesújtó és elkeserítő, ha órákon keresztül azzal szembesülnek a közélet iránt érdeklődő honfitársaink, hogy hazánkat, és annak aktuális kormányát válogatott szidalmakkal, durva kritikával illetik. Másrészt a viharos és alacsony színvonalú vita probléma az unió szempontjából is, ugyanis a jogos bírálatok mellett a megjegyzések egy része tévedéseket, elfogult értelmezéseket is tartalmazott. Az elhangzottak nem fogják erősíteni az EU-ba vetett hitet itthon, hiszen az jobb- és baloldali szavazóknak egyaránt megrázó élmény, amikor az ülés egy szimbolikus pontján az az olasz radikális baloldali képviselőnő kéri számon a jogállamot Orbán Viktoron, aki embereket vert össze vasrudakkal Budapest utcáin, és a felelősségre vonás elől a mentelmi jog menekítette ki az európai politikai színtérre.

A magyar kormányfő jól választotta meg a stratégiát, amit a vitában követett. Előre lehetett számítani arra, hogy éles kritikát és támadásokat fog kapni, ezért ő egy higgadt és érvelő pozíciót foglalt el a parlamenti vitában. Az általa vázolt féléves elnökségi ciklus programja koherens és fontos kérdéseket felvető elképzelés volt. A három és fél órás pergőtűzben állta a sarat: válaszolt a támadásokra, nem vesztette el a fejét a rá zúduló indulattól. Személyeskedett, ahol vele is személyeskedtek, és nem esett ki a higgadt és magabiztos politikai vezető szerepéből. Ezzel együtt 

Ennek kiemelkedő megnyilvánulását jelentette Ursula von der Leyen bizottsági elnök asszony felszólalása, aki, kétségkívül példátlan módon, a szerepe adta lehetőség határait átlépve, súlyos kritikát fogalmazott meg hazánk kormányával kapcsolatban. Tette ezt úgy, hogy első elnökségét annak az Orbán Viktornak is köszönhette, aki Manfred Weberrel szemben mellé állt és hétgyermekes konzervatív hölgyként még példaként is beszélt róla pár évvel ezelőtt. Joggal fogalmazódik meg sokakban a kérdés, vajon miként történhetett ez meg, mi vezetett el oda, hogy persona non grataként kezelnek minket abban a közösségben, ahová évszázadok óta tartozónak érezzük magunkat és ahová egy rendszerváltás és egy népszavazás eredményeként kerültünk be 20 évvel ezelőtt?

A válasz sajnos egyszerű. Egyrészt ma hiányzik a politikai vezetés az unióban, nincs olyan tekintélyes politikus, mint Angela Merkel volt, aki akart és tudott kompromisszumokat kötni. Ő ezekben a megállapodásokban a különutas Magyarországnak is mindig talált helyet. Másrészt a magyar kormány túl sok konfliktust vállal Brüsszellel, nem ismeri az észszerű küzdelem szabályait. Lehet, hogy igaza van, vagy igaza lesz, de mire megyünk ezekkel az igazságokkal, ha közben az egykori posztkommunista szomszédaink elzúgnak mellettünk a fejlődésben, mi pedig egyre magányosabban és egyre eredménytelenebbül vívjuk a harcainkat. A politika művészete nemcsak a vélt igazunk elszánt képviseletéről szól, hanem a hazánk érdekében szükséges eredmények eléréséről, a lehetőségeink okos kihasználásáról is.

Itt érdemes is egy pillanatra megállni és foglalkozni azzal a néhány érdemi kritikával, amely a személyeskedésen és a tévedéseken túl valóban jogosan fogalmazódott meg a Fidesz–KDNP-kormány irányába. A legsúlyosabb szemrehányás úgy hangzott, hogy hazánk a fejlettségi mutatókban az utolsók között kullog, ezért disszonáns, hogy éppen a magyar miniszterelnök ostorozza a gyenge teljesítmény miatt az Európai Uniót. Több írásomban is elemeztem már korábban azt a tényt, hogy Magyarország a rendszerváltástól az uniós tagságig tartó úton a régió legfejlettebb államának számított a csehekkel és a szlovénokkal együtt, fej fej mellett haladtunk. Az elmúlt húsz évben viszont a fejlődésünk annyira lelassult, hogy ma már a sereghajtók közé csúsztunk le. A szlovénok és a csehek már messze járnak tőlünk, és az oroszok/szovjetek által egykoron megszállt és kommunista diktatúrába kényszerített országok közül a lengyelek és a balti államok is lehagytak minket. Két évtizeddel ezelőtt még a felvetés is abszurdnak számított volna, hogy hamarosan arról fogunk vitatkozni, hogy vajon Románia lehagyott-e már minket, vagy sem.

A másik jogos bírálat a közös szabályok, az európai szolidaritás és a jogállam témakörében úgy jelent meg, hogy miként illetheti a migrációs politikát erős kritikával egy olyan állam, amely börtönbe zárt és éppen büntetésüket töltő embercsempészeket enged szabadon? Mint ismert, a Fidesz-kormány az elmúlt egy évben 2290 külföldi embercsempészt, az elfogottak 90 százalékát engedte szabadon váratlanul és elfogadható magyarázat nélkül. (A hivatalos indoklás úgy hangzott, hogy ez egy hatékony lépés, mert így kevésbé zsúfoltak a börtönök és sok pénzt takarítunk meg. Kiváló érvelés, csak az a probléma, hogy ezen az alapon egy bűnözőt sem kellene elítélni, azzal vetnénk csak igazán véget a zsúfoltságnak és a pénzpazarlásnak…) 

Talán az unió vezetői a homlokukra csaptak és azt mondták: a betyárját, ezeknek a magyaroknak igazuk van, másként kellene hozzájuk viszonyulnunk! Természetesen nem így történt, sőt. Az Európai Bíróság ezután akasztott a nyakunkba egy Puskás Aréna-nagyságú bírságot. Tehát a kurucos ellenállásunk itt sem hozott eredményt, nem érjük el a céljainkat, lemaradunk a versenyben.

A harmadik jogos kritika pedig Ukrajna kérdésében hangzott el hazánk kormánya irányában. A béke politikája képviselhető elképzelés, de nem mindegy, hogy miként tesszük. Ha a függetlenségéért és szabadságáért küzdő keleti szomszédunk egy jó szót sem kap tőlünk, miközben a rájuk támadó oroszokat senki nem érti meg jobban a világon nálunk, az nem lesz elfogadható még az európai konzervatívok nagy részének sem. (Nemcsak a Néppárt, de a Giorgia Meloni-féle konzervatívok is élesen szemben állnak ezzel a retorikával.)

Figyelemre méltó, hogy a magyar ellenzék szerintem megint rosszul választott stratégiát az EP-vitával kapcsolatban. Többször említettem már korábban, hogy a hazai baloldalnak a Magyarországot illető uniós pénzekkel kapcsolatban azt az álláspontot kellene képviselnie, hogy nemzeti érdekünk ezen források megszerzése és értelmes felhasználása, ezért a folyósításuk érdekében a kormányzattal közösen kellene fellépniük a nemzetközi fórumokon, cserébe viszont együttműködést várhatnának el a kabinettől (pl. a pénzek felhasználása kapcsán). Úgy tűnik, hogy ez a javaslat csak a Tisza Pártnál hullott termékeny talajra, hiszen az elmúlt hónapokban többször is hasonló szellemben nyilatkoztak. Viszont most itt lett volna az alkalom, hogy a gyakorlatban, az EP plenáris ülésén is ennek megfelelően cselekedjenek. Ehhez képest mind Magyar Péter, mind Dobrev Kára keményen és durván ment neki a magyar kormányfőnek abban a nyúlfarknyi időben, ami nekik jutott. Véleményem szerint lett volna célravezetőbb magatartás is, amit röviden össze is foglalok, eleget téve annak az örökké helyénvalóan felmerülő kérdésnek, hogy bírálni könnyű, de te mit tennél a helyemben?

Magyar Péter elmulasztotta azt a kínálkozó alkalmat, hogy kitűnjön a hétköznapi adok-kapokban acsarkodó politikai szereplők közül. Egy alternatív, fajsúlyos sajtótájékoztatót kellett volna tartania Orbán Viktor szerdai, újságírókkal folytatott maratoni kérdezz-felelekje után, ahol a magyar elnökség kapcsán elmondja, hogy milyen más célokat lenne szükséges kitűzni egy olyan országban, ahol az általa felsorolt problémák politikai változásért kiáltanak. A plenáris ülésen én a helyében nagyvonalúan viselkedtem volna, világossá téve, hogy nem ez az a színtér, ahol a belső vitáinkat le kell folytatni, mert Magyarország sikere az EU-ban mindannyiunk közös ügye, politikai oldalaktól függetlenül. Mind vele, mind Dobrev Klárával kapcsolatban szeretném viszont megjegyezni, hogy sem itthon, sem külföldön nem elfogadható a közéleti ellenfeleink hazaárulózása. Ugyanis ez egy olyan gondolkodásmódot tükröz, amely morálisan próbálja önmagát a vitapartnere fölé helyezni. Ebből következik az a felfogás is, hogy „ezekkel” – az ellenfeleivel – szemben minden megengedett, hiszen erkölcstelen bűnözőkről, tolvajokról, a nemzet árulóiról stb. beszélünk.

Korunk sajátossága a kommunikáció fontossága, amely sokszor teljesen átértelmez tartalmakat. Ebben a vitában Orbán Viktor magyar miniszterelnök kapta a főszerepet, a hazai ellenzéki vezetők már csak a vita szabályai miatt is – és szerintem a téves stratégiájuk miatt is – mellékszereplőkként tűntek fel. Egészen addig, amíg a hazai jobboldali sajtó neki nem esett Magyar Péternek abban az épületes témában, hogy mit keresett a zsebében.

Horn Gyula akkor érte el népszerűsége csúcsát, amikor a tőle megijedt vetélytársai durván elkezdtek vele kapcsolatban pufajkásozni. A jobboldali sajtó hétről hétre erősíti a Tisza Párt elnökének pozícióját azzal, hogy folyamatosan vele foglalkozik és mint a példa mutatja, tétovázás nélkül képes átlépni a jóízlés határait is. Ez egy hiba, ráadásul teljesen kontraproduktív magatartás is.

Érdemes lenne tehát ebből a cseppet sem felemelő vitából tanulni annyit, hogy nem tudjuk az érdekeinket érvényesíteni, az esetleges igazunkat elismertetni, ha nincsenek erős szövetségeseink és nem vagyunk képesek kompromisszumot kötni néhány lényeges kérdésben. A kormányokon átívelő nemzeti érdekünk egyértelműen az, hogy országunk hagyományainak megfelelően a térség sikeres és meghatározó állama legyen, szolgálja különböző nézetű polgárai biztonságát, gyarapodását és jólétét. Magyarország akkor tudja elérni ezt a célt, ha a vetélkedő politikai erők lesznek elég bölcsek ahhoz, hogy néhány fontos, nemzeti érdeket jelentő kérdésben megállapodást kössenek egymással.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Orbán Viktor  Strasbourgban 2024. október 9-én. Fotó: Getty Images)